Dubaj, a nyaralások Balaton Soundja

Az életben sok olyan dolog van, ami elsőre marha jól hangzik, később viszont kiderül, hogy mégsem akkora buli az egész. Ilyen például felnőni, meginni még egy utolsó felest, vagy egy januári délelőttön "miért ne" alapon beleegyezni abba, hogy az ember kimenjen Dubajba úgy, hogy azt se tudja, hogy mi lesz ott. Ez utóbbi persze azért nem hangzik annyira rosszul, de alapvetően sosem vágytam arra, hogy Dubajba menjek. Egyrészt azért, mert nem kimondottan szeretek utazni, másrészt mert az elmúlt 8-10 évben a város neve számomra összeforrt a luxusprostikkal és a minél nagyobb épületek felhúzásában kicsúcsosodó értelmetlen fényűzéssel.

Az ott töltött három nap alatt aztán bebizonyosodott: Dubaj nagyjából tökéletes leképezése annak, hogy mi történne, ha egy gigantikus gyereket kitennénk a sivatagba végtelen mennyiségű egymáshoz nem illő építőkockával. Emellett ugyanakkor az is kiderült, hogy sokkal több van benne annál, amit a felszínen lát az ember, és bizonyos szempontból talán minden más közkedvelt célpontnál jobb hely lehet a nyaraláshoz. 

Arab SimCity

Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy Dubaj nem tekint vissza túl nagy múltra: a 18. század eleje óta létezik, a huszadik század elején pedig maximum a gyöngyhalászatáról ismerhette bárki, a hatvanas években viszont itt is olajat találtak, ami alapjaiban változtatta meg a város fejlődését. Dubaj gazdasága a hetvenes években felpörgött, és a növekedést még az öbölháború is csak átmenetileg tudta megakasztani.

Az olaj a mai napig fontos szerepet játszik Dubaj életében – ami abból is látszik, hogy mindenki mindenhova autóval jár, mert röhejesen olcsó az üzemanyag –, de azt már rég felismerték, hogy ebből a szempontból Abu-Dzabi sokkal jobb helyzetben van. Éppen emiatt az elmúlt két évtizedben érezhetően elkezdték átpozicionálni magukat a turizmus felé, ami egyrészt az őrületes építkezésben mutatkozik meg, másrészt meg abban, hogy sok más arab országhoz képest érezhetően lazábban állnak hozzá a dolgokhoz.

A kettőből az építkezés az érdekesebb, ezt ugyanis szédületes tempóban csinálják Dubajban, akárhova megy az ember, minimum öt-hat darut fog látni, ha körbenéz, meg egy csomó olyan épületet, ami tíz éve valószínűleg még tervek szintjén sem létezett. Az már az első nap kiderült, hogy a dubaji építkezési flowchart nagyjából úgy néz ki, hogy

• terjeszkedni akarnak a sivatagba,
• építenek valami nagyszabású látványosságot a semmi közepén,
• aztán szépen lassan körbeépítik infrastruktúrával, így kötve össze a város többi részével.

Apró szépséghiba, hogy az így felhúzott a látványosságok jellemzően totálisan értelmetlenek, aminek ékes példája volt az általunk meglátogatott Miracle Garden és a Global Village is. Ezek egyrészt tényleg a semmi közepén vannak a sivatagban, másrészt képtelenség felfogni, hogy mi szükség van rájuk.

Miért éppen Bosznia?

A Miracle Garden tulajdonképpen tényleg az, amire a neve alapján következtetne az ember: egy nagy kert, de nem simán csak virágokkal, hanem mindenféle hibrid műanyag-növény installációval. A dubajiak valószínűleg marha büszkék lehetnek arra, hogy ennyi virágot rámoltak ki a sivatagba, de elég röhejes volt azt látni, hogy 90 százalékban muskátlik és petúniák alkotják az amúgy rettenetesen ízléstelen növényszobrokat.

A legjobb amúgy egyértelműen egy gigantikus mosdókagyló volt fogkrémmel és fogkefével kiegészítve, már csak azért is, mert a csapból folyó víz mutatta meg leginkább azt a totál értelmetlen vízpazarlást, ami ahhoz szükséges, hogy fenntartsanak egy ilyen parkot az ottani klímában.

A menőbb Minimundusként beharangozott Global Village egy fokkal talán még ennél is kiábrándítóbb volt, bár ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a klagenfurti Minimundus tényleg egy király hely, 

Az alapkoncepció itt az, hogy kontinensekre/országokra bontva mutatják be nagy pavilonokban az adott térség kultúráját, de hát erről tényleg szó sincs. Annál egyébként talán semmi sem írja le jobban ezt a helyet, hogy míg Észak- és Dél-Amerikának egy nyamvadt pavilonon kell osztoznia, addig pont mellette Boszniának saját pavilonja van egy dubaji befektető érdekeltségei miatt, pedig a látogatók többségének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ilyen ország létezik.

Az itteni idegenvezetőnk emellett azt is elmondta, hogy nyáron a hely nem szimplán nem üzemel – mint a legtöbb dolog Dubajban, az 50 fokban ugyanis egyrészt senki nem megy sehova, másrészt meg az infrastruktúra se nagyon bírja ezt a hőmérsékletet –, hanem egészen konkrétan lebontják, következő évben pedig a semmiből építik újra, mindig máshogy, hogy ne lehessen megunni. Ez azt jelenti, hogy a műanyag járókockáktól elkezdve a műanyag építményeken át az összes többi tárgyig minden megy a kukába az idény végén, ami finoman szólva sem túl környezetbarát megoldás. Mondjuk, a fenntarthatóság egyébként se tartozik Dubaj erősségei közé.

