A Falk Miksa utcai maffia és a BKV-s öltöny

A Nagyházi Galériában kedd délután ötkor gyakorlatilag nincs olyan bútordarab, melyen ne ülnének.

"Itt van a Falk Miksa utcai maffia is" - int fejével műkincspiaci idegenvezetőm pár öblösebb és antikabb karosszék felé, melyben olyan alakok terpeszkednek, akiktől finomabb lelkű művészettörténészek fényes nappal is összerezzennek.

Odabenn az aukciós teremben vagy háromszáz ember: gyűjtők, befektetők, intellektuális hobbisták, sznob újgazdagok, egyszerű kíváncsiskodók és persze a derékhad, akik beadtak valamit, és most feszülten várják, mekkora összeg üti a markukat. Majdnem mindenki kezében árverési katalógus, a pedánsabbak már készenlétbe helyeztek egy írószerszámot is, hogy a leütési árat azon nyomban a tételek képe alá körmölhessék.

Úgy kezdődött, mint a mesében

Itt vannak a televíziók is, hiszen lassan egy egész ország kíváncsi a kis magyar műkincspiaci tündérmese végkifejletére. Egy pécsi család lakásában negyven évig lógott a falon egy régi festmény, és amikor el akarják adni, művészettörténészek serege állítja, hogy Vecellio Tiziano festménye az 1550-es évekből.

A "Mária gyermekével és egy Szent Pál képében megjelenő donátorral" címet viselő kép kikiáltási ára 65 millió forint, de egyik kereskedelmi tévénk már hetek óta aukciós rekordot szimatol.

Nagyházi úr, aki a jeles alkalomra tekintettel nem a műkincspiaci körökben már-már legendássá vált kék BKV-s öltönyét viseli, végre odalép a mikrofonhoz, és megnyitja a ház 116. aukcióját. Majd sietve megnyugtat mindenkit, hogy a nap attrakciója, a Tiziano-kép idevonzotta ugyan a "médiákat", de a törvények értelmében a közönséget nem filmezhetik.

"Úgyhogy ne gátolja Önöket a licitálásban!"

És jön is az első tétel: "Gottfried Jacob Haupt: Mappa geographica accuratissima, 1738., színezett rézmetszet. Kikiáltási ár 110 000 forint." Majd az árverésvezető harminc másodpercen belül eldalolja: "Ha senki többet, harmadszor."

Az ötödik tételnél kezdem úgy érezni, ennél még egy nyílt kikiáltásos gabonapiac is több izgalmat kínál, és rövid fejszámolás után arra az eredményre jutok, az aukció csúcspontjáig, a 65. tételig van még legalább fél óra, amit nem biztos, hogy itt kellene tölteni.

De odakinn sem jobb a helyzet. A legérdekesebb valóságdarabka talán egy Fiat Seicento. Szélvédője mögött a "Jegyzett magyar festőművészek almanachja 1800-1914" című könyv két példánya, közöttük egy sajtpapíron kézzel írt telefonszám és internetcím, mely egész jól olvasható, ha valaki nem rest elheveredni a motorháztetőn. Már majdnem kicsúszik a számon egy gunyoros megjegyzés, amikor idegenvezetőm felvilágosít, hogy ez igazából egy hiánypótló munka, és ebben a szubkultúrában olyan kevéssé olvasmányos kiadványok is vevőre találnak, mint például a leütési árak könyve.

A médiák távozási rekordot döntenek

"És most jelentős pillanathoz érkeztünk aukciónkon. Ritkán kerül ilyen festőfejedelem képe kalapács alá" - készíti elő a várva várt licitet a kikiáltó.

Én sem tudom kivonni magam bevezetőjének hatása alól, önkéntelenül elképzelem, amint a hatvan valahány éves mester egy törött széklábbal kikergeti műhelyéből egyik ígéretes tanítványát, hogy minden kétséget kizáróan oda tegye keze nyomát a 108*96,5 centiméteres olajképre.

A licit 5 milliós lépésekben alig egy perc alatt eljut 140 millióig, ahol meg is áll. Ez éppen 80 millió forintra van a rekordösszegtől, melyet egy Munkácsy-képért fizettek. Kissé csalódottan ugyan, de a kikiáltó hatvanötödször is hajszálpontosan ugyanazzal az először lassan ereszkedő, majd hirtelen felemelkedő dallammal kimondja: "Ha senki többet, harmadszor."

A közönség ennek ellenére elégedett. Tapssal köszöni meg az élményt, melyben része lehetett.

A sajtó viszont egyértelműen távozási rekordot dönt. Még el sem ül a tapsot követő félperces moraj, az operatőrök már összepakoltak, a tudósítók pedig a bejárat előtt diktálnak. Én is sietve kimegyek, mielőtt a szépség néhány impulzívabb természetű szerelmese kénytelenek lenne tettlegesen tudomásomra hozni, már legalább két perce nem látja tőlem a kivetítőt.