Téli Mátra: jeges rettegés, kötelekbe csimpaszkodva

Sokadik éve, hogy el akarok indulni a minden évben hagyományosan január második felében megrendezett Téli Mátra teljesítménytúrán, de valami mindig közbejött. Idén úgy volt, hogy akár egyedül is nekivágok, de aztán sikerült magam mellé berántani a fiamat, aztán csatlakozott Amerika kolléga és Anna, sőt régi túratársam, András is bejelentkezett a lányával.

Szombat reggel fél 8-kor ott topogtunk ezredmagunkkal a mátrafüredi Mátra Szakképző Iskola aulájában a rajtnál, és alig vártuk, hogy megindulhassunk a mínusz 4-5 fokban a távnak. Mi a fiammal és Andrásékkal az XL verziót, azaz a leghosszabb, 40,5 km-es távot választottuk, Amerikáék pedig megelégedtek a 34 km-es L-es változattal.

Az idő hideg volt ugyan, de kristálytiszta, és a nap is felkelt, mire kiértünk Mátrafüredről a Tarna-tető alá. Az egész Mátra hó alatt volt, körülbelül 10-15 centi vastagon terítette be a földet. 

Először megörültem, hogy nem olvadós, latyakos talajon kell menetelnünk, hanem keményre taposott havon, de a felhőtlen öröm hamar elmúlt, amikor először kicsúszott alólam a lábam és seggre ültem. A vékony hóréteg az ösvényen vastag jeget takart, és nem én voltam az egyetlen, aki már a túra elején fájósan dörzsölgetni kezdte a derekát. 

A jég ellen sokan hoztak cipőre húzható csúszásgátlót, és igen, nekem is lapult kettő a hátizsákban, de mire felhúztam volna, a jeges havat kásahó váltotta fel, arra meg felesleges lett volna felvenni. A 40 kilométeres Téli Mátrán tulajdonképpen háromféle talajon gyalogoltunk: az út mintegy fele a fent említett száraz kásahavas ösvény volt, kb. egynegyede vékony hóval borított jeges csúszda, a maradék meg letaposott hó. Az utóbbi volt a legjobb. A jeges-havas úthoz is hozzá lehetett szokni, ha jól táncoltatta az ember a túrabotját. A kásahó viszont csúnyán szívta lefelé az izomerőt, mintha futóhomokon lépegettünk volna, ami felfele menetben még fárasztóbb volt.

Mire az első ellenőrzőponthoz értünk, szétszakadt hatos csapatunk. Andrásék előrehúztak, Amerikáék lemaradtak, ketten maradtunk Olivérrel. Nem baj, mindig azt vallottam, mindenki olyan tempóban menjen végig a választott távon, amit még éppen kényelmesnek talál. Úgy gondoltam, hogy a mienk jó lesz egy 10 órás menetidőre, és fél órával a 10,5 órás szintidő előtt simán beérkezünk. Nem egészen így alakult.

A második, mátraszentimrei ellenőrzőpontra is jókedvűen érkeztünk be, befaltunk egy-egy szendvicset, energiaszeletet, kaptunk hozzá jó meleg teát, kerek volt a világ. Az első 15 kilométeren egyetlen zavaró dolog volt: nagyon sok terepfutó indult a teljesítménytúrán, sokan közülük később rajtoltak a túrázók elejénél, ezért folyamatosan ment az előzgetés. Nyilván kulturáltan meg lehet ezt oldani, nem is volt belőle konfliktus, de amikor az ember a hóba taposott vékony csapáson lépdelve századszorra hallja a háta mögött a közeledő lihegést, majd a kurta figyelmeztetést, hogy "Balról!", az már kezd egy kissé unalmassá válni.

Igaz, velünk is előfordult, hogy egy-egy lassabb túratársat meg kellett előzni a vastag hórétegbe gázolva, de ezt inkább mellőztük, mert nagyon kivette az erőt. A legjobb stratégia az volt, amikor egy hasonló tempójú csapat mögé besoroltunk, és szinte a lábnyomukba lépve egyszerre haladtunk velük. Nem kellett figyelni semmire, bekapcsoltam a robotpilótát, és szépen el tudtam merengeni a tájon, a világon és minden hülyeségen, ami éppen az eszembe jutott.

A táv feléhez, Galyatetőre is szinte észrevétlenül jutottunk el. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyre jobban és csípősebben fúj a szél, ami a csúcs közelségét jelezte. Az ellenőrzőponton némi frissítőt vettünk magunkhoz, és lendületesen tovább indultunk. Galyatetőről a Csór-hegy oldaláig nyugodt, lejtős utunk volt, onnan nem messze, kis emelkedő után a Vörösmarty turistaháznál pecsételtünk. 26 km elszaladt, frissek voltunk és üdék, a hátralevő 15 kilométerre pedig volt 4 óránk, indokolt volt hát az optimizmus, ami eltöltött. 

A szokásosnál engedékenyebb voltam, és csak hosszabb idő után reccsentem rá fiamra, hogy hagyja abba a csetelést a barátnőjével, mert indulnunk kéne. "Azon a két percen már nem úgysem múlik semmi", válaszolta lazán Olivér, nem sejtve, hogy hányszor fogom ezt még később az orra alá dörgölni.

A következő öt kilométerre azonban nem készültünk fel. Sok hegycsúcsra talpaltam már fel, köztük elég meredekre is, de a Kékestetőre vezető, 450 méteres szintemelkedést felvonultató, kásahavas ösvényen kicsikordult a fogam alól egy-két kacifántos hegyi átok. Sose akart vége lenni. A legnagyobb öröm volt a túra során, amikor a tévétorony érezhető közelségben kibukkant a fák közül.

