Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMEgy kis gyötrelem, utána már csak gyönyörködés
Pár évvel ezelőtt nyomtak a kezembe egy salzburgi futóversenyen egy prospektust, ami valószerűtlenül kéken csillogó víz mellett, csak amerikai filmeken látható napsütésben loholó futókat mutatott. Milyen klassz photoshop, gondoltam magamban, de azért belém égett a kép, és nem hagyott nyugodni. Így végül én is a valószerűtlenül kéken csillogó víz és csak amerikai filmeken látható napsütésben loholtam. Az ausztriai Wolfgansee-t megkerülő futóverseny tényleg felejthetetlen élményt ad.
A Wolfgangseelauf büszkén hirdeti magáról, hogy négy évvel ezelőtt a legszebb osztrák futóversenynek választották. Ezzel nem is nagyon vitatkoznék, már csak azért sem, mert nem versenyeztem még halálra magamat Ausztriában. Utólag azért könnyen megszavazom ezt a címet.
A tavaknak az a sorsuk, hogy körbefussák azokat, nem kell messzire menni, itthon is évtizedek óta ezt csináljuk, elég említeni a már 81 kiadást megélt Tatai Tófutást, az Ultrabalatont vagy a Velencei tavat megkerülő versenyeket. A Wolfgangseelauf is szinte őskori képződmény, ha a tömegfutóversenyek történelmét nézzük, amikor még inkább mozgalomnak hatott az egész, 1972-ben rendezték meg először, ennek az emlékét a főutca kövébe beépített tábla is őrzi. A története is szokványosnak tekinthető, először néhány barát a maga örömére próbálta ki magát, aztán a következő évben versenyt hirdettek, majd évről évre többen álltak oda a rajthoz. Magyar szál, hogy a női pályacsúcsot Barócsi Heléna tartja, még 1990-ben futotta.
A Wolfgangsee önmagában is vonzó célpont, bár a Salzkammerguti tóvidéken azért nehéz egyedülállónak nevezni a szintén hegyláncok közé szorult, kristálytiszta víztükröt, mert szinte egymást érik a kisebb-nagyobb tavak és a rájuk települt, a világörökség részévé vált falvak. A legtöbb tó partja viszont túl sziklás ahhoz, hogy egyáltalán körbe lehessen járni. A Wolfgangsee viszont kis csalással, mármint hegymászással megkerülhető gyalogosan is.
A rajt és a cél a Sankt Wolfgangban van, a verseny előtti nap érkezünk, hogy felvegyük a rajtcsomagot. A kisvároskában minden kicsi, így a helyi közösségi házban eléggé összepréselődnek a futók, de gördülékenyen megy minden. A szokásos tésztavacsorát, népviseletbe, dirndlbe öltözött lányok kínálják, csak a zergetollas kiskalapok hiányoznak, de a futóknak jár egy sör is, hogy az osztrákokról alkotott sztereotípiáinkat kielégítsék.
A klasszikusnak nevezett 27 kilométeres tókerülésen kívül rendeznek maraton, 10 és 5,2 kilométeres versenyt is, így több tó melletti településről rajtoltatnak. Ebből nem lesz káosz, sőt, máris ajándékot kapnak az indulók. A falvakhoz vízi úton a legkönnyebb eljutni, így a menetrend szerint járó hajókra a nevezéshez jár egy ingyen jegy is, a fedélzetről pedig máris bele lehet feledkezni a tájba.
A díszletszerű a tópart és sziklafalak közé szorult Sankt Wolfgang sikátorai elnyelik a futókat, tömegfutóverseny ide vagy oda, elég könnyen lehet közlekedni, mármint gyalog. A szervezők limitálják a nevezést, a klasszikuson 2400-an indulhatnak maximum. A rajtoltatás így is szakaszos, három adagban, négyperces különbségekkel áll a pályára a mezőny. Az elején nagyjából egy másfél sávnyi szélességű úton trappolunk, de egész jól lehet haladni.
