Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMHogyan nem hódítottam meg Fitz Royt II.
További Életmód cikkek
„Az első héten mindenki a Fitz Royt vagy a Cerro Torrét akarja mászni – elmélkedik a tábori konyhában egy lengyel hegymászó, miközben a makrobiotikus nyugatiak rémült tekintetétől kísérve virsliket halászik elő egy lábasból. – Néhány hét várakozás után jön a képbe az alacsonyabb Exupery és a Poincenot. Aztán már mindegy, csak valamire feljussanak” – folytatja, és fél köbméter mustárt nyom a tányérjára.
Három hete tartó várakozásunk legpontosabb összefoglalása mérsékelt hatást vált ki az egyre fokozódó hangulat miatt. A tábor már nem békés szanatóriumra emlékeztet, inkább egy olyanra, ahol az ápolók váratlanul bejelentették, valójában mindenki egészséges, és azonnal húzzanak haza.
Az időjárás-előrejelzés szerint január 29. déltől 30. estéig rövid szünetet tart a folyamatos esőzés és a szél. Másfél nap jó idő. Míg a langyos meleg és a szélcsend a világ legtöbb helyén álmos, kávézgatós, kertben olvasós időnek számít, Patagóniában az ilyesmi nem a nyugalmat jelenti. Váratlan gyorsasággal néptelenedik el a falu, csak mi hárman maradunk, taktikai megfontolásokból.
Áron a szupergyors, alpin stílusú hegymászásra esküszik: az ember ilyenkor nem a sátrak és hálózsákok cipelésével fecsérli el az energiáit, nem épít tábort odafenn, nem tölt hosszú időt a bizonytalan időjárású hegyen. A legalkalmasabb időben elindulunk, megmásszuk, lejövünk. Rövid idő a sziklafalon, kisebb kockázat. Logikus.
Mégis, idegtépő a várakozás, amikor már minden hegymászó a hegyen van. Az üres faluban sétálgatok, kutyák heverésznek boldogan hunyorogva a napon. Pillanatnyi magányomban kénytelen vagyok bevallani, hogy félek. Eszembe jut az a három hippi, akik nem mászni jöttek, csak ültek a táborban, és színes karkötőt csomóztak, meg sapkát kötöttek heteken át. Aztán felrémlenek a hegymászók, akik miután másfél hónapig várták a jó időt, egy nap unalmukban csomózni és kötni kezdtek. Látom magam előtt a mindig szótlan srác alakját. Állítólag hónapokkal ezelőtt a Fitz Royra készült. Biztosan azonban senki nem tudja a történetét, mert reggeltől estig csendben köt a konyhában, nem szól már senkihez.
Mi van, ha remek taktikánkkal lekéssük a jó időt? Mi van, ha folytatódik az idegtépő várakozás, míg egy éjjel norvég mintás, kötött sapkák jelennek meg álmomban, és reggel öntudatlanul kötőtűt kérek a hippiktől? Valószínűleg a nyomasztó vízió hatására javaslom, ne este, hanem már délután hatkor induljunk. Türelmetlenségem hiba volt.
A második megmászók nyomában
Célunk már nem a Fitz Roy. Másfél nap még a legjobb körülmények közt sem elegendő, hogy feljussunk, véli Áron és Tamás, akik két éve lenyűgöző teljesítménnyel vívtak ki maguknak elismerést: egy hét alatt megmászták a Cerro Torrét (3128 m) és az Exuperyt (2558 m) is.
Szerintük a 3375 méteres hegy a hosszan tartó rossz idő miatt most hó alatt van, a sziklarepedéseket jég tömíti el: lassan lehet mászni, nehéz biztosítani.
A Fitz Royt egy évvel a Mount Everest előtt, 1952-ben mászta meg egy francia expedíció. A hónapos várakozás után csúcsra induló Lionel Terray 8000 méter felett szerzett tapasztalatai ellenére is fel akarta adni útközben, és csak társa, Guido Magnone nyomására folytatták.
