A magyar kenyér vészkorszaka véget ért

Augusztus 20. ugyanis nemcsak a magyar államalapítás és Szent István ünnepe, hanem az 1950-es évektől kezdődően az Új Kenyér ünnepe is, úgyhogy nemcsak a körmenettel és tűzijátékkal lehet ünnepelni, hanem simán azzal is, hogy jó kenyeret eszünk. Csakhogy ez Magyarországon egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen elvétve lehet jó kenyérrel találkozni. 

Éppen ezért hozták létre a borzalmas nevű Kenyér lelke rendezvényt, ami a Hagyományos sütők találkozója alcímmel még inkább úgy hangzik, mintha valami ősmagyar ünnep lenne, pedig csak arról szól, hogy egy helyre terelték az összes kézműves budapesti pékséget. A Margitutcakilencbe eljött egy csomó kenyérsütő, és összeállt melléjük egy elég komoly zsűri, hogy kiderüljön, hogy ki csinálja Magyarország, de legalábbis Budapest legjobb kenyerét.  

Az egész kenyérversenyt a Pékműhelyes Vajda József találta ki, leginkább csak azért, hogy jöjjenek össze a kenyeresek egy helyre, segítsék és szeressék egymást. Mármint ez nem vicc, a honlapon is olyanokat írtak hogy: "A verseny nem egymás ellen, hanem egymással karöltve történik. A kölcsönös elfogadás és szeretet jegyében. Tiszteletet adunk egymásnak, az általunk készített kenyérnek és annak, ki ezt az egészet lehetővé tette." 

A rendezvény a mottónak megfelelően eléggé béta verzióban futott: ott a helyszínen találták ki a zsűrizés szabályait és a rendezvény menetét is, a műsorvezető Tillának (aki nemrég egy egész Propagandát forgatott az új pékgenerációról) nagy szerepe volt abban, hogy nem esett szét a dolog, hanem valamiféle verseny formát öltött az egész. Összesen 26-an neveztek a versenyre, öt kategóriában: 

• croissant
• bagett
• sima fehér kenyér
• teljes kiőrlésű kenyér
• szabadon választott kenyér

 Az például hamar kiderült, hogy a házi sütőket és a pékséget hülyeség együtt versenyeztetni, a croissant kategóriában például egy olyan kismama nyert, aki csak a saját örömére sütöget otthon, nem is szállít sehova, három darab croissantját azonnal elpusztította a zsűri, a közönségnek egy falat nem jutott belőle, Molnár B. is csak annyit mondott róla, hogy “ez volt a leginkább croissant”. Úgyhogy gyorsan meg is változtatták a szabályokat, hogy akkor legyenek külön a pékségek és a házi sütők, a bagetteknél Jacques Liszt – Misi a Pék kissé savanykás, kovásszal készült bagettje lett az első helyezett, pedig a kóstoláskor a közönség nagy része egyetértett abban, hogy Pipacs Pékség bagettje jobb, finomabb és bagettszerűbb volt. 

A fehérkenyerek kategóriájában 11 nevező volt, de valójában négy pékség között dőlt el a verseny. Mivel a verseny sorszámokkal működött, nem tudjuk, hogy kik azok a pékségek, ahol semmiképpen se vegyünk fehérkenyeret, de azt tudjuk, hogy mi az a négy pékség, ahol mindennap kenyeret kéne vennünk. És nem mi ragadtatjuk el magunkat, az értékeléskor Molnár B. Tamás még ennél is nagyobb szavakat használt, miszerint:

a magyar kenyér vészkorszaka véget ért, a kenyér hazatért az emigrációból. 

Eddig ugyanis az országhatáron belül egész egyszerűen nem lehetett jó kenyeret enni, aminek Molnár B. sem tudja az okát. “Gyenge a liszt? Nem merik megsütni a kenyeret? Rosszak a fogak? Mi baja van a pékeknek? A kenyeret meg kell sütni, ilyen egyszerű az egész.” Molnár B. királykategóriának nevezte a fehér kenyerek versenyét, hiszen ebből fogy a legtöbb, ezt eszik az emberek, ez a legfontosabb kenyerünk. A zsűri tehát ezt a négy pékséget, és az ő sima fehér kenyerüket ajánlja: 

• Pipacs Pékség (ők a külső Bécsi úton vannak, és szállítanak a MOM biopiacra, és egy rakás pesti helyre)
• Jacques Liszt – Misi a Pék (ők az Apáczai Csere János utcában vannak)
• Pékműhely (a Batthyány utcában találhatók, ezt csinálja a versenyt szervező Vajda József)
• Panificio il Basilico (a Városmajor utca mellett már a Király utcában is!)

