Ne hányj, mert kizárnak!

Tizenöten, férfiak és nők állnak egy hosszú asztal mögött, az előttük lévő tányérokon halomnyi étel és vizespalacktorony magasodik. A műsorvezető visszaszámol, 

Kézzel tolják az arcukba a kaját, ujjaikkal nyomkodják lefelé a nyelőcsövükön, döntik magukba a vizet, és néhányan aprókat ugrálnak függőlegesen közben, hogy könnyebben lemenjen minden. Telnek a percek, mindegyikük izzad, a szájuk körüli bőrt fűszer- és zsírfoltok pettyezik, az ujjaik mocskosak, a közönség tombol, a versenyzők gyakorlott kézmozdulatokkal fojtják vissza a hányást, az első helyezett több ezer dollárt nyer.

A gyorsevés vagy versenyevés elsősorban az Egyesült Államokban, Kanadában és Japánban népszerű (már akinek) szórakoztató esemény, az USA-ban a Major League Eating nevű profi liga gondoskodik a verseny szakszerű működéséről. A hatalmas közönség előtt zajló profi összecsapások lényege, hogy az nyer, aki tízperces időtartam alatt a lehető legtöbb ételt megeszi: leggyakrabban hot dogot, hamburgert, csirkeszárnyat, oldalast, pizzát, de néha osztrigát, egész pulykákat tálalnak.

Az 1,85 cm magas és 106 kiló texasi Alex Moose Perez az amerikai profi liga versenyzője, két legutóbbi versenyén 1,8 kiló shrimp rákot, majd 17 darab erősen csípős tamalét evett meg. (Ez a közép-amerikai étel banán- vagy kukoricalevelekbe tekert tésztás-húsos táskát jelent.)

Mindig is imádott falatozni, és már gyerekként is híres volt arról, hogy irtó gyorsan befalta, amit elé tettek. „Mindig úgy gondoltam erre, mint egyedi képességemre – mondja az Indexnek. – Aztán amikor középiskola után öt évre beálltam a tengerészgyalogosokhoz, akkor különösen jól jött, hogy nagyon gyorsan tudok enni, mert a kiképzésnél volt, hogy csak egy-két percünk volt rá."

A gyorsevő szezon főleg a nyári hónapokban tetőzik, a versenyek gyakran szabadtéri események, és a céljuk az adott étterem, gyorsétkezde vagy kaszinó népszerűsítése. És működik: egy-egy vetélkedőn olykor több ezer fős közönség is összejöhet azon őrjöngeni, hogy emberek sietve dolgokat tolnak le a torkukon. A legismertebb amerikai gyorsevő verseny a Coney Island-i Nathan's gyorsétteremlánc hot dog evő versenye, amit 1967 óta rendeznek meg minden július 4-én, és amin a jelenlegi csúcstartó, a 2015-ös megmérettetés kivételével tizenegy éve mindig győztes szupersztár 

A nőknél állandó első Miki Sudo pedig 37-et.

De miért lesz valaki gyorsevő?

Ez volt az a verseny egyébként, ami közel 15 évvel ezelőtt Alex Moose Perezt is meggyőzte arról, hogy ezt szeretné csinálni. Előtte tengerészgyalogosként egy tengernagy személyi testőreként szolgált, később biztosítótársaságoknál lett kárszakértő.

„Amikor leszereltem 2006-ban, megnéztem New Yorkban a Nathan's hot dog evő versenyét, akkor a két legnagyobb sztár, Kobajasi Takeru és Joey Chestnut volt a döntőben. Néztem őket, és csak annyit tudtam mondani, hogy egy nap én is ezt akarom csinálni. Évek teltek el, aztán 2011-ben találkoztam Adam Richmannal, aki a Man v. Food című kajálós, versenyevős tévéműsor vezetője, aki elárult pár tippet nekem. Nyilván az összes titkomat nem adom ki, de a lényeg az volt, hogy fel kell építenem magam, létre kell hoznom egy olyan portfóliót, ami alapján az emberek megismernek."

