Tiltott halfarok Kankurtalan Gecidinél

Gondosan megtervezett expedíciónk leggyengébb láncszemének az afgán légitársaság jegyének megszerzését gondoltuk a vízum mellett, de sajnos kiderült, hogy az igazi nehézséget a gépre való feljutás okozza, ezen az akadályon sajnos az első alkalommal el is csúsztunk.

Mivel a jegyet csak Isztambulban lehetett beszerezni, internetes regisztráció után, és a foglalás visszaigazolása csak az utolsó nap késő délutánján érkezett meg emailen, nem kevés szorongással kerestük az isztambuli reptéren a társaság irodáját, ahol első körben közölték, hogy ilyen légitársaság szerintük nem is létezik. Ijedten hívtam a megadott telefonszámot, ahol egy kedves női hang megnyugtatott, semmi baj, legyünk este 11-kor a D1-es pultnál, és hozzák a jegyet, ami nem hangzott túl meggyőzőnek.

Az átkozott hazai sör

Tekintse meg fotóinkat

Legnagyobb meglepetésünkre 11 körül tényleg megjelent az afgán diaszpóra néhány képviselője, lelkesen üdvözöltek, és kézzel kitöltöttek egy repülőgépjegynek látszó szelvényt. Fellélegeztünk, már a mosdóba is ki mertünk menni, és felbontottuk az otthonról hozott sörök egyikét. Ez a pillanatnyi, végzetesnek bizonyult figyelmetlenség pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy szem elől tévesszük az északi szövetség kádereit, innentől kezdve egy Kafka-regény abszurditását megszégyenítve sodortak magukkal az események.

Mint ahogy később megvilágosodott, az afgán légitársaság annyira a legalitás határán működik, hogy ki sem írják a gépek indulását, és körülbelül húsz percre engedélyezik a csomagellenőrzést és a boarding pass-kiadást, kizárólag bennfentesek által ismert pultnál, ami persze nem a D1-es pult volt. Másfél órával az indulás előtt minden próbálkozás ellenére sem tudtunk a gépre felszállni. Mire megtaláltuk az afgánokat, a törökök nem engedélyezték a csomagellenőrzést. Az egyik afgán azt javasolta, próbáljunk boarding pass nélkül átjutni az útlevélvizsgálaton. Miután a háttérből végignézte, hogyan veri vissza áttörési kísérletünket a török határőrség, bölcsen elsomfordált, helyesen érzékelve, hogy a harci láz nem veszett ki belőlünk.

Csillagporos emlékek

Teljesen megsemmisülve, tanácstalanul, valami csodára várva néztük még egy darabig az indulást jelző táblákat, hátha feltűnik valahol az Ariana felirat, de kénytelenek voltunk belátni, hogy ezt keményen megszívtuk. A megpróbáltatásaink persze ezzel még nem értek véget, lévén hajnali három óra. Egy teaárus kurd egyhavi fizetéséért bevitettük magunkat a Hagia Sophia környékére taxival, hogy megkeressük kedvenc hotelemet, ahol annak idején két dollárért lehetett aludni a "dormitory" kategóriás közös hálóhelyiségben. Hogy expedíciónk igencsak letört szellemi atyját, Lacit felvidítsam, még a taxiban elmeséltem neki, hogy egy sikeres Efes beer- (a legnépszerűbb török sör - a szerk.) és raki- (a legnépszerűbb török ánizspálinka - a szerk.) teszt után hogyan bontottam le annak idején a hotelben a hálóhelyiség farostlemezből összetákolt oldalát.

A hotel személyzetét román vendégmunkások adták, különös kedvencem volt Adriane, a portás, aki nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy valamiért ne tegyen megjegyzést. Valószínű, hogy a magyar néptől elszenvedet évszázados sérelmek hagytak ennyire mély nyomokat benne. A vendégmunkássereget némiképp színesítette Geri, az egyiptomi mindenes, aki a rakiteszt közben többször elmesélte, hogy egyszer felszedett egy holland nőt. A tengerparton derült ki, hogy egyiküknél sincs óvszer: a nő rosszullétet színlelt, és lestoppoltak egy rendőrautót, vigye el őket a legközelebbi éjjel-nappali gyógyszertárba. Miután sikeresen beszerezték az óvszert, a rendőrök a legnagyobb természetességgel visszavitték őket a tengerpartra.

A rakiteszt után felmentünk ledőlni a hálóterembe, ahol a személyzet egy része is aludt. A helyiség a harmadik emeleti hallból lett leválasztva egy farostlemezzel, amire egy szintén farostlemez ajtót tákoltak. Éjszaka mentem volna a mosdóba, az összetákolt ajtót rossz irányba próbáltam kinyitni, az erőltetés leválasztott egy lemezdarabot a falból, ami hatalmas robajjal nekiindult a csigalépcsőn lefele. Adriane nagyjából öt másodperc alatt ott termett habzó szájjal. Ha Geri az egyiptomi nem véd meg, akkor minden bizonnyal közelharc alakul ki, szerencsére a kedélyek reggelre lecsillapodtak, mi amúgy is hazautaztunk.

