Íme Rákosi és Kádár presszóforradalma

A retrómániám és a Ferenciek teréhez fűződő személyes emlékeim miatt először az Újratervezés címen futó nosztalgiamaratonra mentem el. Ezen a túrán ugyanis a szocializmus sajátosan torz gasztrokultúrájába és szórakoztatóiparába ugorhatunk fejest, olyan legendás, ma már kísértetjárta helyek múltját megismerve, mint a Mézes Mackó és az IBUSZ-palota. Vagy a '60-as évekbe beledermedt Jégbüfé és az Ibolya presszó, ahol én is rengeteg időt töltöttem azokban az években, amikor a jogi karon és a BTK-n kellett volna bejárnom az órákra.

Pöfögő Moszkvics, neonfényes Budapest 

A Ferenciek terét és környékét minden rezsim előszeretettel túrta fel és építette újjá presztízsberuházásként. A ma már komikusan grandiózus, kommunista városrendezési tervek kiagyalóinak kapóra jött, hogy a második világháború után a fél belvárost újjá kellett építeni. Így komoly ideológiai támogatással verhették szét például a Ferenciek terén a szecessziós stílusban felépített Király bazárt, ahol a 60-as évek szabályozási tervének értelmében egységes arculatot kellett kapnia a földszinti üzletsornak. Ekkor készültek a történelmi homlokzattól teljesen elütő, műszeripari szakközépiskolák bejáratát idéző, alumíniumkeretes üvegajtók.

És ez volt a neonreklámok aranykora is, amelyek a kommunista felfogás szerint modern vívmányként világítják meg éjjelente az épülő-szépülő szocializmus üzleteit, és hagyják homályban a felső szintekből áradó urizáló, dohos régmúltat. Néhány neon a rendszerváltást is túlélte: ilyen reklámozza az egyetemisták kultikus törzshelyének számító Ibolya Presszót (itt a tomboló retróláz miatt még ma is ugyanolyan kagylófotelekben lehet iskolát kerülni, mint a 60-as években), ami elé ottjárttunkkor pont beparkolt egy narancsszínű Moszkvics, pedig ez nem is a várostúra előre leegyeztetett látványossága volt.

Kommunista bulinegyed, Dunalagúttal

Budapest városrendezési tervét már Rákosi idején összeállították, hivatalosan viszont csak 1971-ben fogadták el. Túravezetőnk, Maczó Balázs a séta alatt olyan pártállami ötletekről is mesélt, amelyek még ma is sokszor felmerülnek urbanista körökben:

Párizsi és Londoni mintára már 1959-ben ki akarták tiltani a belvárosból az autóforgalmat, hogy helyett a már akkor tervbe vett harmadik és negyedik metróvonallal tegyék elérhetővé a város szívét a sétálni, szórakozni vágyóknak. A 2-es villamos a föld alatt, a rakpart raktárszintjein járt volna, de a grandiózus elképzelések között szerepelt egy Duna alatti autóalagút is: Budán a Csalogány utcánál hajtottunk volna le a föld alá, Pesten pedig a Báthory utcánál jöttünk volna ki.

Kihalt kamupasszázs, szellemjárta IBUSZ-palota  

A belváros neonfényes kirakatnegyeddé változtatásának terve mellett a pártállam egy gigantikus és modern külkereskedelmi épületet húzott volna fel brutális épületbontással a Veres Pálné utca végében, hatalmas parkolóval a mélyén. Ez, és a Felszabadulás téri metrómegálló lett volna a kiindulópontja annak a színes passzázslabirintusnak, ami a Petőfi Sándor utcától a Régiposta utcáig kanyargott volna a föld alatt, egészen a Vörösmarty térig.

A '74-ben elstartoló Belvárosi Üzletközpont Program keretében el is készült a Kígyó Udvar, az 1912-ben megépült Párizsi Udvar szocmodern folytatásaként, hírlapárusokkal, dohánytrafikokkal, műanyagáru bolttal, és a Katona Jószef Színház jegypénztárával és művészbejárójával. A barlangszerű árkádsor azonban nem állta ki az idő próbáját. Az üzlethelyiségek többsége ma már üres, a Párizsi Udvarba is csak Bruce Willis jött el, leforgatni egy húgyszagú moszkvai nyomortelepes jelenetet a Die Hard 5-höz, a Suszter, Baka, Szabó, Kémben pedig itt kezdett el lövöldözni az izzadó Kálloy Molnár Péter:

A valaha patinás IBUSZ-palota 2008 óta nem talál új gazdára. Bár így legalább a lelkes várostúrázók bejárhatják a legendás utazási iroda kihaltan kongó tárgyalóit, és ábrándozhatnak pár percig arról, hogy a csöndesen málladozó Párisi Udvarra, vagy a nyüzsgő Kossuth Lajos utcára néző irodából irányítanák-e szívesebben egy műbőr fotelben ülve a saját vállalatbirodalmukat.