Míg az Everest második megmászása három évvel az első után következett, a Fitz Roy tizenhárom évig teljesen kihasználatlanul állt magában. 1965-ben végül egy argentin párosnak, José Luis Fonrouge-nak és Carlos Comesañának sikerült újra feljutnia. Néhány nappal a sikeres kísérlet előtt a közeli Guillaumet csúcson melegítettek be, úgyhogy stílusos lenne azt mondani, ezért választottuk mi is ezt az alacsonyabb, de elképesztő panorámával rendelkező hegyet. Valójában azonban ez volt az egyik olyan csúcs, ami havas körülmények közt is megmászható.
Zavaros marketingkoncepció
A csapatunkat a hegy alá szállító autó 17:59-kor fut be. Forró teát töltök a termoszomba, majd Áronra nézek, aki ekkor érkezik vissza a táborba. „Mindjárt összekészülök” – magyarázza szórakozottan. Tamás szendvicseket készít, és megdöbben, hogy tényleg indulni kell. Belenézek a szemébe, és látom, néhány nap választja el a sapkakötéstől. Pakolás közben megjegyzik, hogy a termoszt ne hozzam, mert útközben úgyis megállunk teát főzni.
18:20. Csendben rázkódunk a kocsiban. Nem kommentáljuk, hogy a teafiltert és cukrot végül ottfelejtettük. A termoszomra gondolok.
19:47. Gyaloglás közben a táj eleinte olyan, mintha egy afrikai cserjés szavannát kereszteztek volna az Alpokkal. Aztán beérünk a Gyűrűk urát idéző erdőbe, ahol vastag törzsű, göcsörtös fák közt kaptatunk. Még világosban érjük el az erdőhatárt, ahonnan iszamós meredély szökik fel az ezer méterrel feljebb elterülő platóig.
21:55. Egy órával a tervezett idő előtt bukkanunk ki az első platóra. Kiszámoljuk, ha továbbmegyünk, az éjszaka közepén, sötétben érünk a hegy alá. Inkább megállunk teát főzni egy sziklatömb szélárnyékában. Kiderül, hogy Áron hozott egy csokorral a kertben burjánzó mentából.
Minden ruhánkat magunkra húzzuk, úgy ülünk hátizsákjainkon, mint három Michelin-figura, akiket lassan sötétedő, hófoltos tájra helyezett egy zavaros marketingkoncepció. A sátram magányában derengő termoszra gondolok, a méregerősre főzött, forró teával.
1:13. Az ideálisnál korábban érjük el a második platót is. Egyre inkább úgy tűnik, a marketingkoncepció a „Michelin-bábuk magashegyi piknikje” címen fut: forró csokoládét főzünk. A termoszomról csak a feljövő telihold vonja el a gondolataimat. A patagóniai időjárás bocsánatkérésének tekintjük, hogy a jó idő éppen vakító telihold idején köszöntött be.
1:58. Elindulunk a közeli hágó felé. A fények olyanok, mint a régi filmekben, amikor az éjszakai jeleneteket még nappal vették fel, majd lehúzták a fényerőt. Ez praktikus a fotózásnál, mert a hegyeket nem lehet levakuzni.
3:07 A közeli hágóról kiderül, hogy messze van.
3:43. A hágó alatt két sziklatorony közé dőlt háznyi kőtömb alá visz be az út. A hatalmas barlangban tompán csillog a jég. Felvesszük a hágóvasakat, kézbe a jégcsákányokat, és mászni kezdünk a bizarr terepen. Órák óta nem szólalt meg egyikünk sem.
4:03. Leereszkedünk a túloldalon. A hegyek árnyéka csipkés mintát vetít a hómezőre, és már nem gondolok a termoszomra. Az egyik szendvicsem jut eszembe, amit a fal alatt eszem majd meg. A kristályosan rideg viszonyok közt az embernek nincsenek magasztos gondolatai, nem mereng el a világot összefűző szépségen. A nagy egység gondolata olyan prózai és egyszerű gondolatokban merül ki, mint hogy hideg van, és enni kell, mert a hideg sok energiát emészt fel.
4:34. Eszünk. A víz belefagy mindkét kulacsomba. Nem dugtam be a hátizsákom védett mélyére. Jégkását rágcsálok. Fejlámpák fényei tűnnek fel a Paso Superior felől. Tamással csokoládékat bontunk, de Áron már pakol, induljunk, mert két csoport is az általunk kinézett kuloár felé tart.
