Ezt itt egyes tűvel csinálták, esküszöm

„Ezt itt egyes tűvel csinálták, esküszöm” – mondja a csuklómon levő tetoválásra mutatva egy nyakig varrt, mosolygós srác, és csóválja hozzá a fejét. Ez igazi old-school technika, magyarázza, a művész először kihúzza az ábra kontúrját, majd besatírozza – ezzel a módszerrel már nem sokan dolgoznak állítólag. A Lurdy Ház kiállítótermében vagyunk egy tetoválóversenyen, de az alapzajból kiindulva lehetnénk akár egy nagyon halk kézifúró-bemutatón is, a tetoválógépek jellegzetes zümmögése folyamatosan hallatszik a háttérben.

A Cannonball tetoválóversenyt első ízben 2003-ban rendezték meg Ausztriában, és azért jött létre, mert egy művész beleunt abba, hogy bárhova megy a világban, az expók mind ugyanolyanok. Kitalált egy pénzdíjas formátumot, amiben a versenyzők három körben mérik össze tudásukat, minden körben kiesik bizonyos számú alkotás (nálunk 28 induló volt, a döntőbe tízen jutottak) a végén egy-egy győztest hirdetnek.

Ezt a licencet vették meg a hazai szervezők, és jócskán lekörözve az eredeti versenyt (abból csak egyet rendeztek) szombaton már a harmadik ilyen megméretést rendezték meg. Az adott körök témáját előre nem közlik a versenyzőkkel (a modellekkel sem), tíz perccel a rajt előtt jelentették be, hogy az első etap témája például a fény lesz. A művészek nem használhatnak fel semmiféle előre elkészített ábrát, fejből, tíz perc alatt kell kigondolniuk, hogy mivel indulnak – ezt nevezik free hand stílusnak.

Az idei versenyen egy holland és egy magyar származású angol művész is részt vett. A Liz nevű holland csaj szerint a magyar művészek érdekesen vegyítik a fotorealisztikus ábrázolásokat (Lemmy a felkaron) a fekete, törzsi mintákkal, és eleve nagyon ügyesek. A különböző stílusokat a laikus is meg tudja különböztetni, de az apró nüanszok észrevételéhez szakértő szem kell. Azt elsőre én nem értettem, hogyan lehet 28, teljesen más ábrát összehasonlítani, még ha a téma adott is, hiszen ez olyan, mint a jégtánc, ha tetszik, kap pontot, ha nem, nem kap.

„Ennél azért bonyolultabb a helyzet – magyarázza Pósafalvi Krisztián tetováló művész. – Az elsődleges szempont a fantázia, az, hogy mennyire bátran nyúlt a művész az adott témához, és mit tudott kihozni belőle. A technikai részről azt nézik, hogy mennyire gyűrte meg a bőrt, milyen lendületes, egyenletes a vonalvezetés, hogyan használja a színeket, szóval vannak kritériumok bőven.” Mivel az ilyen versenyek döntőibe már tényleg csak a legjobbak kerülnek be, a zsűribe a szakma képviselői mellett beválasztanak egy kívülállót is, a nép szemét, aki laikusan nézi az ábrákat, és nem a technikára, hanem az esztétikára megy rá.

Pósafalvi szerint a tetoválás hazai megítélését a kezdeti viszolygás után (nyolcvanas évek vége, amikor Budapesten már működött egy szalon) a beletörődés (kilencvenes évek), majd a teljes elfogadás (kétezres évek) jellemzi legjobban. „Régebben jól meghatározható rétegeket érdekelt a tetoválás, főleg zenészeket és egyéb, deviánsnak bélyegzett formákat. Aztán rákapott a dologra szinte minden társadalmi réteg, tetováltam én kézilabdázótól gyárigazgatóig mindenféle kuncsaftot. Vannak olyan, a felső tízezerből kikerülő vendégeim is, akik úgy jönnek el, mint a fodrászhoz, és fura, de az elsőre hülye picsáknak kinéző csajokat nagyon érdekli a tetoválás története, jókat lehet velük dumálni.”

Ezt, mármint hogy lassan mindenkin van tetoválás, a teremben körülnézve is megerősíthettem, bár egy rámázó versenyen is le lehet vonni téves következtetéseket. Egész karos, egész hátas, egész lábas élő műalkotások járkáltak körbe-körbe, tán csak azon a hároméves kislányon nem volt varrat, aki az anyja tetovált nyakában üldögélt az egyik versenyző pultja előtt. Míg korábban egy-egy kisebb tetoválás vagy piercing is rosszalló tekinteteket váltott ki a járókelőkből, az utcán lassan már azt sem nézik meg, aki a szája fölé azt ütteti, hogy nyalógép (ilyet is láttam, esküszöm), és ez így is van jól, kezdünk toleránsabbak lenni egymással, legalábbis bizonyos tekintetben.

Az esemény az 1500 forintos belépő ellenére elég sok érdeklődőt vonzott, de az egyik szervező szerint ez is csak ahhoz lesz elég, hogy megálljon a buli, azaz ne fizessenek rá. A versenyben induló művészek mellett más kiállítóknak is biztosítottak helyet, lehetett klasszikus koponyás-dobókockás mintás pólókat venni, és volt egy sarok, ahol tradicionális japán módszerrel, azaz nem géppel, hanem manuálisan varrt egy művész. Rengeteg érdeklődőt láttam egy extrémebb testmódosítással foglalkozó művész pultja előtt is – én pont egy kézfejre felvitt hegtetoválást avagy scarificationt (egy szikével vágnak a bőrbe maradandó ábrát) néztem úgy két percen át, aztán úgy döntöttem, hogy maradok a sima tetoválásoknál.

A verseny mellett jótékony célú aukciókra is sort kerítettek a szervezők, ennek során a zsűritagok helyszínen készült rajzait (közös munka volt mind, ez egyik elkezdte, a többi folytatta, mindenki belerajzolt a másikéba) árverezték el, hat, korábban készült szénrajz mellett – a bevételt egy súlyos betegségben szenvedő tetoválóművész, Bono családjának ajánlották fel. A versenyt végül a Vato Loco Tattoo szalon egyik művésze, Czene László nyerte meg.