Vissza a jelenbe: Adriane nem felejt

Miután a taxi kidobott bennünket, némi keresgélés után megleltük a hotelt. Felráztuk a portást, már éppen vette fel az adatainkat, amikor megjelent Adriane a főnöki szobából. Az elmúlt évek alatt kemény munkával menedzserré küzdötte fel magát. Rögtön felismert. "Nekik nincs szoba" - vetette oda foghegyről beosztottjának. Nem akartam hinni a fülemnek. Lopva bepillantottam a főnöki irodába, hátha közben Geri, az egyiptomi is vitte valamire, de kénytelen voltam belátni, ez nem a mi éjszakánk. Miután a Hagia Sophia tövében töltöttünk egy órát hihetetlen méretű kukásmacskák társaságában, egy panzió portása megszánt minket, beengedett az előtérbe, majd szerzett szállást is.

Reggel az éjszaka élményeitől feltöltődve néhány sms-váltás és körtelefon után kinyomoztuk az afgán légitársaság irodájának címét, és átbuszoztunk Ázsiába. Az afgánok szó nélkül átírták a jegyünket, nem csodálkoztak a helyzeten, valószínű nem mi voltunk az elsők, akik így jártak.

Hurrá, horgászunk!

Visszafelé buszozás közben már tudtam másra is figyelni, mivel fogalmunk sem volt, mivel ütjük el a három nap kényszerpihenőt az általam már többször bejárt városban, boldogan fedeztem fel, hogy Isztambul férfilakosságának jelentős hányada horgászattal tölti szabad idejét. A tengerpart és a hidak gyakorlatilag úgy néznek ki, mint egy gigantikus horgászverseny, minden talpalatnyi helyen horgászik valaki.

A horgászatra komoly infrastruktúra épült, ötvenméterenként kitelepült horgászcikkstandok, remek csalikínálattal és szakembergárdával, akik pillanatokon belül összedobnak egy szerelést, horgokat kötnek, tanácsot adnak. Minden horgászcikkeshez tartozik egy sörös stand, egy teaárus, néha kebabos is. Meg kellett állapítanom, hogy Konstantinápoly a tengeri part- és hídhorgászat Mekkája.

Enver és Abdullah

Klik a képre!

Felfedező útra indultam, és a szállónkhoz közeli, bizarr hangzású Kankurtalan Gecidi "elektricska"-megálló alatti olajfaligetben újdonsült ismerősöm, Enver, a kurd teaárus megbeszélte barátjával, Abdullahhal, a partszakasz horgászcikkárusával, hogy öt dolcsiért egy napra lízingelhetek tőle egy botot. Másnap reggel bejelentkeztem Abdullahnál, aki adott egy irdatlan vastag harcsázó botot hatalmas orsóval. A szerelést egy ziherejsztű nagyságú forgókapocs bontotta meg, amelyre durva előkén kábé huszonöt darab horgot szereltek, páternoszterkötéssel, ráadásul mindegyik valami szalaggal megbolondítva. Az egészet egy rakéta alakú ólom zárta. Ez a takarékos módszer, állítólag pergetve csali nélkül is működik.

Én három dobás után feladtam, a jó két és fél kilós bottal mindent lehetett, csak pergetni nem. Kértem csalit Abdullahtól, nekikezdtem felcsalizni a huszonöt horgot, arra gondolva, hogy nálunk egy jobb érzésű közeg, mondjuk Bandi, a halőr a szerelés láttán minimum bedobna a hajóroncs mellé. Jobb híján azt figyeltem, mikor bólogat az ujjnyi botspicc, majd szereztem egy csipeszt kapásjelzőnek. A jelző és a kagylócsali működött: tenyérnyi sügéreket fogtam. A mellettem lévő sporttárs elég sajátos módszerrel pergetett: a forgókapocs után egy kis gumilabdát erősített, utána a kétméteres előkére kötött horogra valami bődületesen ronda férget tűzött. Ezt az elképesztő szerelést vontatgatta, és fogott is egy harmincöt centis, méreten aluli kardhalat. Ekkor kezdtem megérteni, miért használnak ekkora botokat, biztos a nagy marlinra várnak, hátha egyszer beesik.

Nemzetközi vacsora

Én csalit váltottam: megpróbáltam a halszeletet, ami fogósabbnak bizonyult, mint a kagyló, csak később kiderült, hogy tiltott módszer, mikor valaki kiszúrta a horogra biggyesztett halfarkat. Vasárnap lévén elég sokan korzóztak a parton, mindenki megbámult, mi a fenét keresek a török horgászok között, néha kisebb tömeg szurkolt, haj, ha itt lehetne a 7-es spiccbotom.

Este Abdullah, a horgászcikkes a standot pofás kis kuckóvá alakította, majd elment a boltba zöldségét és rakiért. Közben Muűsztafa, a krími tatár megpucolta és besózta a halakat, majd megérkezett Enver, a kurd teaárus, és Maffia Baba, az olajfaliget főnöke, és pillanatokon belül ízletes vacsorát kerekítettek, amibe mi nyékládházi házpálinkával, mint madzsar rakival és egy másik hungarikummal, egy csomag pilótakeksszel szálltunk be. Közben soha nem lehet tudni alapon Abdullah két harcsázó botot halszelettel csalizva bedobott éjszakára, világító patronnal és menyhalcsengővel. Mint kiderült, ők együtt az olajfaliget népe, ott is élnek: Maffia Baba és a tőkeerős horgászcikkárus, Abdullah szárnyai alatt, és egymást segítve próbálják meg eltartani vidéken élő népes családjukat. Másnap Abdullah ingyen kínálta a horgászbotot, de vissza kellett utasítanom, mert erőt kell gyűjtenünk a kabuli gépre való feljutáshoz, és a marlinozó bottal pergetés elég energiaigényes.