Bence
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Meghalt, de már jobban van a dubaji óváros

000 Nic37315
2019.07.01. 11:24

Dubajt a legtöbben kétségtelenül a felhőkarcolói miatt ismerik: nemrég mi is megírtuk, hogy itt tényleg a tornyok krémjét és abszolút rekordereket lehet megnézni. Ezek az épületek kétségtelenül a város rohamszerű fejlődésének szimbólumai, amelyek mellett szó szerint eltörpülnek eredeti halászkikötő arab stílusú házikói, főleg mert a város amúgy sem tekint vissza túl nagy múltra. Dubaj nem Kairó vagy Damaszkusz, a 20. század közepe előtt nem tartozott az arab világ nagy, sok százezres metropoliszai közé, nem itt épültek fel a híres és látványos mecsetek és paloták. Ez egy modern város, annyira modern, hogy a legtöbben azt se tudják, hogy egyáltalán létezik régi része.

Egy ilyen szerény örökség fennmaradási esélyei általában nem túl jók – ami abból is jól látszik, hogy volt olyan városrész, amit korábban szinte teljesen ledózeroltak –, de Dubajban meglepően sok mindent átmentettek a múltból, így a felhőkarcolókon túl az arab világ múltjába is bele pillantani. Ez még akkor is elég érdekes, ha helyrehozott óváros inkább hasonlít egy gondosan karbantartott, turistabarát skanzenre, mint élő történelmi városra. Az azért nyilván nem véletlen, hogy a Bur Dubaj negyed az emírség kitartó, több évnyi lobbizása ellenére sem lett a világörökség része, viszont az is igaz, hogy a mai Dubajnak talán minden más arab városnál több pénze van arra, hogy múltjának emlékeit megóvja - vagy akár a semmiből visszaépítse.

Óváros? Az mi?

Dubaj először valamikor a 16.-17. században tűnt fel a térképeken apró településként, a 18. században pedig még mindig nem volt több egy kis halászkikötőnél az Arab-öböl déli oldalán. A sivatagos vidéken egy sósvizű öböl vagy folyó, a szárazföldbe mélyen benyúló Khor Dubai (angolos változatban Dubai Creek) kínált védett kikötőhelyet. A város alapjait 1833-ban fektették le: a britek által támogatott Baní Jász törzs 800 tagja ekkor hagyta ott Abu-Dzabit, és alapított független sejkséget Maktúm bin Búti vezetésével, akinek családja a mai napig vezeti Dubajt.

1856-ban a britek még szánalmas, sárból tapasztott kunyhókból és egy hasonló falból álló tákolmányként hivatkoztak a városra, a századfordulóra azonban jelentősen megugrott a kereskedelem a környéken, ebből pedig Dubaj sem maradt ki. A 20. század elején a város már fontos gyöngyhalászközpont volt, és tízezer főre rúgott a lakossága. A gyéren lakott, szegény Arab-félszigeten ez soknak számított, de a korabeli Bagdadban 185 ezren, Kairóban 600 ezren, Damaszkuszban 240 ezren éltek.

 Az elkövetkező évtizedekben aztán a gazdasági recesszió és a japán igazgyöngyök megjelenése miatt összeomlott a gyöngyhalászat a városban. A kereskedelem ugyanakkor kihúzta őket a csávából, így az ötvenes évekre már a környék legnagyobb településeként tartották számon Dubajt, és ekkor kezdődött meg a mára eléggé kibővült öböl kikotrása is, ami elősegítette a kereskedelem bővülését.

Dubajnak ekkoriban három fő része volt:

  • a Shindagha, nagyjából 250 házzal, ami a Baní Jász törzs otthonának és Dubaj központi üzleti negyedének számított az öböl torkolatához legközelebb eső részen;
  • az öböl délnyugati partján fekvő Bur Dubai, ahol a házak és boltok mellett a sejk székhelye, az Al-Faheidi-erőd és a legfontosabb mecset is volt;
  • és a legtöbb lakost befogadó Deira, ami az öböl északi partját foglalta el, és kereskedőnegyedként a fő bazárnak is otthont adott.

