Donát
-2 °C
12 °C

Német neonácikkal meneteltem a Kitörés túrán

2019.02.11. 11:29
Az 1945. február 11.-i budapesti kitörés a közelmúlt történelmének egyik máig vitatott eseménye. Több mint húszezer német és magyar katona halt meg a kétségbeesett akció során. A katonákra emlékező Kitörés teljesítménytúra az első megrendezés óta folyamatos vitákat gerjeszt: van, aki szerint csupán egy jelmezes, hagyományőrző jellegű teljesítménytúráról van szó, más úgy véli, ez egy neonáci rendezvény. Elmentem, hogy megnézzem közelebbről, kinek van igaza.

A szélsőséges véleményből már a túrára menet, a Bécsi kapunál megkaptam a magamét a kapu tetején tüntető antifasiszták kis csoportjától: 

Demencia! Üresfejűség! Nem emlékeztek semmire?

– kiabálták mindenkire, aki átment a kapu alatt. 

A korábbi online regisztrációt követően szombat délután, a budavári Kapisztrán téri rajtnál lett volna a nevezés. A téren körülbelül ezer nevezésre várakozó álldogált. Túlnyomó részük túraruhát, bakancsot húzott (akárcsak én). Erősen divatozott a military-jelleg, narancssárga dzsekim kirítt a terepszínű nadrágok, kabátok közül. A hangulat akár bármely egyéb teljesítménytúra startjánál, semmi szélsőségeset nem láttam-hallottam. Elég sok pontról német nyelvű beszélgetést csendült fel, de ezen még nem csodálkoztam, mert miért ne utazhatnának ide németek egy közös történelmi esemény felidézésére?

Sajnos olyan hosszú, és reménytelenül lassan haladó sor kígyózott a pecsételő lapért, hogy fél óra után meguntam, és elindultam nevezés nélkül. Sokan döntöttek hozzám hasonlóan. Kifelé menet érzékeltem, hogy az antifasiszta csoport a Bécsi kapu tetején nagyobb fokozatra kapcsolt:

Patkány nácik!

– szólt a kórus. Fura érzés volt.

A körülöttem gyaloglók hozzám hasonlóan túraruhában lépdeltek. Áthaladtunk a Városmajoron (később tudtam meg, hogy itt volt a szélsőjobboldali szervezetek kitörésnapi megemlékezése, de erre akkor semmi jel nem utalt), felgyalogoltunk a Diós árok izzasztó emelkedőjén. A Széchenyi-emlékműnél, az első pecsételőpontnál találkoztam az első egyenruhával: az igazoló pecséteket a szovjet hadsereg pufajkásainak beöltözött emberek nyomogatták a papírokra, jó hangulatban.

A Normafa felé már egyetlen folyamatos menetbe álltak össze a túrázók. Elég sokan kérdezgették a járókelők között, hogy mi ez a menet, a buszablakból kihajoló BKV-sofőrtől kezdve a bevásárló öreg néniig. Emléktúra, teljesítménytúra, jött a válasz.

Közben egészen besötétedett. Bekeveredtem egy németül beszélgető csapat túrázói közé, de feltűnt közöttünk egy-két igazi korhű, magyar vagy német gyakorló egyenruhában masírozó hagyományőrző is. Egyikük úgy fel volt díszítve korhű eszközökkel (csajka, kulacs, táska, gépfegyver, rohamsisak), hogy mellé lépdeltem és megkérdeztem, milyen egyenruha, amit hord.

Németül válaszolt, de mivel azt meg én nem értem, átváltottunk angolra. Elmondta, hogy Németországból jött, és a Waffen SS korhű harctéri ruhájában van. (Hoppá, itt nyeltem egyet.) Hozzátette, hogy felmenői ugyan a keleti fronton harcoltak, de ő eljött a Kitörés túrára, hogy tiszteletét tegye az egykor itt harcolók előtt. Azt is elmondta, hogy nem szokott igazán túrázni, egy politikai párt nevében van itt ötvenedmagával, a párt neve Der Dritten Weg. Közeledett a pecsétpont, jó utat kívánva elbúcsúztunk.