A teljes kiőrlésű kategóriában bekerült a legjobb négy közé az Artizán Kézműves Pékség (Hold utca) és a Marmonstein Pékség is, akiknek nincs saját helyük, de rengeteg helyre szállítanak. A szabadon választott kategóriáról pedig hamar kiderült, hogy teljesen értelmetlen: gyümölcskenyerek, kalácsok, magvas sütik mérkőztek meg a nemzeti színű fonásokkal, úgyhogy két versenyzőt emeltek ki: a Kézműves sütőház (Dabas, illetve Fény utcai piac) valóban príma gyümölcskenyerét, és a Pékműhely gorgonzolás, körtés kenyerét, ami valóban pont olyan finom volt, mint ahogy a leírás alapján hangzik.

Az tehát egyértelműen kiderült, hogy kis utánajárással csodás kenyereket lehet kapni az országban, de mivel egy idő után már meg sem tudtuk különböztetni a sok jobbnál jobb kenyeret, a főszervező Vajda Józsefhez fordultunk, mitől lesz jó és mitől lesz rossz a kenyér?

És Vajda József elmondta, hogy még a Pékműhelybe is úgy mennek be az emberek, hogy amikor meglátják azt a sötét színű kenyeret, ami egyáltalán nem úgy néz ki, amit egy szupermarketben lehet kapni, hogy "de hát ez meg van égve". Józsi ilyenkor azt tanácsolja nekik, hogy fáradjanak át a szomszédos CBA-ba. Szerinte a magyar pékek többségének van egy kattanása, vagyis ha pontosan akarjuk idézni, akkor egy “agyfaszsága”, hogy az a jó kenyér, aminek búzaszíne van. Egyáltalán nincs így, régen a kenyér héjának az volt a szerepe, hogy tartósítsa a belsejét és megtartsa a frissességét. Szerinte nem csak a kenyér hozzávalóin (liszt, víz, só) múlik a minősége, hanem az elkészítésén módján, azon, hogyan tárolja az ember, hogyan hagyja kelni, hogyan pihenteti, és így tovább. Egy tippet rögtön mondott, hogyan kell egy friss kenyeret tárolni:

be kell tenni rongyba és csak utána nejlonzacskóba.

Egy jó kenyérnek illata van, rugalmas, benntarja a héja a nedvességet és egy kicsit savanykás az íze. Hiszen kovász van benne. 

Józsit rögtön meg is próbáltuk letesztelni azzal, hogy a kezébe nyomtunk egy zsemlét és egy kiflit, ráadásul olyanokat, amiket nem valami ünnepnapi biopiacon vettünk, hanem a rendezvény felé menet egy augusztus 20-án is nyitva tartó éjjel-nappaliban. Először a kezébe fogja zsemlét, és majd elkezdi összenyomogatni, közben pedig mondja, hogy azért lesz ilyen cserepes a teteje, mert a magyar pékek amint kiveszik a sütőből, elkezdik vízzel spriccelni. Ez megint egy tipikus agyfaszsága az iparnak, tudjuk meg. A cserepesség miatt összeszottyad a teteje, bár ahogy nyomkodja, maga is meglepődik, hogy egyáltalán nem egy rossz zsemlét dugtunk az orra alá. A nyomkodás nagyon fontos, fontosabb mint a dinnyéket paskolni, ebből ugyanis rá lehet jönni, hogy mennyi anyag van a zsemlében: hogyha behorpad a teteje, akkor kevés, ha visszajön az alakja, azaz visszarúg, akkor jó. Majd mint a Hihetetlen Hulk, úgy tépi szét a pékárut, legalább egy centire beledugja az orrát a tésztába és elmondja, hogy ez valószínűleg lisztből van, és egyáltalán nem nevezné ezt rossz zsemlének. Dugába is dőlt a gonosz tervünk, hogy a segítségével fogjuk leleplezni a magyar pékségek végnapjait.

Ha Vajda Józsefen és a Pékműhelyen műlik, akkor mostantól minden év augusztus 20-án megtartaná a Kenyér Lelkét. Mi már el is képzeltük magunknak, hogy a kézműves kenyérforradalom is úgy nő majd, mint a sörös, és a Kenyér lelke is olyan lesz mint a Főzdefeszt, hogy először harmincan vannak, aztán kétszer annyian, pár évvel később meg már az Andrássy utat kell lezárni, mert mindenki finom kenyeret akar enni és venni a város közepén. Nagy bánatunkra azonban nem így lesz: Vajda szeretné megtartani ezt egy szakmai rendezvénynek, népnevelő szándékkal, hogy előbb a kenyérsütők fejlődjenek és javuljanak, és a boltokban lássa a nép, hogy mi a jó kenyér.