Izzadt már ön huszonkét meztelen idegennel Stingre?

Én nem tudom, hogy más hogy van vele, de egészen múlt vasárnapig úgy tekintettem a szaunázásra, mint egy kellemetlen dologra, aminek nagyon jótékony és kellemes hatása van az emberre, csak éppen csinálni szörnyű, a legjobb pedig ilyenkor az, ha az embert békén hagyják, hadd szenvedjen egyedül, érezze, hogy igen, izzad, fortyog a feje a melegtől, csurog rajta az izzadtság, levegőt venni is egyre nehezebb, körülötte emberek banki hitelekről meg nyugdíjról beszélgetnek és inkább be kell csukni a szemet, megvárni, hogy lepörögjön az a röhejesen keskeny homokóra és számolni a perceket, hogy vége legyen.

Olyan, mint nyáron villamosozni csúcsidőben, minden résztvevőnek szörnyen melege van, érzi a cowboyfoltokat a felsőjén és rimánkodik, hogy ne legyen dugó, mert akkor a huzat megáll és mindenki egyszerre elájul. Jó, nem tudom, hogy lehet dugó egy szaunában, de most már nem fogom átírni a hasonlatom.

Főleg azért sem, mert a szaunamesterek országos bajnokságán kiderült, hogy létezik a szaunázásnak egy olyan módja, amikor olyan benn főni a kalitkában, mint az éjszakai négyes-hatoson nyáron, ami percekre van egy tisztességes orgiától. Húsz ember izzad a közvetlen közelünkben, valahonnan halkan zene szól és mindenki egy furán mozgó embert bámul, akinek láthatóan semmi helye nincsen tömegközlekedésen. Ez lenne a szaunamester, aminél én groteszkebb jelenséget rég láttam, pedig tavaly volt szerencsém személyesen megfigyelni a Pride korlátain kívül Érpatak polgármesterét. Érpatak polgármestere egyébként tökéletesen öltözött a szaunamesterséghez, de erről majd később.

A száraz tények

A szaunamesterek feladata az, hogy tartalmasabbá tegyék a szaunázást, ők keverik és választják a felhasznált aromákat, ők öntenek fel, legyeznek zászlóval, törölközővel és legyezővel, a tökéletes időpontban kinyitják az ajtót, hogy ne kapjon szívgörcsöt senki, és úgy általában kevésbé szörnyűvé teszik az élményt. 

És hogy mi szükség van bajnokságra? Azért, hogy kicsit gatyába rázzák a szaunakultúrát. Verebi Zoltán, a bajnokság egyik főszervezője úgy mondta, hogy fel akarják hívni a figyelmet a magyar szaunákban uralkodó állapotokra, az összeizzadt, büdös, koszos padokra és arra is, hogy nyugatabbra már teljesen hétköznapi dolog egy fürdőben szaunamestert alkalmazni. Verebi elmondja, hogy már létezett hasonló szaunabajnokság, amit Szauna Oscarnak neveztek, csak összekülönböztek velük és megalapították a saját versenyüket, amivel már lehet akkreditálni a világbajnokságra is. Verebi folyamatosan intézkedik, úgyhogy alig tudok vele pár percnél többet beszélni, pedig nagyon érdekelt volna, hogy a két szövetség min különbözött össze, én valahogy úgy képzelem, mint a Magyar Gasztronómiai Egyesület és a Bocuse d'Or-os Molnár B. Tamás párbaját évekkel ezelőtt, csak még több kilencven fokon történő szuvidálással.

A bajnokság a következőképpen működik: 22 szaunamesternek kellett két nap alatt összesen két programot bemutatni. Az egyik típus az aromás program volt, a másik pedig a kencés, ezekről is majd picit később. Nincsen se zsűri, se döntőbizottság, a mestereket a közönség értékeli egytől ötig, olyan kategóriák szerint, hogy mennyire tetszett az alapanyagok felhasználása, mennyire tudhattak meg új információkat és mennyire tetszett az egész.

Az aromás lényege az, hogy a szaunamester különböző illóolajokat kever és azokkal fokozza az élvezetet, a kencés pedig azt, hogy a mester saját gyártású krémeket vagy arra használatos anyagokat oszt szét, hogy a kedves szaunázok kenegessék egymást.

A nedves részletek

Ha bárki, akinek a versenyhez bármi köze volt, elolvassa a következő mondatot, valószínűleg közösségileg meglincselnek és egy újságírós felöntés lesz a specialitás a siófoki fordulóban, de előre szólok, hogy egy csepp rossz szándék sincsen bennem. De én még soha életemben nem kerültem közelebb szvingerklubhoz életemben, mint a magyarhertelendi termálfürdőben. Bemenni egy sötét pincébe, ahol felváltva vesznek körül vásári mulatságosnak öltözött emberek, akik tálca kencékkel vagy frissítőkkel rohangálnak, és vendégek, akik egymást valószínűleg évek óta ismerik és halálosan komoly szlenget használnak, amiből én egy büdös kukkot sem értek. 