A Harmadik Út

A pártnak vasárnap Joób Sándor kollégám nézett utána a német nyelvű weboldalakon. Eszerint a 2013.-ban alapított Harmadik Út (Der Dritte Weg vagy Der III. Weg) nevű német neonáci párt magát "nemzeti, forradalmi és szocialista" pártként határozza meg. Honlapjukon található tíz pontos programjukban a német szocializmus bevezetését szeretnék elérni, amely a "kizsákmányoló kapitalizmus" és az "egyenlősítő kommunizmus" között áll. Követelik a migránsok beáramlásának megállítását, a bűnöző és munkát nem vállaló bevándorlók kiutasítását, az EU-ból való kilépést, a népek önkéntes, európai kultúra alapján való szövetségét, és az egykori Német Birodalom 1945 előtti határainak békés helyreállítását. A menekültellenes, antiszemita és anticionista pártnak kb. 500 tagja lehet. Gyakran tartanak megemlékezéseket második világháborús események alkalmából. A párt honlapján részletes beszámoló olvasható a 2018-as kitörés emléktúráról, amelyen akkor már másodszor vett rész a párt küldöttsége.

Úgy látszik, hasonló iramot lőhettem be a németekkel, mert a pecsétpont után megint ott gyalogoltak többen is körülöttem a sötétben. Kedélyesen beszélgettek valamiről, amiből egy szót se értettem. A városias részből kiérve a Csacsi rét felé egyikük elővett egy kétméteres horogkeresztes zászlót, rúdra tűzte, és a vállára vette. Nem korhű ruhát viselt, egyszerű fekete dzsekiben-nadrágban és bakancsban volt, azaz nem úgy tűnt mint aki éppen hagyományt akar őrizni. Olyan lazán, magától értetődően vitte a vállán a hírhedt piros-fekete lobogót, mintha csak egy lufit sétáltatna a majálison.

Majdnem hanyatt estem. Részben a zászló látványától, részben attól, hogy az erdőben a megolvadt, majd visszafagyott hóból komoly jégpáncél alakult ki az úton. Itt örültem csak igazán, hogy elhoztam a bakancsra húzható csúszásgátlót. Nem is bántam, hogy a gumis-sodronyos csúszásgátlóval kell bíbelődni, így legalább lemaradtam a németektől. Mégis ki a fene akarna egy horogkeresztes zászló nyomában menetelni?

A Hűvösvölgynél, este kilenc felé valahogy mégis utolértem őket. Sose felejtem el az egyik ember arcát, ahogyan a lángosozó előtt álldogálva, kezében egy doboz Borsodival meglátta a szeme előtt átlibegő horogkeresztes zászlót.

Baaaazzzmeg! 

– mondta mellette álló társának kikerekedett szemekkel.

Taktikát váltottam, és meggyorsítva lépteimet, megelőztem a két zászlóst. A Hárs-hegyi ellenőrzőponton, már messze magam mögött hagytam őket. A pontnál tábortűz lobogott, a számomra megállapíthatatlan jellegű, leginkább egy katonaszökevény öltözetére hajazó ruhában feszítő pontőr Papieren, papieren! kiáltásokkal sürgette a feltorlódott teljesítménytúrázókat a pecsételés felgyorsítására. Ha a másik ellenőrzőponton felhangzó Stempli hier! kiáltást is beleszámolom, ezek voltak a legszélsőségesebb kifejezések, amiket az ellenőrzőpontokon hallottam.

Lefelé, a Báthori-barlang mellett elhaladó köves-csúszós ösvényen szinte mindenki elesett, akinek a cipőtalpán nem volt csúszásgátló. Sokan sántítottak, egy helyen véres volt a kő. A hegyi ösvények kétlábú zergéi, a mostanában már minden teljesítménytúrán (itt is) jelentős számban feltűnő terepfutók többen itt is úgy szaladtak el mellettem, mintha rekortánon kocognának. 

