Maffiaellenes háború egy koncert miatt

Iránt a világ leginkább atomkísérleteiről és iszlám diktatúrájáról ismeri. Tudható, hogy a nőknek – helyieknek és turistáknak egyaránt – botütés terhe mellett kötelező csadorban, kendőben járni, gumibotos erkölcsrendész-kommandók járőröznek az utcákon, és szakállas imámok cenzúráznak a lapoktól az internetig mindent. Ugyanakkor fogalmunk sincs arról, hogy Iránban a vallási diktatúra ellenére mégis színes és életveszélyes underground kultúra működik, szó szerint a föld alatt.

Az iráni undergorundból az Egyesült Királyságba menekült Take It Easy Hospital nemcsak a pezsgő zenei életről, illegális partikról, iráni graffitiről szóló sztorijaival lepett meg minket. A Budapesten a napokban koncertet adó együttes zenéje volt az, ami alapjaiban formálta át a diktatúra működéséről kialakult képünket. Ashkan és Negar ugyanis nem iráni dallamokba szőttek bele modern elemeket, és nem is valami kissé idejétmúlt rockot adtak az illedelmesen tapsoló európaiaknak. A páros olyan elektrós indie rockot játszott, amivel sokkal több közük van az aktuális nyugati zenei trendekhez, mint bármihez Iránban és környékén.

Legnagyobb slágerük, a fentebb meghallgatható Human Jungle beindította a Gödör közönségét is. A többi számuk nem ilyen erős, de azért inkább juttattak eszünkbe valami kis londoni klubot, mint egy teheráni ház lepattant pincéjét, ahol ezek a számok születtek. A Take It Easy Hospitaltól nemcsak az előadott hét szám ismerhető, hanem egy Cannes-ban bemutatott filmnek köszönhetően karrierjük háttere is: az iráni fiatalok klausztrofóbiás világa.

Mielőtt leültünk volna beszélgetni a szereplőkkel, a Titanic fesztiválon megnéztük a filmet, ami ahhoz képest, hogy a hősök az életben milyen izgalmas, nyitott és laza figuráknak bizonyultak, kiábrándítóan lapos volt.

A videószakkör kijátssza a diktatúrát

Az iráni undergroundról forgató rendező kárára a nyugat egyetlen dologról biztosan hallott már országával kapcsolatban: magas színvonalú filmművészetéről. Így a Perzsa macskák című film alatt nem kényszerültünk arra, hogy a sajátos kulturális jegyekkel vagy az ismeretlen elbeszélő nyelvvel magyarázzunk a széteső történetet és a béna képeket.

Pedig minden adott volt a Sundance- vagy akár Oscar-esélyes kultfilmhez. A Perzsa macskák olyan ország életét mutatja be, ahol tiltott mindenfajta nyugati zene. A nem vallási indíttatású koncertezésért, zenélésért börtön, botozás jár. A fiatalokat az erre szakosított gárda tagjai vegzálják öltözködésükért. És mindezen szörnyűségek ellenére Teherán pincéiben, az elhagyott gyártelepeken pezseg az élet.

Bahman Ghobadi rendezése mindebből nem sokat tud visszadni. Sztorija és képi világa is olyan, mintha egy videószakkör lelkes diákjai forgatták volna. A történet szerint egy zenészpárost – a Take it easy hospital két tagját – meghívják Londonba koncertezni, úgyhogy gyorsan nekiállnak együttest toborozni, vízumot és útlevelet szerezni. Homályban marad, hogy honnan hallottak róluk a londoniak, és ha ők híres együttes, akkor miért csak most kezdenek gitárost, basszert, dobost keresni, számokat írni. A semmiből csatlakozik hozzájuk egy viccesnek szánt figura is, aki segít együttestagokat, vízumot és hamis útlevelet szerezni. De mivel nem derül ki, segítőjük miért hajlandó életét is kockáztatni a számára ismeretlen zenészekért, erőfeszítései akkori is hiteltelenek maradnának, ha a rendező amúgy nem akarná egyúttal humoros figuraként szerepeltetni szerencsétlent.