5:37. A korábbi kényelmes tempóból nem tudunk kizökkenni. Mire elindulunk a meredek hófolyosó irányába, két mászó már a fal alatt van. Áron hirtelen ötlettől vezéreltetve a szomszédos kuloár felé veszi az irányt. „Ismered ezt az utat?” – kérdezem. Nem nagyon ismeri, csak gondolja, hogy ezzel sem lehet baj.
6:37. Elkezdenénk mászni, amikor vörös villanás seper végig a havon, és rózsaszínbe borul a táj. Feljön a nap. A végletesen racionális és mechanikus mozdulatsorokból ez az egy esemény szakít ki minket.
A mélyrózsaszínt eddig mondén lokálokkal azonosítottuk. Valószínűleg nem mozdulnánk többet sehová, ha a jelenség három percnél tovább tartana. A bizarr színek ugyanilyen váratlanul váltanak acélkékbe, Áron fogja a jégfejszéket, és mászni kezd.
8:06. „Ne terhelj nagyon bele” – mondják, amikor felérek a hevenyészett jégcsavarból és egy apró ékből eszkábált standba, ami biztosítási pontot jelent. Tenyérnyi vízszintes helyet rugdosok a meredek firnbe, és a cakkos hegyeket bámulom, míg újra indulhatok.
A táj lassan nyílik ki alattunk. Nem gondolok a csúcsra, a mélységre, a természet meghódítására vagy esetleg az azzal történő egyesülésre. Mászunk. Csak egyre szárazabb torkom vonja el a figyelmem. Innom kellene, de nincs mit.
9:58. „Ciao, guys, hola, we are bit late, no rope, look.” Massimo, a Menzel-filmbe illő olasz ordítozik alattunk, és elképesztő sebességgel közeledik, kötél nélkül. Úgy tűnik, rá máshogy hatnak a mostoha körülmények. Mögötte a csöndes Hans Martin, akiről közben azt is megtudtam, hogy lelkésznek tanult.
Megállnak mellettünk a meredek kuloárban, és előveszik a kötelet. A felső, sziklás részen ők is biztosítással haladnak, magyarázza az olasz, majd kéri, fotózzam le, aztán lefotóz minket, és megbeszéljük, hogy majd elküldjük egymásnak a képeket. Már várom, mikor húzza elő a telefonját, hogy számot cseréljünk, de ehelyett nagy lendülettel nekiiramodik.
10:47. Kiérünk a gerincre. A hegy mindkét oldalán kiterül az Andok. Mintha ez lenne a világ legnagyobb hegysége.
Nem gondolok a csúcsnak nevet adó Guillaumet-re. A francia pilóta 1930-ban kis kétfedelű gépével zuhant le innen északra, az Andok közepén. Mindenfajta magashegyi ismeret és felszerelés nélkül gyalogolt egy irányba, tudván, hogy meg fog halni, de legalább a testét találják meg, mert akkor a felesége megkaphatja életbiztosítását. A hatodik napon egy 14 éves fiú találta meg. Még élt. „Amit tettem, esküszöm neked, más állat nem tudta volna megcsinálni” – mondta néhány nappal később barátjának, Exuperynek. Mindez azonban csak később jut eszembe, mert túlságosan is magasztos gondolat egy ilyen magától értetődően fenséges helyen.
Az áhítatot lassan felülírja, hogy érzem, 15 órája úton vagyunk. Tamás körbeadja az izotóniás italát. Soha ilyen finomat nem ittam. Az élelmiszerreklámokat a hegyeken, kitikkadt hegymászókkal kell felvenni.
11:36. A hegygerinc nehezebb feladat, mint gondoltuk. A sziklákat borító hó nem elég vastag ahhoz, hogy jégszerszámokat használjunk, de nem elég vékony, hogy sziklamászó technikával könnyedén átmászhassuk.
Tamás megy előre, a vasakkal kaparászik a sziklán, feszülten figyeljük minden mozdulatát. Eltűnik egy kiszögellés mögött, csak a kötél rezgése jelzi, hogy lassan, de halad felfelé.
12:24. Tizenhét és fél órával az indulás után elérjük a csúcsot. A világ legfurcsább hegymászópárosa már lefelé tart, szélesen vigyorognak ránk, mi vissza. Massimo kiabál, hogy nézzétek, síelek, és leszánkázik a meredek oldalon.