Ahogy ebből is látszik, az öböl központi szerepet játszott a város fejlődésében, hiszen a kereskedelem legnagyobb részét itt bonyolították le. Az óváros tehát dubaji viszonylatban nem sok száz éves épületeket jelent, hanem a 20. század első feléből származó - de megjelenésében sok évszázados hagyományokat megőrző - városrészeket. 1966-ban ugyanakkor Dubajban is olajat fedeztek fel, ami rövid idő leforgása alatt mindent megváltoztatott. A robbanásszerű - és máig tartó - fejlődéshez kevés volt a meglévő infrastruktúra, a város a sokszorosára nőtt. Az óvárost mindez úgy érintette, hogy a Creek elveszítette kereskedelmi kikötő funkcióját, miután 1972-ben megépült a modern, nyílt vízi Rashid-kikötő. Az óváros két hagyományosan nagyobb negyede nem vált teljesen fölöslegessé, de a kitettebb fekvésű Shindaghából fokozatosan teljesen eltűntek az emberek. Máshol is nagy ütemben zajlottak a modernizációval - főként az útépítésekkel - együtt járó bontások, becslések szerint az eredeti város körülbelül 3000 házából csak 371 történelmi épület maradt fenn.

Hamvakból feltámadó negyed

Az Al-Maktúm-dinasztia 1958-as elköltözése után fokozatosan elnéptelenedő Shindagha  városrész az évek során annyira lepusztult, hogy 1991-ben úgy döntöttek, teljesen eldózerolják, és a helyére egy sokadik felhőkarcolós negyedet építenek. Egyedül a Szajid al-Maktúm sejk - a mostani uralkodó nagyapja - egykori rezidenciáját kímélték meg, amit múzeummá alakítottak. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor a dubaji elit egy részét aggasztani kezdte, hogy szinte semmi látható nyoma nem maradt a város történelmének és hagyományos identitásának, ráadásul az 1990-es években az olaj mellett a turizmus vált az ország másik gazdasági húzóágazatává. Dubajba persze nem a műemlékek miatt jöttek a turisták, de ha már ott voltak, mégis jó lett volna mutatni nekik valami régit az időközben szintén múzeummá alakított Al-Faheidi-erődön és a lebontást szerencsésen elkerülő deirai szúkon (bazáron) kívül. Így aztán alig pár évvel később, 1996-ban döntést hoztak arról, hogy Shindagha helyén egyfajta skanzent "heritage village"-et hoznak létre. A village már 1997-ben megnyílt, és annyira sikeres lett, hogy nem álltak le ezen a ponton, hanem nekikezdtek az egész negyed rekonstruálásának,

ami a város talán egyik legizgalmasabb projektje lett. 

A rombolás előtt a teljes negyedet felmérték, közben pedig több videófelvétel is készült, így az újjáépítés során volt honnan kiindulni, de a rekonstrukció így sem volt egyszerű feladat. A Shindagha házai többnyire vályogból, a gazdagabb családok otthonai pedig korallmészkőből és szantálfából készültek, de az építőanyagok között szerepelt a porrá tört tengeri kagylók héja és a gipsz is. Az eredeti alapanyagok, eszközök és technikák használata és a történeti hűséghez való szigorú ragaszkodás miatt 15 évig tartott, mire sikerült visszaállítani a negyedet korábbi állapotába.

Az építkezés során több mint 120 000 dokumentumot, nagyjából 3900 régi fotót, további 14 700 szkennelt képet, valamint Dubaj legrégebbi videóit és térképeit használták fel, de talán ennél is fontosabb volt a helyiek segítsége. A főépítészek mellett több tucat korábban itt élő, már tehetős és ismert embert is megkérdeztek, hogy meséljenek egykori házaikról, ők pedig készségesen osztották meg a tapasztalataikat. Az újjáépített Shindagha így hiteles látványt nyújt, de mégiscsak egészen más hangulatú, mint az egykori zsúfolt - és nyilván meglehetősen koszos, csatornázatlan - városrész, hiszen ma már ténylegesen nem lakik itt semmi, múzeumok, kézműves boltok, vendéglátóhelyek vannak a házakban.