És az utóbbiak általában tökpucérok. 

Szóval ott vagyunk mi ketten a szaunarészlegen, körülöttünk emberek, akik csak úgy nagyjából terítik magukra a törölközőt, a kezemben pedig egy laminált jegyet szorongatok, amin csak egy időpont áll, és annyi, hogy KENCÉS. El nem tudom képzelni, hogy mi fog velem történni, de magam köré csavarom a fürdőlepedőt, mert annyira még nem tudok rákészülni a teljes pucérságra. Beülök úgy nagyjából tizenöt ember közé, akiből legalább tíz teljesen meztelen. Mellettem egy pucér hölgyön olyan sapka van, mintha most lépett volna ki az Ahol a vadak járnakból, úgyhogy muszáj rákérdeznem, hogy ez miért és minek, de ennyi erővel azt is kérdezhettem volna, hogy a szaunában miért van ennyire meleg és miért izzad mindenki. Szerencsére nem látszik, hogy rőtvörös az arcom, amikor nagyon türelmesen elmondja, hogy azért, mert a gyapjúsapkától nem melegszik át annyira a feje, sőt, a kis kéményszerű szarvakkal a tetején még szellőzik is. Később még irigyelni fogom azt a sapkát. 

Ez lesz egy délután alatt az első szaunázásom az ötből. Ezek az utolsó pillanatok az életemből, amikor még nem hiányolom a mesterprogramokat a szaunázásból.

Amikor elhelyezkedtünk, akkor megérkezik egy fiatal, félmeztelen srác, övvel és nadrágban, és bejelenti, hogy akkor most itt elkezdődik a program, Amerika partjaitól fogunk utazni Jamaikáig, reméljük, hogy semmi probléma nem fog adódni az úton. Aztán fog egy jéggömböt, ráteszi a forró kályha köveire, nekem pedig az jut eszembe, hogy ha ezt évszázadokkal ezelőtt látom, akkor azt hiszem, hogy ő egy varázsló. Megszólal a Galaxis őrzőinek a soundtrackje egy kis bluetoothos hangfalon keresztül (a délután egy nagy tanulsága, hogy a hangszórók, telefonok és egyéb kütyük meglepően jól bírják 15 perces párás hőséget), a mesterem pedig elkezd egy mesét mondani arról, hogy kihajóztunk és a megérint minket az óceán szellője. Ehhez felvesz egy zászlót, és mint egy zárlatos, két lábon járó szemafor, elkezd jelezni és legyezni minket.

A verseny délutánján megtanultam pár dolgot a szaunamesterekről. Kétféleképpen tesznek vizet a kályhára, az egyik a klasszikus merítéses rendszer a vödörből, amit mindenki láthatott, aki egyszer szaunába lépett és egy kellemetlen férfi elkezdett dörmögni, hogy „itt nincs elég meleg”, majd miután rálapátolt egy csomó vizet, elsőnek hagyta el a kamrát, a másik pedig a már említett fantasztikus jéggömbös megoldás. Nem tudom, hogy hol készülnek ezek a jéggömbök, sajnos nem is tudom meg estig. A szaunamester eszközei pedig zászlókból és törölközőkből állnak. A zászlót lehet finoman lengetni, illetve körkörös mozdulatokkal, erősebben pörgetni, de ilyenkor megvan az esélye, hogy felpöndörödik a rúdra. A törölközővel háromféle mozdulatot láttam, az egyik az, amikor a fejük felett, vízszintesen pörgetik, mintha egy különösen agresszív dongót szeretnének elüldözni a szobából. A másik az, amikor függőleges tengelyen pörgetik, mintha szeretnének tökönvágni valakit egy öltözőben. A harmadik pedig a lecsapás című mozdulat, amitől a megfigyeléseim szerint a legtöbb tapasztalt szaunázó orgazmusközeli állapotba kerül és végigfut a hátán a hideg. A lecsapás lényege, hogy a nagyon forró levegőt az arcunkba legyintik, mintha egy különösen atyai pofont kapnánk egy szuperhőstől, rendesen kupánvágja az embert. Ilyenkor értem meg a sapkát.

Ahogy a szertornában vagy a toronyugrásnál, itt is megadott sablonokat variálnak a versenyzők, amibe mondjuk beleszólhatnak a körülmények, a közel ülő vendégek, vagy a messzebb ülők, de nagyobb szájúak, akik mind egy rendes tömegrendezvényen, itt is folyamatosan viccelődnek. Vagy tapsolnak. Vagy éneklik a számokat, amik szólnak. Nagyon vicces érzés, amikor valaki a Cotton Eyed Joe-t elkezdi énekelni az ember mellett két darab izzadó ciciben.