A film tele van sejthetően komoly helyzetekkel, amiket azonban olyan hiteltelenül ábrázolnak, mintha azokat egy délutáni szappanoperába is be akarnák illeszteni. A hamisútlevél-árusnál például iszonyú összegeket mondanak a dokumentumokra, döbbenten néz a két zenész, majd kiderül, a pénz nem gond, az anyukájuk küld zsetont Németországból. A felkeresett zenészek nem kérdik, hova hívják őket: vagy azt mondják, kösz, nem megyünk, vagy hogy oké, és már be is szálltak a bandába.

A két zenészt követve jövünk-megyünk Teherán utcáin, de ne gondoljuk, hogy legalább a várost megismerjük. A rendező cool akart lenni, ezért úgy vágta a képeket, hogy lehetnénk akár Harlemben is. A film értékelhető részei azok, amikor a feltűnő együttesek előadnak egy-egy számot. A Perzsa macska ötlete valószínűleg egyébként innen indult: filmre akarták venni a legjobb iráni együtteseket, majd jó ötletnek tűnt a klipeket valami mondvacsinált történettel összekötni. A film valószínűleg erősebb lett volna, ha a témából egyszerűen forgatnak egy dokumentumfilmet. Az iráni fiatalság helyzetének ismertetését pedig meghagyják az olyan filmeseknek, mint Marjane Satrapi, akinek zseniális rajzfilmje, a Persepolis már mindent elmondott arról, milyen nehéz Iránban egy Iron Maiden-rajongónak.

Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a film ilyetén alakulására hatással voltak a mostoha forgatási körülmények is, amelyekről megkérdezük az együttes tagjait, az interjún már csador nélkül mutatkozó Negart, és az indie rock-zenésznek tűnő indie rock-zenészt, Ashkant.

Helikopteres támadás a koncert ellen

Milyen nehézségekbe ütközött egy betiltott műfajról filmet forgatni Iránban?

Ashkan: A rendező nem kapott engedélyt a filmre, úgyhogy illegálisan folyt a forgatás. Pontosabban egy drog- és szociális problémákról szóló filmet kellett volna csinálnia, annak az ürügyén kamerázott a városban.

Negar: Amúgy rövid idő volt a film elkészítésére. 17 nap. Meghívást kaptunk egy manchesteri fesztiválra, addig be kellett fejeznünk.

A filmben megjelenő zenészek a valóságban is együttesek tagjai Iránban. Nem veszélyes számukra nyíltan megmutatkozni a vásznon? Hiszen ők továbbra is ott élnek, a hatóságok lenyomozhatják őket.

Negar: Tudták, hogy mire vállalkoznak. Ezek az együttesek hallatni akarták a hangjukat, vállalták a kockázatot. Iránban megtanulsz együtt élni a félelemmel. Ott bármikor rád húzhatják a vizes lepedőt.

Ashkan: Mindenesetre megbeszéltük, hogy ha megkeresi őket a rendőrség, azt mondják, csak színészkedtek a filmben. De Iránban soha nem lehet tudni. Ők vállalták ezt a veszélyt. Így megy ez nálunk. Néha letartóztatnak valamiért, néha nem. Soha nem tudhatod. De ez a film nagyon fontos, mert el kell mondani a világnak, mi van a fiatalokkal Iránban. Harminc év után ebben a filmben jelenik meg először az iráni zene, itt hallhatóak először iráni zenészek.

A film hatására hagytátok el az országot?

