Katlevél és gyenge gandzsa a Bob Marley emlékfesztiválon

Meglepődve kászálódtam le a buszról. Nem láttam ördögbottal zsonglőrködő fiatalokat, színes ruhákba öltözött, boldog tömeget, sőt, Júdea oroszlánjait sem, amint bárányokkal vegyesen, reggae ütemére legelésznek a dús mezőkön. Por, földszintes betonépületek és kaotikus tolongás fogadott ott, ahol a rasztafárik szerint az ígéret földjének kellett volna lennie. A hatás olyan volt, mintha a Vatikán helyén egy olasz bőrkabátpiacot találtam volna.

A dél-etiópiai Sasemáné város környékét még Háile Szalasszié császár adományozta a világ feketéinek 1963-ban, hogy hazatérhessenek őseik földjére, és ha úgy jön ki, megvalósítsák az egyesült Afrikát is. Etiópiáról rövid tartózkodás után megállapítható, hogy nem hangulatos kisvárosokban a legerősebb, Sasemáne azonban még ebben a mezőnyben is mellbevágó. A kéregetők, bámészkodók, katlevél- és zsebkendőárusok gyűrűjében törtetve felidéztem a raszta vallás alaptéziseit, - miszerint Haile Szalasszié valójában isteni lény, a feketéknek mind vissza kell térniük Afrikába, füvet szívni jó, továbbá Bob Marley, - de csak egyre kevésbé találtam a fonalat. Pedig arra, hogy mindezekhez mi közük van a Kultiplexben tüzes láncot pörgető, mackófelsős antiglobalistáknak, még nem is gondoltam.

Sólyom végveszélyben

Egy ősz, Marley-féle kötött sapkás úr árulta el a raszta-falu helyét, és egyúttal azt is megtudtam, hogy ő a közösség legöregebbje, és így a raszta-múzeum vezetője is. A múzeum egyébként a hét minden napján nyitva van, csak jelenleg nem, merthogy ő éppen bejött a városba, mondta. Hangsúlyozva a tapasztalatok elsőbbségét a steril információk előtt, javasolta viszont, hogy látogassak el Bob Marley születésnapi koncertjére, ahol fellép Rita Marley, és ráadásul útba is esik.

Tudtam, hogy Bob Marley felesége, és egyúttal a nő, akit legtöbbször csalt meg a reggae-ikon, nagyszabású ünnepséget szervezett férje 60. születésnapjára. A fővárosban, Addis Abebában több százezren gyűltek össze a reggae-sztárok koncertjén, és a hangulat felfokozott volt a sasemánei helyszínen is. Tömegek álltak a hatalmas, nyílt területet elkerítő palánk külső felületénél, vad körökben rohangásztak körülöttünk a gyerekek, néha rozoga terepjárók húztak át a sűrű poron, és úgy éreztem magam, mintha váratlanul a Sólyom végveszélyben egyik jelenetébe löktek volna, már azután, hogy pattanásig feszült a helyzet, de még azelőtt, hogy kiélesítették az M-16-osokat.

A menekülést meglepő módon a belépés jelentette. A buli helyszínén hisztéria helyett a Sziget legutolsó délutánjának hangulata uralkodott: a por szállt, az emberek lézengtek, a zene pedig halkabban szólt, mint Tarlós István táskarádiója. A fejlett világ könnyűdrog-fogyasztói, német, holland, francia rasztafárik, és divatosan laza ruhákba öltözött feketék hallgatták az Africa Unite című számot.

A remény placca

"Rita Marley és Ziggy csak holnap lépnek fel" - árulta el bennfentes stílusban egy idős férfi, aki a gigantikus Haile Szalasszié-arckép tövében árult rasztafariánus nyakláncokat. Hamarosan kiderült, hogy megbízható forrás, hiszen ő a közösség öregje, 1977-ben érkezett Jamaikából, és így azt is tudta, hogy Bob Marley nem rákban halt meg, hanem titkos merénylet áldozata lett. Az ígéret földjét firtatva viszont megjegyezte, hogy bár a jamaikai nép felháborodása miatt Bob Marley Sasemánéba tervezett újratemetése elmaradt, Rita előző nap egy ünnepség keretében Bob Marley fieldnek nevezte el a koncerthelyszínt.

Végignézve a kikopott füvű legelőn rádöbbentem, a rejtély szívébe kell eljutnom, ha meg akarom fejteni, miért fűznek a raszták színes reményeket lehangoló placcokhoz.