Felhőkarcoló boogie

Az őrült építkezés persze nemcsak ebben merül ki, hanem a mérhetetlen mennyiségű felhőkarcolóban is. A tornyok az egész városra jellemzőek, de a leglátványosabbakat a belvárosban kell keresni. Itt van többek közt a Végtelenség-torony, a világ legmagasabb csavart felhőkarcolója; a világ legmagasabb ember által alkotott épülete, a Burdzs Kalifa is, amire stílszerűen a világ legnagyobb plázájából lehet feljutni; meg a még épülő Dubai Eye is, ami ugyanaz mint a London Eye, csak nagyobb.

A rengeteg felhőkarcoló elég impozáns látványt nyújt, ha pedig valakinek ez a mániája, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnia Dubajba, mert itt tényleg a toronyépületek krémjét lehet megnézni egy helyen, akár hajótúráról is, ami tényleg elég menő. Más kérdés, hogy ebben a városban gyakorlatilag semmi sem indokolja azt, hogy ennyi felhőkarcolót építsenek, 

Az építkezéseken jellemzően indiai és más dél-ázsiai országokból érkező vendégmunkások dolgoznak, akik pusztító műszakokban hajtják magukat csapágyasra a dubaji álom érdekében. Ők egyébként a jobb élet reményében mennek Dubajba, ott viszont a nyugati sajtóban megjelent több beszámoló szerint

• nagyjából rögtön elveszik az útlevelüket,
• bevágják őket egy egyágyas szobába egy másik szerencsétlennel,
• és mehet is a végtelenségig tartó meló, még a nyári hőségben is.

Ez utóbbi amúgy azért különösen szomorú, mert Dubajban minden év valamilyen témához van kötve, az idei pedig pont a tolerancia éve, amit viszonylag nehéz összeegyeztetni a hőségben halálra dolgoztatott munkásokkal, meg a Detained in Dubai nevű civil szervezet által küldözgetett hírlevelekkel, hogy újabb külföldi turistát vettek őrizetbe valami képtelen indoklással.

Mindenesetre az biztos, hogy a munkások jelenléte elengedhetetlen a város robbanásszerű fejlődéséhez, mert Dubajban mostanra tényleg majdnem mindent átalakítottak vagy újraépítettek, köztük a teljes óvárost is. Ez utóbbinál mondjuk sok helyen megtartották az eredeti dizájnt, de így is ordít róla, hogy a múltnak valamiféle ideális változatát teremtették újra.

Természetellenes természet

Szerencsére azért olyan részeket is lehet találni, amik nem egy gigantikus vidámpark érzését keltik, a rendes lakóházak és hétköznapi emberek látványa pedig tényleg elég üdítő ebben a városban. A bazárok környékén egészen normálisnak tűnik minden, bent viszont akaratlanul is megint turistának fogjuk érezni magunkat: az amerikaiak állítólag imádják, ha zaklatják őket az árusok, úgyhogy az árusok pontosan ezt is teszik, engem rendszerint Jack Sparrownak titulálva próbáltak meg berángatni a boltokba.

Ha valaki tényleg nyugira és természetre vágyik, az megkaphatja ezt is, de a legtöbb dubaji dologhoz hasonlóan patikamérlegen kimért, értelmetlen luxussal megtűzdelt élmény formájában. Itt kirándulni is úgy megy el az ember, hogy ellátogat egy külön erre létrehozott komplexumba, például Hattába, ahol kivételesen hegyek is vannak, meg egy duzzasztott tó is. Formáját tekintve amúgy az itteni kalandpark nem sokban különbözik a világon bárhol máshol fellelhető parkoktól, de ha valaki eltöltene egy éjszakát Hattában, az összkomfortos lakókocsik és házikók között tud válogatni.

Egy ott dolgozó londoni srác elmondta, ő elsősorban azért jár ki Dubajba melózni, mert jó móka, de ha nem talál az ember egy ehhez hasonló piaci rést, akkor nem lesz könnyű dolga az országban. Erről egy másik idegenvezetőnk is beszélt később, aki azt is hozzátette, hogy a város vonzása lényegében ciklikusan liftezik fel-le – most éppen fel, mert a 2020-as dubaji világkiállítás miatt rengetegen fognak majd idelátogatni, ehhez pedig munkaerőre lesz szükség.

Gasztroélmények terén elég széles a választék: a víz közelsége miatt vannak friss tengeri herkentyűk, a főként báránnyal és csirkével dolgozó arab konyha is elég jó, de a csúcsra járatott turizmus miatt pár perc alatt lényegében bármilyen kaját tud venni az ember. Arab ország lévén alkoholt nem nagyon találni a nyitott helyeken, de állítólag így is elég élénk az éjszakai élet a városban.

Dubaj végső soron a turistacsapdáktól eltekintve elég érdekes város, ami remekül ötvözi a nyugati és a keleti hatásokat, és az arab örökségből is meg tudott tartani valamennyit. Az ugyanakkor biztos, hogy a nagy összekeveredés miatt igazán se nyugatinak, se igazán keletinek nem érződik, a felszínt megkapargatva pedig kiderül, hogy hiába nagyobb itt minden, mint máshol, a legtöbb dolog vagy kontextusában értelmetlen, vagy egyébként is.

Ha valaki a rekorder felhőkarcolókat, az arab óvárost, a strandokat és a kirándulóhelyeket mind egy helyen akarja látni, annak mindenképpen érdemes elgondolkoznia egy látogatáson, de Dubaj igazából pont olyan, mint a Balaton Sound: