Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Az Alpok-Adria motoros, sőt biciklis túráról már korábban is hallottam, de hogy 2012 óta gyalogosan is be lehet járni az utat az Alpok gleccsereitől a tengerpartig, az új volt nekem. Ezért kapva kaptam az alkalmon, amikor lehetőségem támadt egy négynapos szakaszát bejárni. Nem számítottam kemény próbatételre, így az útra legkisebb fiam és barátnőm is velem jött. Az út leglátványosabb részeit jól összefoglalja ez az ott készített pár perces videó:
A túra Karintiából indul, Ausztria legmagasabb hegye, a Grossglockner alól, a Ferenc József magaslatról (Kaiser-Franz-Josef-Höhe). Kedd reggel vágtunk neki. Előzőleg a közeli Heiligenblutban aludtunk, ahonnan a Postbus vitt fel minket a 2396 méter magasan fekvő starthelyre. (Kocsival nem érdemes felmenni a 39 eurós útdíj miatt, jobb, ha az autó lent marad Heiligenblutban, ami amúgy is az első szakasz végpontja.)
A Franz-Josef-Höhe egy nagy turistarohamot is bíró, jól kiépített kilátóhely és látogatóközpont. Óriás betonteraszáról kinézve a 3798 méter magas Grossglockner méltóságteljes tömbje nézett szembe velünk.
Kaiser-Franz-Josef-Höhe: A magaslat elnevezése nem véletlen. Ferenc József osztrák császár és magyar király is erre túrázott 1856-ban Sissyvel, és feljutott egészen eddig a pontig. Persze ne romantikus sétára gondoljunk, a császárt százan kísérték, a királyné pedig 300 méterrel lejjebb inkább megpihent egy sziklánál, és ott várta be urát. Azért nem volt kicsi a túra. Ferenc József jó kondiban lehetett, mert körbejárta az akkoriban még jó kövér Pasterze gleccser teljes teknőjét.
Némi keresgélés után megtaláltuk a túra kiindulópontját jelentő infopontot a három információs oszloppal, amiket divatrozsdás vaslemezek fednek. (A videón látszik, hogy az egyik oszlop üvege be van törve, de nem vandálok rúgták ki: egy nagyobb vihar vágott követ bele. Nem szerettem volna akkor ott lenni.)
A teljesítést igazoló elektronikus pecsételést is ezeknél a szakaszvégpontoknál elhelyezett infopontoknál kell megejteni, a túra ingyenes mobiltelefonos app-jában megtalálható Wandernadel segítségével. Mi ezt akkor még nem tudtuk, tehát folytattam a magyar Kéktúrán megkezdett hagyományt, miszerint az első szakaszon mindig elfelejtek pecsételni.
Az infopont a Budavári Siklóhoz hasonlítható gleccservasút állomásának a tetején van. Aki akar, jó pénzért ezzel a kötélvasúttal is leereszkedhet az egykori gleccservölgybe, de felesleges, mert az ösvényen szinte gyorsabban leszalad az ember.
Nagy meglepetésemre elég sok magyar szót hallottam a lépcső aljáig, ahol a gyalogút ketté válik: az egyik jobbra, a gleccser aljáig, a másik balra Heiligenblut felé, az Alpok-Adria útvonalon megy tovább. Nagyon vonzott minket a gleccser messzeségben látható alja, ahová az emberek többsége tartott, de túl nagy, több mint egy órás kerülő lett volna, és még egyáltalán nem tudtam, hogy fogjuk bírni az első szakaszt.
Ezért elindultunk a másik irányba. Nem is kellett sokáig menni, újra meg is pillantottuk a gleccsert, ezúttal egy táblán, ami azt mutatta, hogy 1980-ban meddig ért a Pasterze gleccser széle.
A fotón jól látszik a szomorú valóság: az egykor tekintélyes gleccsernek ma már csak a szánalmas maradványa maradt meg, az is évről-évre húzódik vissza a globális felmelegedés miatt.
Pasterze: Az Osztrák-Alpok egyik legnagyobb gleccsere, ami a teljes Alpok-hegységet nézve is benne van a TOP 10-ben. Fénykorában, 1852-ben hossza 11 és fél kilométer, térfogata pedig 3,5 köbkilométer volt. Azóta folyamatosan, mostanában egyre gyorsabban fogy: ma már alig 8 kilométeres, és térfogata is a felére zsugorodott. A jégár 15 méter/év sebességgel kúszik lefelé a völgybe, így 560 évbe telik az utazása az elejétől a végéig.
A gleccser jégtömege helyett ma már szürkés-barnás színű, hosszan elnyúló gleccsertó, a Sandersee fodrozódik az ösvény mellett. A gleccsertó vége felé erősödő zúgást hallottunk, ami egy vízesést vagy jelentékenyebb zúgót jelzett.
Nemsokára oda is értünk egy szűkülethez, ahol két óriás szikla között vadul dőlt lefelé a víz. A tajtékzó habok fölött egy keskeny függőhíd vezetett át. A robaj a hídnál már olyan erős volt, hogy nem hallottuk egymás szavát.
A zúgót elhagyva a táj egyre zöldebb lett, megjelentek az alpesi virágok, kisebb fenyők. Ezt nagyon erősen lehetett érezni a levegőben is: kellemes gyantaillat keveredett a füvek-virágok illatával.
A gleccser olvadékvize végül egy víztározóban, az áttörttürkiz-színű Margaritzenstausee-ben köt ki. A tározót hatalmas gáttal lezárták, ottjártunkkor egy csepp vizet se engedtek tovább belőle. A zavart vizű hatalmas tó ugyanis egy erőmű víztározója. Olcsó áram idején kiszippantják belőle a vizet, hogy amikor felpörög a fogyasztás, a hegység túloldalán, Kaprunnál leeresztve áramot termeljenek belőle.
A tó vize ebből kifolyólag nem iható, ami kezdett kissé kényelmetlenné válni, mert a nagy melegben gyorsan fogyott az ivóvizünk. Szerencsére hamarosan odaértünk a Briccius-kápolnához, ahol csapból folyt a kristálytiszta, finom patakvíz. A latin nevű kápolna egy középkori lovag legendáját őrzi, amit ha megismerünk, azt is megtudjuk, hogy miért hívják a már egyre közelebb levő hegyi települést Heiligenblutnak.
A Briccius-legenda: Több mint ezer évvel ezelőtt Bizáncban egy hitetlenkedő kereskedő késsel átszúrt egy Jézust ábrázoló képet. A képből elkezdett folyni a vér, a csoda láttán pedig az akkor uralkodó Bölcs Leó császár megtért. A vért felfogták egy fiolába és eltették. Itt jött a képbe a dán Briccius lovag, aki három fivérével Leó császár szolgálatában állt hadvezérként. Briccius, szolgálata leteltével haza akart utazni, és búcsúajándékként a szent vért kérte. A császár nehezen ugyan, de neki adta. Briccius hazafelé úton Karintia hegyei között eltévedt, és megfagyott. Testét hegyi parasztok ásták ki a hó alól (a mostani Briccius-kápolna helyén), és lejjebb egy dombon eltemették. Pár napra rá azt vették észre, hogy a holttest lába kiáll a sírból. Ezért átvizsgálták a testet, és megtalálták a fiolát a vérrel, amiről aztán később kiderült, hogy honnan is származik. A sír helyén templomot emeltek, a templom körül városka lett, amit Heiligenblutnak, magyarul Szentvérnek neveztek el.
A kápolna után akár már dőzsölhettünk is volna, pár száz méterre egy teraszos gasthof, a Sattelalm csábított minket sörrel-étellel. De mivel tudtuk, hogy Heiligenblutban hamarosan vacsorát kapunk, és a jó vízzel amúgy is teleittuk magunkat, tovább mentünk. A városkáig még utunkba esett egy kisebb vízesés, és egy kilátóhely, ahonnan beláttuk az egész völgyet, a farmokkal, Heiligenbluttal együtt.
Hét óra gyaloglás után futottunk be Heiligenblut központjába, a karcsú Szent Vince-templom (emlékszünk a sírból kiálló lábra, ugye?) melletti infoponthoz. Összesen 13 kilométert és 1214 méternyi szintet jöttünk lefelé, amit azért megéreztünk. Gabinak a térde, Vili fiamnak a lábujjai sínylették meg az utat. Vili egy életre megtanulta a túrázók 11. törvényét, miszerint: Indulás előtt mindig alaposan vágd le a lábadról a körmöd, pláne, ha hosszú lefele út áll előtted!
