A halálfélelem 40-60 ezer forintba kerül

4000 méter magasról lenézni mindenképp jár egyfajta kényelmetlen érzéssel, de ha az ember egy repülő nyitott ajtajában áll, akkor kicsit más megvilágításba kerül a helyzet: egy kétsávos út ebből a magasságból olyan, mintha lenéznénk a cipőfűzőnkre, és az sem túl megnyugtató, hogy a menetszél 130-cal csap az arcunkba. Tipikus most vagy soha pillanat, de lépni kell, mert ha az ember végiggondolja, hogy mire készül, akkor sosem teszi meg. És akkor kiugrottam a repülőből.

Adrenalint hajszolni sokféleképpen lehet, motorozhatunk, bringázhatunk, lemerülhetünk a víz alá, de mindegyik kíván valamilyen előzetes ismeretet, valamiféle tapasztalatot az adott sportban. Ellenben ahhoz, hogy leugorjunk valahonnan, nem kellenek előzetes tapasztalatok, csak elszántság, abból viszont jó sok. Persze az ejtőernyőzés sem csak úgy megy, hogy az ember a hátára kapja az ernyőt, majd felszáll az első gépre. A tanfolyam hetekig eltarthat, és súlyos százezrekbe kerül, ezért, aki át akarja élni a szabadesést, elsőre inkább egy tandemugrásra jelentkezzen, így eldöntheti, hogy tényleg érdekli-e a sport.

Az ember csak befizeti a 40-60 ezer forint körüli összeget, megjelenik az előre leegyeztetett időpontban, rákötözik egy tandempilótára, aztán ugrik, ha van mersze, de ha a repülő ajtajában meggondolja magát, a pénz nem jár vissza. Én a kaposújlaki reptéren kötöttem ki, ami olyan, mint bármelyik hobbireptér az országban. Morózus hangárok enyhén megpattogzott festéssel, repedezett járda, burjánzó növényzet, néhány épülettel, amik tényleg olyanok, mintha a nyolcvanas évekből maradtak volna itt.

Tandempilótám, Jászai Béla szívélyesen fogad, biztosít róla, hogy az ugrás előtt lesz pár fárasztó poén, majd gyorstalpalót tart arról, mi is fog történni. Az ugrás egyetlen általam elrontható pontja a landolás, ugyanis, ha nem húzom fel eléggé a lábamat és az ér le először, akkor ripityára törhet a sípcsont. Egy padon ülve vízszintesbe húzni a lábunkat nem nagy kunszt, de hevederekbe bújtatva, miközben lógunk a tandempilóta hasán, megterhelő mutatvány, kézzel is bele kell segíteni.

Egy nagyobb teremben már nyüzsög az élet, 10-15 ember hajtogatja az ernyőjét, velük megyek fel a következő körben. Az ernyőhajtogatás kardinális kérdés, hiszen, ha elrontják, az ernyő nem jól nyílik ki, van, aki maga hajtogat, mások szakemberre bízzák, viszont a tartalékernyőt csak az arra jogosult személyek készíthetik elő. Az öltözőben kapjuk meg a felszerelést, meglepő módon ez egy nadrág és egy hám, aminek a hevederei combnál és vállnál fognak elég keményen, de a mellkason átfutó heveder a kulcs, ez nem enged kibukni a hámból. A zöldfülűek még sisakot sem kapnak, nehogy lefejeljék a tandempilótát.

Mire mindenki kész, célba vesszük a repülőt, egy LET L-410-est. A turbólégcsavaros gép belül nagyjából annyira tágas, mint egy egyterű autó, csak jóval hosszabb a kabin. Érdekes a hangulat, a legtöbb utas ismeri egymást, belsős poénokon röhögnek, sztorizgatnak. Az adrenalin bennem nagyjából akkor kezd lüktetni, amikor a gép nekirugaszkodik a futópályának.

Csak akkor tudatosul, hogy mi is fog történni, amikor a kerekek elhagyják a talajt. A gép meredek emelkedésbe kezd, 15-20 perc, amíg eléri az ugrási magasságot. Minden ejtőernyős kézfején van egy magasságmérő, az óramutató járásának megfelelően jár, ahogy egyre magasabbra emelkedünk. 1000-1200-1500 méter, lassan mászik a tű, de minden egyes osztással közelebb jutunk a pillanathoz, amikor kinyílik az ajtó. 4000 méter a cél, ez a műszerek számlapján nem látszik, ugyanis a mutató 3900 után a nullára tér vissza. 3500 méter felett kezdem azt gondolni, hogy ez mégsem annyira jó ötlet, de furcsa módon várom is. Aztán pár perc múlva nyílik az ajtó.

A gyakorlott ejtőernyősök annyira könnyedén ugranak ki, mintha csak egy lépcsőn lépnének le, a gépből nézve nem is félelmetes. Eddigre már Béla ölében ülök, minden hevederem még egyszer meghúzva, a karabinereink összeakasztva, eljött a pillanat. Elkecmergünk az ajtóig, szigorúan a vállhevedereimbe kapaszkodva. Erre azért van szükség, mert az ember az utolsó pillanatban hajlamos az ajtó pereméhez kapni, ami nem vezet sok jóra. Az ajtóban állni nem evilági érzés, ellentmond mindennek, amit az életösztön diktál. A magasság itt már nagyjából felfoghatatlan, legalábbis pont ugyanennyire rettegtem, amikor 60 méter magasról ugrottam bungee jumping-gal. Mire ez végig fut a tudatomon, ellépek a peremtől, mert itt nem szabad gondolkodni.

Abban a pillanatban, amikor az ember elhagyja a gépet, átszakad egy gát, és a felgyűlt feszültség nyom nélkül tűnik el. A szabadesés tiszta élmény, nem félelmetes és nem is izgalmas, sokkal inkább megnyugtató, legálisan ilyen közel máshogy nem lehet a lebegés állapotához kerülni. Béla 1500-on nyitja az ernyőt, utólag tudom meg, hogy 50-60 másodperc a szabadesés. Miután kinyílt az ernyő, pilótám átadja a kormányt, vagyis a két zsinórt, amivel fordulunk, de előtte bepörget. Ilyenkor az ernyőt megdöntve, folyamatos körpályára állítva spirálban ereszkedünk. 25 év alatt még egyszer sem sikerült elájulnom, de a tízedik csavar táján feszítő fájdalmat érzek a lábamban a leáramló vértől, és bizony elkezd homályosulni a világ.

Talán én engedtem el, talán Béla érezte, hogy sok lesz, de kijövünk a spirálból, és lassan megkezdjük a leszállást. A reptér melléképülete felett fordulunk rá a mezőre, és pár perc múlva Béla szól, hogy akkor húzzam fel a lábam. Miután a pörgésnél a heveder istenesen megtépett, rendesen fájdalommal jár az erőlködés, de csak néhány másodperc, és a földön vagyunk.

Egy ugrás után nem tudok vaskos bölcseleteket leírni, de az biztos, hogy az ejtőernyőzés olyan élmény, amit egyszer meg kell tapasztalni. Felesleges kockázatvállalásnak tűnhet, de ez csak addig nyomasztja az embert, amíg ki nem lép a repülő ajtaján. Utána úgysem számít semmi.