Ashkan: Igen. A manchesteri koncert után visszamentünk Iránba. Akkor még nem gyűlt meg a bajunk a hatóságokkal, mert nem tudták, hogy zenéltünk. Egyszerű turistaként voltunk Angliában. 2009-ben ismét felléptünk, akkor Londonban, ahová az iráni emigráns közönség hívott meg minket. Közben mutatták be a filmet Cannesban. Egyértelmű volt, hogy mi már nem mehetünk vissza. Azóta az Egyesült Királyságban élünk, menedékjogot kaptunk.

Ha ilyen szigorú az iráni rendszer, akkor hogy ismertétek az aktuális zenei trendeket?

Ashkan: Az 1978-as forradalom előtt élénk zenei élet volt az országban. Rengeteg együttes játszott, erős volt a kapcsolat a világ zenei életével. Sok régi felvételt, progrockot, ilyesmit hallgattunk, a szüleink generációjának még megvannak ezek a lemezek.

Negar: A nyugati zene betiltása után kazettákon csempészték be a zenéket, ezeket másolták és terjesztették. Mostanra még sokkal könnyebb lett a helyzet az internet miatt.

Úgy tudtam, a kormány erősen szűri a netes tartalmat.

Negar: Mindig vannak oldalak, amik szabadok. A MySpace-t az elején például simán el lehetett érni. Rengeteg zenét ismertem meg ott. Aztán ahogy egyre többen nézték, felfigyeltek rá, letiltották. De akkor keresni kell valami mást. És vannak módszerek arra is, hogy megkerüljük ezeket a szűrőket. Az iráni srácok jól ismerik ezeket a módszereket.

Hogyan koncerteztetek ilyen körülmények közt?

Ashkan: Nem voltak igazán koncertek. Pincékben, titkos helyeken volt a stúdiónk, oda jöttek le barátok, ha többen voltak, az már koncertszerű volt.

Negar: De volt neked koncerted. Ahol elvittek a rendőrök.

Ashkan: Ja igen, 2007-ben, még a bátyám együttesével, a Fonttal szerveztünk egy igazi koncertet. Flyereket nyomattunk, jó hangcuccot szereztünk, egy külvárosi helyen színpadot építettünk. Egy mezőn volt a koncert. 600 ember jött el. Végül kiszállt a rendőrség 50 rendőrautóval, vagy száz rendőrrel. Még helikopter is volt. Rendes maffiaellenes hadművelet volt egy szabadtéri koncert ellen. A rendőrök 250 embert bevittek, két napig benn tartottak. Mi három hétig voltunk börtönben.

Ez volt az első eset, hogy börtönbe kerültél?

Ashkan: Dehogy. Már többször voltam bent előtte is. Ez normális dolognak számít Iránban.

Negar: Ez úgy megy, hogy felhívom apámat, hogy apa, megint bevittek a börtönbe. Buliztál? Igen, gyere be és váltsál ki. És akkor bejön, kifizeti az óvadékot, hazamehetek. Nem nagy ügy, mert Iránban mindenért börtönbe lehet kerülni. Van ez az erkölcsrendészet nevű szervezet, az utcán járőröznek, vegzálják a fiatalokat. Mindenből ügyet csinálnak. Ha kockás cipő van rajtad, akkor megállítanak, hogy mit jelent ez, mit szimbolizál, miért hordok ilyet. Nekik minden gyanús, a legkisebb ügy miatt is börtönbe kerülhetsz.

Hogyan hat mindez a fiatalokra?

Ashkan: Egyre keményebbek lesznek. Lehet cenzúrázni a zenét, a művészeteket, de az emberek érzéseit nem. Jól mutatja a változást, hogy milyen zenéket játszottak régen és most. Tíz éve a háború alatt felnőtt generáció a metálzenéért rajongott. Mert agresszívek és depressziósak voltak. A mostani generáció indie-t hallgat, meg minimált, elektrót. Lázadnak ők is, de nem depressziósak.

Azért, mert tudják, hogy jó irányba haladnak a dolgok?

Ashkan: Nem, azért mert már nem érdekli őket az egész. Megedződtek.