Az ezer fős Heiligenblut szinte teljesen a turizmusra rendezkedett be. Elég sok magyar rendszámú autót láttam, és mint megtudtam, ez nem csoda, mert az egyik legfrekventáltabb karintiai magyar célpontnak számít. Egy magyar tulajdonú hotel is van itt, komplett magyar személyzettel. Mi is itt szálltunk meg.
Szállások: Az Alpok-Adria trail 22 osztrák szakaszán a szálláskérdés kritikus lehet. Sok szakaszvégponton, mint például Heiligenblutban, válogatni lehet a szállodák és apartmanok között, sőt kemping is van. Más állomásokon azonban egy népesebb túracsoport elhappolhatja az összes alvóhelyet, ami elég kellemetlen, tekintve, hogy a vadkempingezést nem nagyon szeretik a helyi hatóságok (konkrétan tilos). Ezen segít a Trail Angels iroda, ahol előre lefoglalják az igény szerinti szállásokat végig a bejárni kívánt út mentén. Csomagszállítást, a kiindulópontra visszataxiztatást, biztosítást, valamint túravezetőt is szerveznek.
A következő nap is szikrázó napsütéssel indult, amit jól meg kell becsülni a nagyon változékony időjárású hegyekben.
Az infopontnál kezdtünk, hamar kikeveredtünk Heiligenblutból. Az ösvény ferdén felfelé indult a völggyel párhuzamosan a hegyoldalban. Majdnem 500 méternyi szintet kaptattunk felfelé, aminek meg is lett az eredménye: jobb oldalunkon teljes kilátás nyílt a Möll völgyére. A Lenzerhof hegyi vendéglőbe szívesen betértünk volna az izzasztó emelkedő vége felé, hogy egy Radlerrel lehűtsük magunkat, de a hely sajnos csak délben nyitott, mint a általában hegyi vendéglők többsége. Ezért kortyoltunk egyet a langyos vizünkből és tovább indultunk.
Ez a szakasz szinte végig hegyi tanyák mellett kanyarog, van ahol a tanya tulajdonosa megengedte, hogy közvetlenül az udvaron vezessék át a túraútvonalat. Sok benne a szekérút vagy a mezőgazdasági aszfaltút. Az egyik tanyánál majdnem sikerült elhitetni a fiammal, hogy az osztrák parasztok olyan egészségesen élnek, hogy minden reggel kimennek tornázni a saját mezei bordásfalukhoz, de végül átlátott a szitán, és közölte, hogy ne nézzem hülyének, ezek a nagy farácsozatok inkább valami mezőgazdasági szárítóféle dolgok lehetnek. Appriach falunál értünk el az út legérdekesebb épületeihez, a régi botmalmokhoz (Stockmühlen).
Botmalmok: régen itt minden háznak saját kis malma volt, amit sűrűn építettek egymás alá a falu gyors vizű, meredek esésű patakjára. A szűk hely miatt csak kis épületekre futotta, nem volt hely a nagy vízimalom-keréknek, ezért furfangosan vízszintes forgású kis lapátkerekeket szerkesztettek, amik egy függőleges tengelyen adták át a forgatóerőt a malomköveknek. A kis szerkezet mozgatható volt, ha nem volt szükség az őrlésre, a kerekeket csak kitolták a vízsugár hatóköréből. (A szerkezet a fenti videóban jól látható.)
A botmalmok láncolata eleve látványos volt a különböző favályúkban vezetett vízzel, de maga a friss, hideg patakvíz is nagyon jól esett. Itt találkoztunk egy osztrák lánnyal, aki elmesélte, hogy egyedül indult a túrának, hogy kikapcsolódjon, és hét napot-szakaszt tervezett végigjárni.
Egy hosszú, 700 méter szintesést tartalmazó, de legalább nem túl meredek lejtő után belépdeltünk a második napi szakasz-végállomásra, Döllachba. A második szakasz Gabinak és Vilinek is az egyik kedvenc szakasza volt a hangulat, és a szinte az egész utat végigkísérő szép panoráma miatt. Pihenőnek is beillett a maga 12 kilométerével, ötórányi menetidejével.
