Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Indiánregényre emlékeztet a szituáció. Mindketten meglepődünk. Én azért, mert rájövök, lehet valami ösztönös nyomolvasó képességem, hogy egyből rátaláltam a pionírtelepülésnek tűnő helyre. A telepes pedig azért lepődik meg, mert úgy vélhette, teljesen észrevétlen helyre építette házát.
A pionír kerek szemüvegében, baseballsapkájában, sportdzsekijében és hosszú, ősz hajjal egyébként inkább modern aranyásónak tűnik. Mikor felfedem, hogy nem egy telért kutatok, hanem újságíró vagyok, megenyhül, pakolászni kezd, és megjegyezi, éppen a Duna tévéből jön.
"Műsort csináltak?" – teszek fel hülye kérdést. A különböző kultúrák találkozásakor az ember érthetően lesz zavart.
"Nem. Guberáltam"
– mondja a gellérthegyi aranyásó, és előkotor a szatyrából egy lefóliázott munkahelyi ebédet. "Jól néz ki. Ez lesz az ebéd?" – próbálok beleérző lenni, de kiderül, hogy túllihegem a dolgot. "Sosem eszem szemétből. A macskáknak van. Tudja, kell társ az embernek, egyedül megőrül. A magány. Gyertek, cicc, cicc, hol a faszban vagytok?" Izgalomtól rezgő farkú macskák jelennek meg, a lába köré dörgölőznek, majd rávetetik magukat a paprikás csirkére.
A zajra kinyílik a kisház ajtaja, a résben megjelenik egy szakállas arc, és hosszasan, bizonytalanul bámul minket. "Csukd már be, kimegy a meleg" – mordul rá az aranyásó. "Várjál, itt van löncshús, egyél" – nyom a kezébe egy konzervet. Az ajtó óvatosan becsukódik, az öreg pedig folytatja a dohogást és pakolászást. "Teleitta már az agyát. Alkoholista mind, tudja hogy van, és is megiszom a magamét, de csak ha van rá pénzem. Ezek meg már reggel részegek."
Valóban, beszélgetőtársam, Feri nem látszik részegnek, ha valami, akkor inkább rendmániás. Miközben pakolászik, arról érdeklődöm, hogy az ő háza hol van. "Ez az én házam" – mondja kicsit sértődötten, csak most beenegedte a barátait egy kicsit melegedni. "Nincs ezeknek házuk. Ismeri a mesét. Tücskök. Basznak rá nyáron, télen meg nyüszítenek. Ennek se lenne semmije, ha nem adok. De majd építek neki is házat ide, most gyűjtjük a deszkákat" – mutat a tisztás túlsó felére, mintha nem kellene tartania az ellenséges törzsektől.
"Régebben, még az előző házamhoz kijöttek a rendőrök, mondták, azonnal húzzak el. Én meg intettem, hogy hohó, Demszky úr meghagyta, hogy március 31-ig senkit nem lehet kilakoltatni, olvastam az újságban, úgyhogy hagyjanak csak szépen békén. Nem is hőzöngtek, azóta meg csak azért jönnek, hogy nehogy feldobjuk a pacskert".
Füstöl a kémény, mondom is, ezen a kellemes helyen nem lehet baja, de csak int, hogy az előzőt kellett volna látnom, innen nem messze állt, csak valaki felgyújtotta. Vajon milyen lehetett az előző ház? Volt benne konyha és antik, lábakon álló fürdőkád, gondolkodom el, mert hogy ez is precíz munkának látszik, vasalt ajtóval, pontosan szigetelt kéménnyel.
"Nem akarok máshova költözni, mindenki haverom a környéken. A vendéglős apja szokott kaját adni, de ismernek itt a milliomosok, ügyvédek, meg egy artista. Szoktam nekik kertet rendezni, lomtalanítok. Rendes munkát nem kapok, mert ha meghallják, hogy hajléktalan vagyok, akkor hohó, már küldenek is el."
Lesöpri a téglázott előteret az ajtónál, miközben előadja, hogy "kubikolni persze elmehetnék, de tíz év az utcán megviseli az embert. Már nem bírnám. Amúgy értek sok mindenhez."
Cipőket rak ki száradni a lesöpört előtérre, miközben elmorogja, hogy agronómus volt Sajóvámoson, de pénzt akart keresni, úgyhogy mondta a húgának, "Olgikám, eladjuk a birtokot, aztán te erre, én meg amarra, és feljöttem Pestre. Szerelőként dolgoztam NDK-ban és NSZK-ban. A rendszerváltás után megszűnt a cég, és nem volt pénzem. Biztos hibáztam, nem kuporgattam, nem vettem lakást, és most itt vagyok".
Csak akkor hagyja abba a matatást, amikor megkérdezem, mi lesz ezután. Nincs nyugdíja, 50 éves és hajléktalan. Nem lenne jobb visszamenni vidékre?
"Van egy horgásztanyám a Rába partján. Tíz éve nem voltam ott, van rajta egy kis gyümölcsös is" - mondja, aztán gyorsan hozzáteszi, mit is csinálna vidéken, ott sincs munka.
"De már kitaláltam mindent. Eladom a tanyát, és veszek magamnak egy buszt. Roburt kapok már százezerért. Papíron már megszerkesztettem mindent: a tetejére kerülne egy víztartály, alulra öblítő láda. Lenne benn zuhanyzó, vécé, akkumulátorról menne a tévé. Kérvényt írok majd az önkormányzatnak, hogy leállíthassam egy csendes helyen, ott laknék. Nincs ebben semmi meglepő, sokan laknak így, amikor Mexikóban voltam, láttam, hogy egész városok laknak ilyen kocsikban."
"Kér egy kávét?" – néz fel hirtelen. Hideg, híg löttyöt nyom a kezembe, keserű, mert cukor sincs benne. Udvariasan belekortyolok, aztán kiöntöm, amikor nem néz oda.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
