Indul a bakterház

Nem vagyok hajlandó elmagyarázni, miért volt szüksége már e hazának egy vasúti magazinra. De még a vasút mítoszát és történelmi érdemeit sem, vagyis hogy miért érvényes és értékes tárgya a civilizált ember érdeklődésének a vasút. Részben mert megtettem már, részben mert fölösleges, van repülős, autós és fegyveres magazin, a vasútbarátok is megérdemlik. A főszerkesztői köszöntő kínzó hiányt emleget, és joggal.

Törvényszerű volt tehát, hogy összeálljon egy lelkes kis csapat, és elindítsa az Indóház magazint, sőt talán az is törvényszerű volt, hogy ez legyen a neve. Elég hülyén hangzik, igaz, de a vadászok lapját könnyű Nimródnak nevezni, a vasútnak azonban nincsen istene, bár Baross Gábor közel áll hozzá. Maradnak a szakszavak.

Na és amikor összeverődik pár lelkes kis szakbarbár, abból szoktak iszonyatos kiadványok születni. Ilyenkor találkozik a szoftverekkel először ismerkedő dizájner néhány félanalfabéta és rossz humorú hobbistával, meg egy a lappiacot hírből sem ismerő főszerkesztővel, és együtt összehoznak valami arcpirítóan tartalmatlan, idegesítően tervezett és tördelt semmiséget fényes papíron, triviáliákból és netről lopott anyagból.

De az Indóház első száma mégsem ilyen. Épp ellenkezőleg, a vasútbarátnak simán megér hatszáz forintot, hogy legyen mit olvasgatnia üres perceiben, vagy akár óráiban, mert van benne elég betű és elég kép, és a tipográfus meg a tördelő sem művészkedik, hanem a pályán tartja a szemét, és teszi a dolgát. A szerkesztők gondoltak azokra is, akik eddig éppen az ismeretterjesztés hiánya miatt nem értették, hogyan is működik a vasút, és szívesen elmagyarázzák a kezdőknek, mi az a szerkocsi és mitől megy a gőzmozdony. Olvashatunk végre valahol a bájos kisvasutakról és a villamosokról is, a szakírók különleges vonalakat, iparvasutakat keresnek fel, vagy felpattannak a Forgalmi utcából téli hajnalokon kisurranó hóseprős Mukira - a szürke favillamosra -, hogy elmondhassák, milyen fíling az electric budi. Hogy ők maguk viszont gyakorló elmebetegek a szó nemes értelmében, azt mutatja, hogy hosszú oldalakon át foglalkoznak a mozdonyszimulátorokkal, amihez ugye tényleg meglehetős odaszenteltség kell, lévén hogy a mozdony kötöttpályás, fegyvertelen jószág, ellentétben a népszerűbb vadászrepülőkkel. De azt a százból nyolc oldalt legfeljebb átlapozza, akit nem érint, mert szerencsére az Indóházban szépen sorban jönnek a témakörök egymás után, nem szétdobálva a lapban. Hibátlan nem lehet egy friss magazin, egy megacélosodó szerkesztői kéz majd később többet húz és többet követel, és kordában tartja a nagyon belterjes szakhumort, de akit a füst megcsapott, az ennek is örülhet tiszta szívből, van ez a lap olyan aromás, mint a jó nehéz gépolaj.

Az Indóház szerkesztősége felismerte a vasútbarátok számosságát, és igyekszik gondoskodni az utánpótlásról. Ki a vasútbarát? - teszi fel a kérdést a lap tárcaírója, majd így válaszol: az a személy, aki szereti a vasutat. Istenuccse, igaza van. Márpedig ki ne szeretné ezeket a békés, böhöm gépeket? Csak aki nem ismeri őket. Ennek az országnak sajnos fejletlen a civil vasútkultúrája, nyilván nem függetlenül attól, hogy a vasúttársaságé is az, és a kettő közt kizárólag vasutasok alkotják a csatlást. Az Indóház egy másik kapocs lehet a vasút és az emberek között. Hallgassuk meg egymást, és csináljunk egy jobb vasutat.