Skanzen arab módra

A Bur Dubaiban, az erőd szomszédságában található Al-Fahidi negyed kis híján hasonló sorsra jutott. Dubaj történelmi építészetére jellemzőek a közel-keleti klímaként funkcionáló széltornyok, amelyek megfogják és levezetik a légáramlatokat a házak belsejébe, így természetes hűtést biztosítanak. A legszebb tornyos házak Al-Fahidiban voltak, de a modern Dubaj növekedésével ez a negyed is rekordgyorsasággal omlott össze: az építkezések miatt egy részét teljesen lerombolták, a fennmaradt sikátorokban pedig már csak szegény délkelet-ázsiai munkások laktak, akikből gyakran akár több mint százan is bezsúfolódtak egy-egy házba.

1995-ben aztán ezt a negyedet is elkezdték helyreállítani, ami többé-kevésbé sikerült is, de a lakók helyét itt is kávézók, galériák, butik hotelek és múzeumok vették át. Dubaj radikális helyreállítási gyakorlatát sok - főként nyugati - szakértő kritizálja, és az élőben is látszik, hogy egy európai óvárossal ellentétben ezek a házak marhára nem több száz évesek, és ezen az érzésen az sem segít, hogy a városban amúgy vannak újépítésű hagyományőrző hotel- és bevásárló komplexumok, amik egészen hasonlóan néznek ki, mint az óváros. Ugyanakkor az is igaz, hogy

ebben a régióban Dubajon kívül máshol nem nagyon találni példát az épített örökség gondos megőrzésére,

és azok az egykor nagyszerű városok, amelyekhez képest a 20. század elején Dubaj sivatagi porfészek volt, a háborúk és a modernizáció következtében gyors ütemben veszítik el tradicionális negyedeiket.

A dubaji skanzenfílinget erősíti az is, hogy mindkét negyed tele van kulturális és művészeti központokkal, de ezek legalább a maguk nemében izgalmasnak mondhatóak. Itt van többek közt a Mohamed Sejk Központ a Kulturális Megértésért, ahol egy tradicionális arab ebéd mellett lehet kérdezgetni dubaji előadókat az ország hagyományos kultúrájával kapcsolatban. Ez tényleg elég érdekes, nagyjából bármit meg lehet kérdezni a házasságtól kezdve a ruházkodáson át akár a Dubajban használt kozmetikai cuccokig, úgyhogy ha valakit érdekel, hogy hogy hozza össze a város az arab, a keleti és a nyugati kultúrát, akkor ide tutira érdemes elmennie.

A Dubaj-öböl összességében egyértelműen elég izgalmas urbanisztikai képződmény, de azzal talán túllőtt a célon az emírség, amikor kísérletet tett, hogy világörökségi címet szerezzen neki. Ezt nemcsak én gondolom így, hanem az UNESCO is: az ICOMOS szakmai tanácsadó szervezet pontosan azzal az indoklással dobta vissza többször is a világörökségi pályázatot, hogy a területen túl kevés a kiemelkedő érték, túl sok a rekonstrukció és túl fragmentált ahhoz, hogy a cím odaítélése indokolt legyen. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy az óváros rossz hely lenne: az itt szerezhető élmények merőben eltérnek attól, ami az emberek fejében él Dubajról, a lebontás és újjáépítés sztorija pedig kellően izgalmas ahhoz, hogy a luxus bűvköréből kiszakadva legalább egyszer megnézze az ember.

A borítóképen a Khor Dubai (Dubai Creek) torkolata látható az óváros negyedeivel. Shindagha azonban ezen a fotón még erősen foghíjas, mára szinte az egész negyed újra felépült másolatban.

(Az újságíró a Dubai Tourism meghívására és költségén vett részt az utazáson, de a cégnek a cikk tartalmába semmilyen beleszólása nem volt.)