Az első három kilométer kellemes utána jön az a rész, ami miatt maratonnal felérőnek nevezik a Wolfganseelaufot, szűk két kilométer alatt 220 méternyi szintet emelkedünk, eltűnik az aszfalt is, a meredek kaptatón a futást a legtöbben elfelejthetjük, gyalogolva is éppúgy zihálunk, de orrunkban még ott a tehéntrágya édeskés szaga. Egy osztrák versenyhez ez is jár, többször marhalegelők között kanyarog az út. A combgyötrő emelkedőről, ahol szinte lehetetlen előzni a kialakuló emberkonvoj miatt, csak egyszer pillantjuk meg a tavat, ebből lehet töltekezni, de a lejtő sem egyszerű, lefelé még meredekebb, mint felfelé, nem lehet nekiereszteni, sokan úgy tipegnek, mintha ott lenne a zabszem a fenekükben, és nem is eshetne ki onnan. A folyamatos fékezés is megviseli a combokat. Az első hat kilométeren tehát máris kinyúvasztanak, és akkor tessék, jöhet még egy félmaraton.
A panorámafutás igazából innen kezdődik, a tavat minden irányból megnézhetjük, sorra vehetjük a változatos, 1500 méteres hegyormokat, és szinte intim élmény, ahogy a sziklafal mellett pallókon vagy szűk ösvényeken kanyargunk. Ezután vágunk át a falvakon is, amelyek mindegyikében kapunk szurkolást, a legmenőbb Sankt Gilgenben van, ahol egy öregek otthona lakóit vezényelték ki, nyolcvan körüli nők verik a cintányért vagy húzzák a harmonikát.
Nem a rendezőkön múlt, de megkapjuk a szórólapokról ismert képet, szikrázó napsütésben, legelők harsogó zöldje és a kékség között futunk. Huszonhét kilométer elég hosszú ahhoz, hogy bele lehessen fásulni, futás közben hajlamos az ember csak a maga bajával foglalkozni, de itt tényleg van miért felpillantani, és kicsit belefeledkezni a helybe. Párszor meg is állok fotózni, egyszer oda is szólt egy szurkoló nekem, hogy hát engem nem érdekel az időm? Nyilván futás nélkül is meg lehetne nézni ezt az egészet, de így nem kell keresni a szép kilátást, előbb-utóbb belefutsz.
Az útvonal szerencsére elég változatos, jórészt egy bringaúton halad a mezőny, ráterelnek mocsárréten húzódó egyemberes kavicsos töltésre és erdei útra is. Bár elvileg utcai futóversenyről van szó, néhány elemet elcsen a terepfutásból is, és ettől válik élvezhetőbbé, nekem izgalmasabb, mint betonrengetegben kanyarogni.
A táv végén még néhány kisebb kaptató próbálja elvenni az ember kedvét, de a célba már szerencsére be lehet zúdulni pár cikk-cakkal Sankt Wolfgangban, ahol a futás már beépült a népi iparművészetbe is, a hagyományos szuvenírek mellett futással kapcsolatos faragványok és illusztrációk is vásárolhatók. Néhányan sétálgatnak is ilyennel a nyakukban.
A Wolfgangseelaufon tucatnyi magyar is indult, jobbára olyanok, akik kint élnek. Egyikük csodálkozott is, hogy 500 kilométernyit képesek voltunk utazni azért, hogy körbefussuk ezt a tavat. Kevés futó bakancslistáján szerepelhet ez a hely, mert biztosan van extrémebb, hegyesebb, nagyobb hírű verseny, de az biztos, hogy hasonló nincs Magyarországon. Az emelkedő döglesztő, de ki lehet bírni, utána pedig valószínűleg többet pillantunk minden más irányba, mint a lábunk elé.
Borítókép: Wolfgangseelauf.at.