Mivel a következő nap a 7. szakaszon folytattuk, ezért visszabuszoztam Heiligenblutba a kocsiért, majd a többieket felvéve Mallnitzba hajtottam. Elég korán végeztünk, ezért délután még beugrottunk a Raggaschluht-hoz, Ausztria egyik leglátványosabb szurdokához, ami pont útba esett, bár nem tartozik az Alpok-Adria túrához.
Pont egy kiadós eső után értünk a kanyonba, ahol vadul-sárosan dübörgött le a víz a szűk sziklafalak között. Az egy órás kanyonsétával pont megágyaztunk a következő nap fő tematikájának.
El se hittük, de harmadik napra is jó időt ígértek a meteorológusok. Hét ágra sütött a nap, amikor átvonultunk a kis főtéren a faragott sárkányszobor mellett.
Mallnitzból kiérve egy jó darabig a vasút mellett vitt az út, egészen a Tauern-alagút bejáratáig. A nyolc kilométeres alagutat, amiben a hegyvonulat északi, salzburgi oldalára jutnak át a vonatok, 1901-ben adta át Ferenc József. Érdekes, hogy a császár neve olaszul latinul (Francisco Josepho) szerepel a bejárat tetején.
Az öngyilkos mérnök legendája: Erről az alagútról mesélte egy nappal később kísérőnk, hogy építésekor teljesen kétségbe ejtette a tervezőket, hogy a két oldalról megindított fúrás nem akart találkozni a tervezett időben a hegy mélyében. Őrjítően teltek a napok, az egyik mérnök pedig annyira elvesztette a reményt, hogy kétségbeesésében öngyilkos lett. Pedig csak egy napot kellett volna várnia még, és megkönnyebbülhetett volna: a két alagút rendben összeért középen.
Az alagutat elhagyva zöldellő alpesi réteken vágtunk át, hogy elérjünk az egyik legszebb fekvésű osztrák hegyi tóhoz, a Stapitzersee-hez. A Franz-Josef-Höhe mellett ez volt a második olyan pont a túrán, ahol jelentősebb turistacsoportok tiporták egymás sarkát. Ennek nyilvánvaló oka volt az is, hogy a tótól nem messze indul a felvonó a környéket uraló Ankogel csúcsa (3254 m) felé, de tó után következő völgytúra is elég népszerű volt, ahogy láttam.
Az aznapi túraadagunk kilométerben (18) és időben is hosszú volt, ezért egy rövid gondolkozás után kihagytuk a felvonót és a völgytúrát is, mivel nem tartoznak az Alpok-Adria trailhez. Utólag kissé bánom, mert időben valamelyik belefért volna, de most már mindegy. A tükörsima Stapitzersee látványa kárpótolt minket.
A tavat megkerülve ismét délnek fordultunk, és egy két órás séta után elértük aznapi első szurdokunk, a Rabisch-szoros (Rabischschlucht) bejáratát. A túraút végigvisz a szurdok bal partján, néha egészen közel a vízhez. A szoroson körülbelül fél óra alatt végig lehet menni. Több pihenőponton is hosszan el lehet gyönyörködni a kisebb-nagyobb zúgókban, vízesésekben. Az alig egy kilométer hosszú szurdok egyébként a közeli falucskáról (Rabisch) kapta a nevét.
A Rabisch-szoros kijárata után van egy kényelmes pihenőhely, ahol étel-ital formájában magunkba töltöttünk egy kis energiát. Csak később vettük észre, hogy onnan csak pár lépésre van a bédekkerek által melegen ajánlott Gasthof zur guten Quelle hangulatos terasza, ami mellett jóllakottan elmasíroztunk.
A következő szurdok a Groppensteinschlucht, egyáltalán nincs messze. A bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy fizetős szakasz következik, amit – nyilván egy sokkal kevésbé látványos – útvonalon ki lehet kerülni. Persze nem azért jöttünk, hogy kikerüljük a látványosságokat, 7 euró amúgy sem sok egy ilyen természeti kuriózumért.
A Groppensteinschlucht: 2,5 km hosszú, 230 méter esésű szűk szurdok, amiben kiépített fahidakon és -lépcsőkön lehet végigmenni, gyakran 20-30 méterrel a száguldó víz felett. A szurdoktúra kb egy órát vesz igénybe. Zordabb időjárás, nagyobb felhőszakadás idején lezárják, nehogy a lezúduló árhullám elsodorja a vízfelszín környékén tébláboló turistákat.