Az asszimilálódás végett vásároltam egy csokornyit kat levelet, ami a világ legstrapásabb drogjának bizonyult. Az Etiópiában legális, serkentő hatású növény levelein két órán keresztül kell kérődzni, vállalva, hogy a szájunk közben vízfesték-zöldre színeződik. Ráadásul a csokornyi leveles gallyal járkáló, gyakorlatlan fogyasztó folyamatosan zavarban van, az őslakosság ugyanis olyan kitörő lelkesedéssel üdvözli a katot rágó külföldit, mintha talpig aranyszínű etióp népviseletben vonulnánk az utcán.

No drugs

Dudorodó pofazacskómat látva az első pillanatban ordítozó, fenyegetőző fiatalok is szívélyes csoportképbe rendeződtek, majd karon ragadva átvezettek a falun, útközben bemutatva egy kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhában üldögélő bácsinak, aki reszketeg hangon, olasz nyelven elmesélte, hogy ő volt Haile Szelasszié testőre, és mellesleg 92 évével a közösség legöregebbje.

A lelkes srácok végül egy Dávid csillagokkal és Haile Szalasszié-arcképekkel díszített betonépülethez rángattak. A kapunál le kellett adnom a félig lelegelt bokrot, mondván "no drugs", majd beléptem a rasztafárik templomába.

Éreztem, hogy cserzett arcú feketék közt hiába is próbálnék elvegyülni, így a határozott nyitás mellett döntve élénken megráztam a sarokban ülő, sárga sapkás, ősz raszta kezét, röviden összefoglaltam etióp tapasztalataimat, beszéltem magamról, majd az ígéret földjére tereltem a szót. Nem lepődtem meg, hogy a sárga sapkás férfiról kiderült, ő a közösség legöregebbje, igaz, csak öt éve érkezett Jamaikából. "Az a célunk, hogy minden fekete visszatérjen ősei földjére" - mondta, miközben szórakozottan sodort egy dzsointot. Problémát csak az jelent, hogy az etióp kormány időközben elvette a császár által adományozott 200 hektárnyi föld jó részét, az ide települők pedig nem kapnak állampolgárságot, tudtam meg egy másik férfitől, aki meglepetésemre nem állította, hogy a legidősebb. Viszont ő volt a lelkész.

A próféta megijed

Az embert még akkor is elfogja a lelkesedés, hogy részt vehessen egy rasztafári ceremónián, ha soha nem volt Jamaika feliratú csuklószorítója, így a lehetetlen határát súrolva beleolvadtam az érkező feketék közé. Egy tisztességben megőszült, de hátborzongató módon pofaszakállas nő nagy tál kannabisz származékot helyezett az asztal közepére, néhányan sodorni kezdtek, majd átszellemülten elhelyezkedtek a gyülekezetben.

A jelenlévők mindegyike hosszú, dallamos sirámot adott elő, a végén pedig vagy azt kellett kiáltanunk, hogy Haile Szalasszié, vagy hogy rasztafári. A két név egyébként ugyanazt a személyt jelöli, Ras Tafari Makonnent, akit 1930-ban Haile Szalasszié néven koronáztak császárrá. A kopt keresztény uralkodó megdöbbent, amikor hallotta, hogy Jamaikában egy fekete nacionalista-polgárjogi mozgalom nem csak hogy felvette a nevét, de őt magát egyenesen isteni származásúnak is tekinti. A kapcsolat a rasztafárik és a császár közt ennek ellenére megmaradt a kölcsönös tolerancia mezején, a rasztafárikat nem zavarta istenük hűvös magatartása, mondván, neki nem kell bizonygatnia isteni létét, hiszen ő az. A császárt pedig nem zavarta, hogy egy távoli országban imádják. Csak az 1966-os jamaikai látogatás hozott átmeneti zavart, Szelasszié a repülőtéren összegyűlt tömeget látva ugyanis sokáig nem mert kiszállni a gépből.

Az isten később elhalálozott, az ígéret földjéről az áttelepülők számára kiderült, hogy egy barátságtalan síkság, de a vallás érthetetlen módon terjedni kezdett, olyannyira, hogy mára már fehér hívei is vannak. "Mit szólnak mindehhez a valódi rasztafárik?" - kérdeztem a szertartás végén a vörös szemű lelkészt. "Bárki lehet raszta. A legfontosabb, hogy fogadják el, Haile Szalasszié isten prófétája volt" - adott felmentést nagylelkűen a fehér híveknek az Afrikába való hazatérés kötelezettsége alól a vallási vezető, majd kezembe nyomott egy marék gyenge füvet.