A Jégbüfé a legjobb. De csak a Mézes Mackó után!

Eredetileg a Ferenceik teréről nyíló Kígyó utca is a belvárosi újratervezés kiemelt presztízsprojektje lett volna, azaz ide is a földszinti üzletekre fókuszáló, egységes neonfényes dizájnt álmodott meg a kommunista városvezetés.

A végeredmény viszont borzasztóan kaotikus lett: néhány épületnél elkészül a fekete labradorit kirakat (például a mai Dzsungel-Jungle Drink Bar), máshol megmaradt a Schmahl Henrik tervezte, mór elemekkel vegyített, neogótikus homlokzat.

A kaotikusság az üzlethelyiségekben is érezhető volt. A nagy múltú Apostol étterem mellé egy Röltex és egy Aranypók költözött be, és itt kapott helyet a szocialista gasztrokultúra egyik leghíresebb fellegvára, az 1955-ben megnyílt Mézes Mackó, aminek a hidegtálai ugyanúgy megőrjítették az embereket, mint a közelben 1952 óta működő Jégbüfé süteményei.

Bár a Mézes Mackó névleg az Éttermi és Büfé Vállalat alá tartozott, talpraesett tulajdonosa, Onódy Lajos messzemenőkig kiaknázta a szocialista hiánygazdaság nyújtotta lehetőségeket: hangulatos önkiszolgáló büféként árulta az utca emberének sokszor luxusnak számító hidegtálakat, valamint a kaszinótojást, a halkocsonyát és más aszpikos ételkülönlegességeket. Sőt, rendelésre még akár házhoz is szállította ezeket.

A Mézes Mackónak legendás volt a málnaszörpje (2 dl 1 forint 50 fillér volt) és mandarinszörpje (2 dl 1 forint 20 fillér), valamint az egész falat beborító kabalafigurája, ami mellé egy fura kecskerímekben tobzódó, buta versikét mázoltak: 

A meséből ismersz talán még, 
a bőség és a szép ajándék 
Mézes Mackótól származott. 
A meséből valóra váltam, 
kínálom ízes, rakott tálam.
Parancsolj, válassz, itt vagyok!

Sajnos a rendszerváltás után a Mézes Mackó elveszítette vonzerejét, mivel a franchise-t ekkor már sokan hamisították (volt, hogy egyszerű hurkasütödeként használták az ínyencfalatokkal összenőtt márkanevet), így a rendszerváltás környékén végleg bezárt. A hely azóta is bérlő nélkül, üresen áll:

„A Felszabadulás tér idegenforgalmunk rendezőpályaudvara”

A napjainkban lerobbantabb állapotban lévő, déli Klotild-palota alján lévő Belvárosi Kávéház elsőként nyitott ki újra 1945-ben, mindössze öt nappal a harcok után. Persze áram és víz még nem volt, és a békebeli újságolvasós kávéházi hangulathoz is csak A szabadság című munkásmozgalmi lap állt rendelkezésre. 1955-ben még dicstelenebb korszak köszöntött Krúdy egykori törzshelyére: az 1901-ben épült palota alját az egyetemi ifjúságot kiszolgáló menzává züllesztették le.

A '60-as évek arculatváltási hulláma viszont ide is elért: a Belvárosi Kávéház nappal csöndes kávézó-étterem volt (Bodrogi Gyula és Moldova György imádott ide járni), éjjelente viszont pikáns varietéműsort kínáló, zenés lokállá változott át. 1984-től kezdve már egyértelműen az utóbbi dominált: a Lido nevet felvéve már kifejezetten a szerencsejátékbiznisz és a gulyáspartik utánra időzíthető, turistacsalogató éjszakai élet lett az állami kézben lévő intézmény fő profilja, ahol esténként Korda György, Balázs Klári és a Lido Girls ledér ruhás lányai léptek fel.