Sörszag és életérzés

"Nem tudnak ezek kulturáltan szórakozni" - csóváljuk a fejünket, a söröző sokat látott pultosa viszont még csak a szemöldökét sem vonja fel, csak rezignáltan feltörli a leginkább vörösboros kólára emlékeztető matériát. Mi közben kicsit arrébb kulturáltan káromkodunk. A rövid közjáték után gyorsan emlékeztetjük magunkat a mozgalom céljaira, vagyis hogy hideg fejjel, elfogulatlanul tudósítsunk a péntek-szombat esték sokak által rejtve maradó eseményeiről, így nyugalmat erőltetünk arcvonásainkra.

Mivel most három, általában skának kategorizált zenekar lép fel, próbálunk úgy tenni, mintha könyékig benne lennénk a szcénában, például rudeboynak szólítjuk egymást, és kicsit pattogósan járunk. Erre végül nincs szükség, ugyanis a közönséget nagyrészt a zenekarok baráti köre és néhány gimnazista alkotja.

Titkos kínzókamra

A koncert a klasszikus szocreál talponállók, a tanyasi vendégfogadók és a poros marhavagonok stílusjegyeit magán viselő Ludas söröző pincéjében kapott helyett, így a pult körüli tiszteletkörök után mi is megpróbáljuk leverekedni magunkat az alig két és fél méter belmagasságú helyiségbe, ami első ránézésre pontosan úgy fest, mint a texasi láncfűrészes gyilkos titkos kínzókamrája: sötét, dohos, és tele van furcsán rángatózó tinikkel.

"Miből írunk föci dogát hétfőn?" - kérdezi egy kézzel pingált anarchiajellel csinosított baseballsapkát viselő srác egy tizenhat körüli lánytól, majd választ sem várva hanyatt vágódik a sörtől lucskos padlón. A mellettük álldogáló harmincas sales manager megbocsátó fejcsóválással nyugtázza a drámai eseményeket, majd alig észrevehetően csípőkörzésbe kezd, ezzel jelezve, hogy nem tinédzserkorú gyermekét sétáltatja meg a pesti éjszakában, hanem igenis a ska életérzés miatt jött.

"I'm just a girl!" - visítja mellettem egy örömtől és folyó bortól megrészegült fiú, majd a kijelentés cáfolataként magához húz egy, a tömegből találomra kiválasztott gimis csajt. A pár négyzetméteres színpadra összepréselődött, Club Tequila nevű zenekar egyre jobban belemelegszik, klasszikus ska ritmusok és keményebb ütemek váltakoznak, az izzadság és a csapolt sör savanykás szaga mögött pedig alig érezhetően, de ott lebeg a jamaikai nyár és a tengerparti szellők illata. Külön extra, hogy a basszusgitáros mozgása az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan egyre inkább a Red Hot Chili-s Flea-ére kezd hasonlítani.

Nem pogó

A koncert után rögtönzött interjú keretében - kifejezett rovatvezetői kérésre - megkérdezzük Katit, az énekesnőt, szokták-e neki mondani, hogy hasonlít Gwen Stefanira. "Nem" - válaszolja sztoikusan. "És hogy Iggy Popra?" - veti közbe egy véletlenül éppen ott tartózkodó ismerősünk. "Azt sem" - válaszolja már kissé hosszabb gondolkodás után. Még megtudjuk, hogy a látszat ellenére ők nem No Doubt-feldolgozászenekar, hiszen Greenday-slágereket és négy saját számot is játszottak. Zenei műveletlenségünk miatt ez utóbbiakat nem tudtuk elkülöníteni a többitől, de hiszünk nekik.

Az interjú miatt lemaradunk a Pluto nevű zenekarrról, de szakmai kötelességtudatból még megvárjuk a Malacka és a Tahót, akiknek csak azért bocsátjuk meg a nevüket, mert tőlük származnak a " Haverja Harry / Okos és sármos / Magyar hangja: / Gálvölgyi János" halhatatlan sorok is, Stefan Derrickről szólva tudniillik. A koncert vége felé gimnazista ösztöneink előtüremkednek agyunk hátsó traktusaiból, és mozgunk kicsit, míg egy pólóján marihuánaleveles felvarrót viselő szakközépiskolás srác kedvesen oda nem lép, és a szakértők leereszkedő, higgadt modorában meg nem jegyzi: "Nyugi srácok, ez nem pogó, hanem ska".

Távozás előtt még azon a valamiért különösen fontosnak tűnő kérdésen tanakodunk, hogy mi lehetett az oka az általános iskolai technikatanárok nyolcvanas évekbeli kollektív frusztráltságának. Magdi néni például emlékeink szerint szóról szóra kérte vissza a könyvet, a névelőhibáért pontot vont le, Kálmán bácsi pedig megfogta egy lány fülét, és hevességében letépte a cimpáját. Pista báról már nem is beszélve, akitől aztán meg is vált a tantestület, mert ráspollyal bántalmazott egy diákot. Útmutatást sajnos nem kaphatunk senkitől, hiszen a közönség még jelen lévő tagjai közül senki sem élte meg a techhikatanárok rémuralmát. "Ez már a számtechnemzedék" - jegyezzük meg lemondóan, és a kérdés megválaszolását eltesszük a jövő hétre.