Horthy világítótornyától Kádár giccshajójáig

A városséta-szervezés egyik nagy öregje, a Budapesti Aszfaltprojekt is inkább abban jeleskedik, hogy az ismert vagy kevésbé ismert budapesti épületekről rendhagyó stílusú túrát kanyarítson, valami laza rendezőelv szerint összerakva az útvonalat. A legutóbbi várostúrájuk például úgy indult, mint egy 1986-os Hahota-vicc:

– Hogy mondanád egyetlen szóval azt, amikor Dunajcsik Mátyás folyóparti Budapest-sétát szervez?

– Dunapest.

Az író-költő-műfordító Dunajcsik Dunapest-túrája a fenti szóviccen túl pont abban különbözik más belvárosi túráktól, hogy ezt egy író-költő-műfordító tartja. Oké, a két és fél órás rakparti talpalásunk nem forgatta ki a sarkából a városséta műfaját: az itt elhangzott infókat bárki össze tudná bogarászni fél nap alatt az urbanista blogokról. Dunajcsik viszont 

• 200 százalékon pörög, lendületesen és érdekesen magyaráz,
• és mellé olyan jó színesítő szövegeket és szépirodalmi idézeteket szedett össze a helyszínekhez, hogy az embernek azonnal kedve támad könyvtárba vagy könyvesboltba menni.

Tudták például, hogy a Lánchíd pesti hídfőjénél lévő miniparkban (ahová nem lehet bejutni, mivel nem vezet hozzá közvetlenül zebra) áll a főváros legöregebb akácfája?

Még az 1954-es, kis híján népfelkelésbe torkoló Aranycsapat-vereséget feldolgozó Focialista forradalom című regényben is megemlítik, amikor a börtönbe került főhős segítségére siető, egykori királyi főtiszt kapcsolati hálóját megmozgatva bemegy a kommunista Belügyminisztériumba:

"Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, idézte Kerepeszky Gyula magában a néhai Ferenc József szavait, miközben a József Attila utca felé menet átvágott a Roosevelt téri parkon, ahol is szokás szerint egy pillantást vetett arra a meggörbült, vénséges akácfára, amely a hagyomány és egyes történészek szerint az utolsó megmaradt darabja volt a hajdani pesti akácsornak. Valamikor akörül ültették, amikor szemben, Budán, a Vár mögött kivégezték Martinovicsékat. Ez az öreg akácfa látta a nagy pesti árvizet, és az utcákon ladikkal embereket mentő Wesselényi Miklóst. Halhatta Görgey ágyúinak hangját és láthatta, ahogy 18 esztendővel később a Lánchíd pesti hídfőjénél emelt koronázási dombon Ferenc József a négy égtáj felé suhint Szent István kardjával. Aztán látta azt is, ahogy a ludovikások monitorjai, egyikük fedélzetén az ifjú Kerepeszky Gyulával, tűz alá veszik a Hungária Szállóból avanzsált Szovjetházat, 25 évvel később pedig azt is látta, ahogy a németek és az oroszok tüzérségi párbajában porig ég a patinás Duna-parti szállodasor."

Az idézet így folytatódik:

"S most megszemlélhette azt is, ahogy Kerepeszky Gyula a Magyar Királyi Honvédség, majd a Magyar Néphadsereg nyugalmazott ezredese újabb történelmi tettre szánva el magát, megérkezik a Belügyminisztérium kapujához, és azt mondja az ott posztoló rendőrnek: A belügyminiszterhez jöttem."

A Focialista forradalomból idézett sorok tökéletesen rímelnek Dunajcsik Dunapest-sétájára. A Lánchíd és az Erzsébet híd közti Dunakorzón ide-oda ugrálva az időben és a térben, kacskaringós útvonalat bejárva meséli el a folyó és a belváros lakóinak több évszázados, közös történelmét, lóvontatású bárkákkal, gőzhajókkal, dúsgazdag iparmágnásokkal és a Dunába lógatott fatákolmányokban pancsoló szegényekkel. Engem például meglepetésként ért, hogy

a gigantikus Haditengerészeti emlékmű, a fiumei világítótorony másával, Horthy Miklós egykori zászlóshajójának sziluettjével, a Császári és Királyi Haditengerészet múzeumával és az első világháborúban elhunyt magyar tengerészek emlékhelyével. A világítótornyot azonban a híddal együtt felrobbantották a nácik 1945-ben, Rákosiék pedig ideológiai okokból soha többé nem építették újjá.

Színház az egész világ, de főleg a Duna

Nem tudom, a könyvbéli Kerepeszky Gyula mit szólt volna a Shakespeare-szoborhoz a Marriot szálló egyszerre gyönyörű és ocsmány betonkockája előtt, én sosem értettem, miért van pont ott.

Dunajcsik Mátyás eklektikus túráján szerencsére kiderült ez is: itt állt évszázadokkal ezelőtt a pesti oldal egyetlen kőszínháza, a folyami védművek körbástyájából kialakított Rondella, ahová Budáról jártak át a színészek. Lánchíd híján lyukas lélekvesztőkön vagy a befagyott Duna jegén, ráadásul úgy, hogy a hídpénzt a még fel sem épült híd után is meg kellett fizetniük az átkeléskor. Így valahol pont az ő kitartásuk és kultúramentő missziójuk miatt hajol földig a korzón bámészkodók előtt a legendás angol bárd.

A színházmotívum később is visszatér még a séta alatt, Dunajcsik szerint ugyanis

Budapest lényegében egy hatalmas amfiteátrum, ahol a színpad maga a folyó.

Ezt több rezsim is látványosan kihasználta, például Horthyék az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszushoz időzítve egy folyami körmenetet is csináltak, ezzel demonstrálva, hogy Magyarország már az Osztrák–Magyar Monarchia nélkül is képes világraszóló rendezvényeket lebonyolítani. Sokak szemében viszont kurucos önállósodási kísérletnek tűnhetett a világkongresszus, Hitler például meg is tiltotta a magyarországi német katolikusoknak, hogy részt vegyenek a budapesti felvonuláson.

A mai napig is emlékszem, hogy a Kádár-korszak utolsóként felavatott kisdobosaival együtt szorongtunk a rakpart lépcsőin, hogy szájtátva bámuljuk az augusztus 20-i parádén felvonuló hajókat, amiket ma már borzasztó nevetségesen kinéző drapériákkal, virágokkal, sarlókkal, kalapácsokkal, vörös csillagokkal és propagandaüzenetekkel csúfítottak el.

Dunajcsik a túra végén nem kevés gúnnyal mutatta be kedvenc augusztus 20-i transzparensét, a kommunista alkotmányból vett idézetet, ami akár a mostani kormányunk szlogenje is lehetne:

Éljen alkotmányunk ünnepe! A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja: a munka.

Sokáig lehetne még sorolni a Dunapest-túra érdekességeit és idézni Dunajcsik Budapestről író kedvenc szerzőitől, de inkább hagyunk felfedeznivalót az olvasóknak is.