De visszatérve a jamaikai hajózásra, a mester egyszerre próbál mesemondó, konferanszié és sportoló lenni, én nem tudom levenni a szemem a nadrágjáról, mármint azért, mert a gondolat, hogy valaki plusz ruhát húzzon magára egy szaunában, egészen hihetetlen. Később látok egy olyan mestert, aki ingben és mellényben lesz, de akkor már meg sem lepődök. A mostani mester nagyjából a program felénél kinyitja az ajtót és bejelenti, hogy ajjaj, gondokba ütköztünk az utazáson, majd visszatér kalózkalapban, szemfedőben és egy tálca műanyagpohárral. A gondok a kalózok, ha eddig nem esett volna le mindenkinek. A kalózok pedig ezek szerint húsz pohár rumos sót hoztak, amivel be kell dörzsölnünk magunkat. Elkezdem, mire valaki oldalbabök és megszólal egy ismerős hang.

Hajolj előre

- mondja nekem a sapkás hölgy, én pedig előrehajolok. „Mifelénk ezt így csinálják”. És bedörzsöli a hátam. Aztán én is az övét.

Pár perc múlva vége életem első szaunamesteres élményének, de úgy érzem, hogy egész életemben tudnám ezt csinálni.

A versenyt a helyi fürdő egyik mestere, Bagó Gábor nyeri, egyébként teljesen megérdemelten, és ezt azért mondom, mert öt ilyen program után természetesen azonnal szakértőnek érzem magam. Bagó a horvát tengerpartra invitált minket, a zene kabócák hangjával indult, aztán dalmát mulatós lett belőle. Horvát válogatott focimezben tolta végig a programot. Fügepép és barnacukor keverékével kellett kenni magunkat, a végére pedig annyira brutális lecsapások jöttek, hogy a vendégség úgy húzótt és házott, mintha egy cirkuszban lennénk. Egyesek hidegrázásról kérdezgették egymást. Azt vettem észre, hogy a vendégek különösen vadul reagálnak arra, ha már nagyon meleg van a szaunában, de a mester a kanálért nyúl, hogy még öntsön a kövekre. Ilyenkor sokan pontosan olyan hangot adnak ki, mint amikor a zsonglőr a hatodik Rambo-kés mellé felvesz egy hetediket. Sosem untam meg.

A verseny beosztása titokban volt, én a szervezőtől megkaptam előre néhány program fantázianevét (Cuba Libre, Téli mese, Ízirájder, öcsém!, Retró Benedek-elvtárssal, Barangolás a nyírfaligetben, 

Paso double, Farkasvér), de nem tudhattuk pontosan, hogy melyik mikor kezdődik, így sajnos kihagytam a Farkasvért, amit ha jól tudom a helyszíni pletykákból, a kencéje többek között barbecue-szószból is állt. Sajnos kihagytam azt is, amikor egy szaunamester arra kérte a vendégeket, hogy csokival kenegessék magukat, és arról is, amikor a szervezők töprengenek azon, hogyan takarítsák ki utána a szaunát.

De amit nem hagytam ki: egy country-s felöntés egy makói hölgytől, aki a Sweet Home Alabamával kezdett, két Rednex-számmal folytatótt, aztán a kánkán happy hardcore változatára úgy pörgette a törölközőt, mintha Armin Van Buuren éppen droppolna. Megvolt egy mandarinos felöntés is, amiben olívaolajjal kellett magunkat kenegetni. Aztán volt a mellényes férfi, aki a Ritornerótól a Shape Of My Hearton át a Livin' La Vida Locáig fogta a kezünket az aromáival. Nála tapsoltak és énekeltek a legtöbben.

A végén már én sem vettem fürdőlepedőt.

Komolyra fordítva a sót

Soha a büdös életben nem szaunáztam életemben ötször egy délután alatt. Sőt, azt tippeltem, hogy kettő után kidőlök, és rákvörösen kell engem Budapestre visszafuvarozni, miközben egy zacskóból veszem a levegőt. 

Ehhez képest a mesterekkel sokkal könnyebb átvészelni a brutális izzadás kellemetlen élményét, egyrészt valami leköti a figyelmünket, másrészt meg mint egy jó válogatáskazetta, pontosan érzik, hogy mikor kell felpörgetni vagy leültetni a szaunázást, kinyitni az ajtót, vagy legyezni, hogy ne pusztuljunk meg a helyszínen. Verebi Zoltán verseny közben elmondta, hogy az ő cégük legalább száz olyan mestert képzett már, akik mind elhagyták az országot. Azért jobb lenne, ha páran maradnának is.