Mindegy, felértünk, és innen már csak 9 km könnyed lejtő várt ránk a célig. A hátralevő két és fél óra bőven elegendő lesz rá, hogy beérjünk szintidő alatt, gondoltam, derűlátásom azonban kártyavárként omlott össze, amikor Olivér bicegve közölte, hogy szétment a térde. Úgy lelassultunk, hogy sorra húzott el mellettünk mindenki.

Olivér bevett egy fájdalomcsillapítót, én meg azzal tartottam a lelket magunkban, hogy valahogy csak leérünk, egye meg a fene azt a szintidőt. Mivel nagyon megritkult (elment mellettünk) a mezőny, elő kellett vennem az itinert, hogy megtudjam merre is kell mennünk. Abban olvastam, hogy az utolsó öt kilométeren, a Kálló-völgyben vezető piros jelzésű út annyira el van jegesedve, hogy külön felhívják a veszélyre a figyelmet.

Ez kellet már csak nekünk. Szerencsére a zsákban volt a csúszásgátló, amit Olivér fel is húzott a cipőjére. A másik, ami nekem jutott volna, sajnos olyan kis méretű volt, hogy le kellett róla mondanom. Közben be is sötétedett. Magunk előtt néhány tanácstalanul feltorlódott embert vettem észre: odaértünk az első jégcsúszdához.

Itt következett be a jelenet, amiről a beszámoló elején írtam. Mire a jég aljára értem, tudtam, hogy ez így még egyszer nem fog menni sérülés nélkül. Szerencsére Olivér simán lecsattogott a csúszásgátlóban, mintha a Duna-part lépcsőjén sétált volna le.

Hamarosan újabb jéglejtő előtt álltunk. Kisebb sor állt a kezdeténél, mint egy rockkoncerten a női vécénél. "Hát ezen hogy megyünk le?" kérdezte mellettem egy hang a sötétben.

Gatyafék.

– jelentettem ki elszántan. Leültem, és már csúsztam is lefelé. A jég hideg volt, de a módszer működött. Ezt alkalmaztam még pár alkalommal, és túl is estünk a nehezén. A falu határáig még egy nagyobb, eljegesedett partú patakon kellett átügyeskednünk magunkat, aminek fagyos habjaiba szemtanúk szerint korábban beleesett néhány túrázó.

Mátrafüred első házainál az órámra pillantottam, és láttam, hogy nem is állunk rosszul. Az utolsó kilométerre Olivér is felgyorsult, és bár néhány utcát elvétettem, beértünk a célba. Nagy versenyfutás volt, de legalább nem unatkoztunk a végén.

Konklúzió: A Téli Mátra jól szervezett, jó hangulatú, az extrém körülményekhez képest biztonságra törekvő, látványos utakon haladó teljesítménytúra. Az XL-verzió 40,5 kilométere nem hangzik nagyon soknak, de a hó és a jég eléggé meg tudja nehezíteni a gyaloglást. Ajánlom bárkinek, aki egy jó kis kihívással indítaná az évet.

Olivér konklúziója: "Idén ez volt az utolsó teljesítménytúrám."

Befutók: Az XL-en kívül van 34 (L), 25 (M) és 19 (S) kilométeres változata is a teljesítménytúrának. Ezek ugyanaznap indulnak, kissé elcsúsztatott rajttal. Az XL-en 820-an indultak, túlnyomórészt teljesítve a szintidőt, az L-en 400-an, hasonló sikerrel, az M-en 950 résztvevő volt, de kb. 150-en kicsúsztak a szintidőből, míg a legrövidebb S-es táv volt a legnépszerűbb, több mint ezren választották. Az XL leggyorsabb teljesítője az űrsebességgel közlekedő Nagy István volt, 4 óra 12 perces idővel, ami egy városi maratoni futáson sem megvetendő, nemhogy egy havas-jegyes hegyi terepen.

Mit vittem magammal? Nem akartam sok mindent cipelni, próbáltam kevés málhát pakolni. Bakancs, téli túranadrág, felülre póló, polárfelső, meleg közbenső kabát, esőkabát volt a felszerelés, ebből az esőkabát nem kellett. Az öt szendvicsünkből három megmaradt, ugyanúgy mint a tábla csoki, a keksz és a diákcsemege. Az energiaszeleteket fogyasztottuk csak el, a frissítőpontokon elég zsíros vagy lekváros kenyeret adtak és teát bőven. Másfél liter vizet vittünk, ez alig fogyott, mert nagyon hidegre hűlt, az üres termosz viszont jól jött, mert tudtuk tölteni az ellenőrző pontokon. Jól jött a túrabot és a csúszásgátló is.

Mire jó ez az önkínzás? Véleményem szerint a testnek és léleknek is jó az évet úgy kezdeni, ha teljesítünk egy komolyabb kihívást. Jó a fehér erdőben, havas csúcsokon gyalogolni. Jó együtt lenni/menni több ezer emberrel, néha beszélgetni velük, együtt végigcsinálni a túrát. És jó szenvedni egy kicsit, már csak azért is, mert így biztos sokáig nem felejted el az élményt.

5 soha-ne a Téli Mátrán:

1. Ne feledd az örök intelmet: sapka, sál, kesztyű.
2. De ne vigyél túl sok ruhát, mert hideg van ugyan, de úgyis izzadni fogsz.
3. Ne indulj el csúszásgátló/erős fenekű nadrág nélkül.
4. Ne hagyd otthon a fejlámpát, mert lehet, sötétben érsz a célba.
5. Ne cipelj sok kaját, mert nagyrészt elég, amit a frissítőpontokon adnak.

A blog korábbi posztjai nehézség és helyszín szerint kategorizálva  ide kattintva találhatók.