A versenyevés legalább annyira szól PR-ról, marketingről, mint evésről.

A beszélgetés után nem sokkal el is indult első versenyén, ahol dobogós lett. Ez egy corn dog evő megmérettetés volt (a corn dog pálcikára szúrt, kukoricalisztes bundában kisütött virsli), ahol 23 darabot habzsolt be tíz perc alatt.

A szép helyezés azonban nem repítette azonnal a profik közé, három évig figyelte őt a profi liga képviselője, míg végre 2014-ben meghívták. A legnagyobb pénzdíjazású profi versenyeken ugyanis csak a liga szerződéses tagjai vehetnek részt, továbbá ez a liga ellenőrzi a szabályokat, és határozza meg az ételek jellemzőit is. Perez azt mondja, egy New York-i tesztkonyhában elemzik és hagyják jóvá az ételeket. „Azt is kimérik, hogy egy átlagos csirkeszárny egészen pontosan 17 gramm, és csak ilyeneket válogatnak a versenyhez. Mindig előre megnézem az ételt, átvizsgálom, hogy mi lehet a legjobb stratégia az evésnél. Az egyik erősségem a csirkeszárny: evés közben gyakorlatilag boncolok, és pár másodperc kell csak, hogy az egyik kezemben a csontok legyenek, a másikban pedig a színhús."

Ha valamilyen ételt nem szeret, akkor is megeszi a versenyen, azt mondja, csak a zabálási technika számít, és nem az, hogy finom-e.

„Hiába imádom a csirkeszárnyat, a versenyen valójában nem is érzem az ízét. Csak a kidolgozott stratégiára és a technikámra koncentrálok. Ha olyan ételt eszem, amit utálok, mint például a rákot, ami ragad és büdös, akkor is megcsinálom."

Vérző nyelőcső, túltágított gyomor

Mivel a gyorsevés igencsak kockázatos, mindig komolyan edz, és készül a versenyek előtt. Egyrészt folyamatosan rágózik, hogy az állkapcsát erősítse, és minden nap legalább 4-5 liter vizet lehúz, mert úgy gondolja, ezzel tágítja a gyomrát. Jó pár veszélyes dolgot is csinál, hogy növelje a teljesítményét, többször meg is sérült egy-egy gyomortágító vagy ízlelőbimbó-sorvasztó ötlete miatt. Egyszer sokáig a világon a legerősebbnek számító egymilliós Scoville-pontos ghost csilipaprikával szétbarmolta a gyomorfalát, egy másik alkalommal egy nap alatt megivott 15 liter vizet, és olyan gyötrő fejfájása lett miatta, hogy egy orvos szerint akár kómába is eshetett volna.

„Mindegyik technika nagyon fáj, de segít. Vagy legalábbis én azt gondolom, hogy segít" – mondja megfontoltan egy korábbi interjúban. A japán gyorsevőlegenda, Kobajasi Takeru a Mashednek azt mondta, a test trenírozható arra, hogy visszatartsa a túlevés miatt érkező automatikus hányóreflexet. Ő például arra edz, hogy ne gondoljon az ízekre, mert amint megérzi az éppen fogyasztott étel ízét, tudja, hogy bajban van.

A gyorsevő versenyeken bírák figyelik, hogy a versenyzők nem csalnak-e, és mindig előre lefektetik a szabályokat. Például, hogy szabad-e hörcsögölni (más néven mókusolni), azaz a pofazacskóba annyi kaját tárolni, amennyit csak lehet, vagy hogy lehet-e folyadékba tunkolni az ételt a könnyebb nyelés érdekében, vagy sem. 

Alex Moose Perez állítja, hogy egy versenyén sem hányt még, sőt, a versenyek után sem, és hogy soha nem volt rosszul, nem volt hasmenése sem. „Hidd el, egy órával a verseny után már simán leülök a családommal ebédelni. A háziorvosom totál ki van ettől. Azt mondja, nem is vagyok ember. Szerinte egy másik bolygóról jöttem.”