A szurdok kijáratához már nagyon közel volt Obervellach, aznapi szálláshelyünk. A városka kellős közepén, az infopont mellett kaptunk szállást, ami tökéletesen nyugodt hely lett volna, ha épp nincsen csütörtök. Sajnos csütörtök volt, Obervellach bulinapja, ilyenkor minden héten a lakók kivonulnak a főtérre, esznek-isznak-mulatnak és közben szól a színpadon az osztrák mulatós. Délután még mi is kiültünk az emberek közé, kedélyesen elszopogattunk egy Radlert a helyiek között, de este már megpróbáltunk aludni.
Utolsó nap reggel 9-kor csatlakozott hozzánk Ron, a helyi ranger (természetvédelmi őr) és idegenvezető. Vele lendültünk neki Obervellachból a jó 500 méteres szintet emelkedő ösvénynek. Amíg felértünk, elmesélte, hogy ősei Franciaországból költöztek Hollandiába, ő már onnan érkezett régebben Ausztriába, ahol le is telepedett, de úgy néz ki, hogy fia Franciaországban fog élni, így a kör bezárul, a család visszakerül ősi lakóhelyére.
Ahogy közeledtünk a túraösvény legmagasabb pontjához, úgy tárult ki a Mölltal, azaz a Möll völgye a szemünk előtt. Ez a völgy inkább hasonlít egy lapos fenekű kádhoz, az aljában ugyanis a Möll folyó mentén széles sík part húzódik. Mint Ron elmondta, itt nem a folyó töltötte fel a hordalékkal a völgyet, hanem a jégkorszak brutális erejű gleccserei csiszolták ilyen laposra: a vékony földréteg alatt rögtön sziklaplató van.
Az ösvény a Gatternighof vendégháznál éri el a legmagasabb pontot, onnan már csak ereszkedik a völgy oldalában. Adta magát egy kávé és egy üdítő a teraszon. A ház vendéglő részének érdekessége, hogy a pult sörcsapjának egyik ágából Villacher pils, míg a másikból friss moosbodeni hegyi patakvíz folyik. (Pro tipp: a ház sarkára rögzítve található Ronnie fadobozkája, amiben egy snapszos üveg rejtőzik poharakkal, bárki számára, aki kis erőt merítene belőle a nagy kaptatás után.)
Innen békésen kérődző tehenek és hegyi legelők mentén vitt tovább az út Danielsberg felé, ami a lenti képen egy kisebb pukli a távolban a völgy közepén. Érdekessége, hogy a kúp alakú hegy ugyanabból a kőkemény anyagból van, mint a völgy alja, ezért évezredeken keresztül sikeresen dacolt a jégárral.
A legelőkhöz tartozó farmokon dolgozók mindenhol jókedvűen üdvözölték Ront, aki úgy tűnt, meglehetősen népszerű a környéken. Az Unterhofer háznál Hans, a Maradonához hasonlító gazda be is invitált minket némi helyi kolbászból-szalámiból készített szendvicsre, és persze egy snapszra. Alig jöttünk el tőle, a következő farmnál ismét egy ismerős, ismét snapszos üveggel a kezében. Igaz, hogy esett az eső, és kissé hűvös volt, de úgy gondoltam, hogy tényleg kezd elég lenni a snapszból is. Ám mégiscsak udvariatlanság lett volna visszautasítani, olyan kedvesen kínálták.
Elég emelkedett hangulatban érkeztünk Falkenstein várához, aminek van egy felső, lepusztultabb része, és egy szépen kiépített, miniatűr, ékszerdoboz jellegű alsó vára is, ami ránézésre inkább illene Disneyworld-be, mint a középkorba.
Falkenstein vára: Mint Ron mesélte, az alsó kicsi várat akkor építették – vagy építették teljesen át –, amikor elkészült a régió hegyi vasútvonala, a mallnitzi alagútnál már emlegetett Tauernbahn. A legenda szerint a helyiek tudták, hogy az egyik első járaton maga Ferenc József fog erre zakatolni, ezért szerettek volna egy olyan épületet, amin az ablakon kinézve elgyönyörködhet. Ezért épült az alsó Falkenstein vár, ami sosem volt ostrom alatt. Néhány évtizede egy szállodatulajdonos megvásárolta a feleségének szerelmi ajándékként, és felújíttatta. A milliárdos nemrég meghalt, özvegye pedig már nem nagyon szeret Falkenstein várába jönni. A vár mindenki előtt nyitott, és ingyenesen látogatható.