Az ég felhőtlen, úgy tűnik, a világ végéig elláthatunk, és a világon nincs is semmi más, mint kék-fehér hegyek végtelen sora. Egy csúcs van csak fölöttünk. Szinte megérinthető távolságban emelkedik a szomszédos Fitz Roy. A képekről ismert sziklafalai nem látszanak a jégrétegek alatt. Csúcsa további 800 méterrel van felettünk, de tudjuk, ha akarnánk, csak át kellene lépnünk oda.
13:35. Elindulunk vissza. A kötélen ereszkedve mintha a fásultság zónájába süppednénk bele. Tudom, ez nem egyszerűen fáradtság, alattomosabb annál. Az ember azt hiszi, uralja a helyzetet, de lukak tátonganak a figyelmében. Sokadik kísérletre tudom csak berakni a kötelet az ereszkedőeszközbe. Minden mozdulatom úgy figyelem, mintha kvízben lennék, ahol később a legapróbb részletről is be kell számolnom.
15:34. Újra a hegy alatt ülünk, és semmi mást nem akarok, csak inni. A lenn hagyott kulacsomban szárazan zörög a jég, társaim palackjaiból kortyolunk.
Zsibonganak a tagjaink, Tamás csukott szemmel eszik, én kekszet ropogtatok, a hangja a belső fülemben dübörög. Áron hirtelen veszi a hátizsákját, hogy indulni kell. A hosszabb úton akar visszatérni, nem azon a nyomon, ahol jöttünk. „Nem sokkal hosszabb – mondja nem túl meggyőzően –, és legalább elmegyünk a falak alatt, amiket még meg akarunk mászni.”
Feltámad a szél, pontos volt az időjárás-jelentés. Mindenünket porhó borítja, riadtan kapkodjuk a felszerelést, mielőtt végleg eltemetődne.
16:44. Mély, az egész napos melegtől kásás havat taposunk. Egy domb mögött szem elől tévesztem társaimat, a nyomokat befújta a szél. Aztán a távolban látom, hogy síbotjaikkal integetnek.
16:47. A derékig érő hóban fekszem, és igyekszem elfelejteni, hogy még nyolc óra gyaloglás van hátra.
16:55. Nevetve mondják, nem integettek a síbotokkal, hanem mutatták, merre kerüljem el a mély havat.
17:55. Kicsúszásveszélyes meredélyen oldalazunk egy sziklához lapulva. Tamás megcsúszik a lejtőn, de megkapaszkodik.
A kulacsomból jeget rázok a számba. Arra vágyom, hogy egy narancslével töltött medencében úszkáljak, nagyokat kortyolva, ha éppen kedvem tartja..
18:16 Elérünk a legendás Paso Superiorba. A mély hóban némán sorakoznak egymás mellett a hegymászók hóbarlangjai. Vasak, zsákok, sátrak látszanak, a tevékenység nyomai, de emberrel nem találkozunk. Mint egy elhagyott aranyásó-település.
18:35. Mélyen alattunk megpillantok egy tavat. Megállás nélkül gyaloglom, a havas meredélyeken a fenekemen csúszom, a jégcsákánnyal fékezve magam, aztán újra csak menetelek, míg el nem érem. Megtöltöm a kulacsom, iszom, újra töltöm, újra iszom, aztán leveszem a hátizsákom.
19:35. Lassan süllyedek a puha, bársonyos mélybe, mint a Trainspottingban Renton a vörös szőnyegen. Tagjaim elernyednek, de aztán hirtelen kinyitom a szemem. A köveken fekszem, az egyik szúrja az oldalamat. Megnézem az órám. Három perce ültünk le pihenni, megünneplendő, hogy 24 órája talpon vagyunk. „Ne aludj – mondom Tamásnak. – Még három óra a tábor.”
Kőlejtők, cserjések, erdők úsznak el a tekintetem előtt. Eltűnik a fáradtság, súlytalanul keringenek a gondolatok, aztán már az sincs, csak gyaloglunk, és nem is akarunk ennél többet.
Ha még nem tette volna, olvassa el az első részt!
(A szerző felszereléseihez a Mountex nyújtott támogatást)