Lehet hogy az ellenőrzőponton időztem sokat, vagy a jeges lejtő lassított le, a Nagykovácsi út előtt ismét megelőzött a két zászlós ember (időközben az egyik átvette a másiktól). Szépen csevegve átbandukoltak az úton a megálló autók fényszórójának fényében, miközben horogkeresztes zászló láttán a kocsikból majd kiestek az emberek.

Ismét jól magam elé engedtem őket, úgy kaptattam fel az Újlaki-hegy sziklás tetejére. A környék egyik legjobb kilátásával rendelkező hegy csúcsáról visszanézve láttam, ahogy a fejlámák százai ereszkednek le a Hárs-hegyről a völgybe, és kanyarog fel a vonaluk az Újlaki-hegyre. Innen egy újabb hosszú eljegesedett lejtő, és már be is értem a 25 kilométeres túraszakasz végpontjára. 

Az ellenőrzőpontot egy német tábornak rendezték be, sátrakkal, gépágyúkkal, oldalkocsis motorokkal. A pontőrök sátrának oldalán is ott virított a horogkeresztes zászló, de elfért annyira ebben a közegben, mint egy II. világháborús filmforgatáson.

Nézelődtem még egy kicsit, és megvallom, még az is eszembe jutott, hogy folytatom, és végigmegyek a teljes, 60 kilométeres távon, de eszembe jutott, hogy még várnak egy lakásavatóra is aznap éjszaka, ezért a nyeregből Óbuda felé vettem az irányt, és begyalogoltam a városba.

Összegezve: ha a megjelent német pártdelegációt leszámítom, egy szélsőségektől és politikától mentes, korhű jelmezekkel felturbózott teljesítménytúrát láttam, aminek a vonalát úgy kanyarították, hogy legyen benne számos kilátópont, természeti látnivaló, de útba ejtsen több katonasírt is, amiből (főleg a 45-ös kitörésnek köszönhetően) van a Budai-hegységben jó pár darab. Ami biztos: az nem tesz jót a túrának, ha német neonácik körében elterjed, hogy itt nyíltan lehet horogkeresztes zászlóval flangálni. És amúgy az sem ártana, ha lassan helyére kerülne a magyar történelemben a II. világháború egyik legnagyobb emberáldozattal járó katonai akciója is.

Kerestük a túra szervezőit is a zászlóval kapcsolatban, de egyelőre nem sikerült elérni őket. 

Frissítés: Reagáltak a túraszervezők

Mint levelükben írják, túraszervezőként nem vizsgálják (nem is tehetnék), hogy ki, milyen indíttatásból, milyen ruhában vesz részt a túrán. Látható volt, hogy a túrának valóban nincsen politikai célja és egyáltalán nem cél az sem, hogy bárkiben félelmet vagy rossz érzést keltsen. Szervezőként minden jogszabályt betartanak és ugyanerre kérik a résztvevőket is. 

Kérdésünkre válaszolva azt írják:

tartunk attól, hogy a leírt eset veszélyeztetheti a túra megszervezését, ezért a jövőben a regisztrálóknak előre is külön felhívjuk majd a figyelmét a hatályos magyar jogszabályok betartására, de sokkal többet nem tehetünk. Eddig nem tapasztaltunk hasonlót. Ha bármilyen törvénytelenség a szervezők tudomására jutna, akkor azonnal jeleznénk az adott résztvevőnek, hogy ezt fejezze be. A túra során semmilyen pártpropagandát, pártszimbólumot, reklámot nem engedélyezünk. A túra egyetlen célja, hogy megemlékezzen az elesett katonákról, mindezt úgy, hogy egy teljesítménytúra keretében a résztvevők maguk is fizikai áldozatot hoznak, elesnek, felállnak, elfáradnak, mécseseket gyújtanak.

Az Ördög-árok szakasz

Néhány éve sikerült bejárnunk a 45-ös kitörés egyik igazi útvonalát is az Ördög-árokban, megtaláltuk azt a helyet is, ahol a Várból a katonák beereszkedhettek a csatornába, hogy azon szökjenek át az ostromgyűrűn. A túráról akkor videó is készült:

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!