A vár után az út levezett a völgy aljába, ahol még Penk falun kellett átmennünk, lehetőleg snapszmentesen. (Az egyik porta elől már szinte szabályosan menekülnünk kellett a snapszos üveg elől.) Danielsberg hegyére ismét egy izzasztó emelkedő vitt fel. A szép, védett fenyőerdőben derült ki, hogy Ron egyben vadász is. Ő hívta fel a figyelmemet az ágak közé helyezett sódarabra is, amit azért raktak oda, hogy a szarvasok azt nyalogassák a fák kérgének lehántása helyett.
A kúp alakú Danielsberg tetején áll a Szent György-templom. Már a rómaiak idején is egy templom állt itt, Herkulesnek szentelve, ennek az ősi szentélynek a maradványira húzták fel a mostani épületet. A templom előtti természetes teraszról istentelenül jó kilátás nyílik a Möll völgyére. Az infopont is a Danielsberg tetején található, és mi is ott szálltunk meg a monarchiakori vadászkastélyokat idéző Herkuleshofban.
Összefoglalva, alapvetően egy könnyed, nyugdíjas túrát vártam, de azért ennél jóval mozgalmasabb lett az Alpok-Adria trail. A sok szint miatt az aránylag rövidebb, 14-18 kilométeres távok sem számítanak sétagaloppnak. A látványvilágra azt hiszem nem kell sok szót vesztegetnem, a hangulatra, vendéglátásra sem lehetett semmi panasz. A túrát lehet teljesítményalapon is teljesíteni, de szerintem inkább érdemesebb belemerülni, bejárni a környékbeli érdekességeket. Jellegét tekintve hasonlítani lehet a magyarországi Kéktúrához, de mind infrastruktúrában, mind túraszervezési kérdésekben (és természetesen méterben számolva is) magasabb szinten van. Elég sikeresen integrálták a környező településeket, helyi termelőket a túrába, nem csoda, hogy sokan élnek a völgyben a turizmusból. A túra nekem annyira bejött, hogy jövőre szeretném folytatni, és egyszer majd teljesen végigjárni.
Szállásaink:
Árak: az út oda-vissza 1300 km (Budapest-Heiligenblut), ami kocsival, ha négyen ülnek benne, fejenként 13-14 ezer forintba kerül. A Trail Angelsnél foglalva a legolcsóbb költségverzió is napi 75 euróra jön ki (ezért kap a túrázó egy 10 napos túrán 9 szállást reggelivel, csomagszállítást 20 kilóig minden állomásra, és taxit a végpontról vissza a kezdőpontra a kocsihoz - 690 euróért). Szóval költőpénzzel, útiköltséggel, foglalással együtt 10 nap 800-850 euróból kihozható. Saját szervezésben a költségek lefaragása érdekében lehet variálni a kempinget (már ahol van) az apartmanokkal, gasthofokkal, de jó, ha mindenhova megvan a foglalás.
A túra: Az Alpok-Adria gyalogtúra (hivatalos honlap ide kattintva) a Franz-Josef-Höhéről indul, és a Trieszt melletti Muggiánál ér véget, szinte végig az egykori Osztrák-Magyar Monarchia dél-nyugati területén halad.
Az alapverzió 37 szakaszból áll, és 683 km hosszú. Ezt ki lehet egészíteni Tarvisiónál egy extra hétszakaszos körrel, amivel a túra hossza 750 km-re nő. A szakaszok hossza átlagosan 17 km. Sok közöttük a jelentős szintemelkedéssel vagy lejtéssel bíró rész, amihez kell a kondi. A túra igazán abban nagy szám, hogy mind tájképileg, mind kulturálisan rendkívül sokszínű és változatos.
A Szépkilátás blog korábbi posztjai nehézség és helyszín szerint kategorizálva ide kattintva találhatók .
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Österreich Werbung felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit. A cikk enélkül nem készülhetett volna el, ugyanakkor a cikk teljes egészében szerkesztőségi tartalom, készítésére a szervezet semmilyen befolyással nem bírt.)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
