Amcsi stroboszkóp, délnyugati szósszal

A kérdések - sajnos ellentétben az ügyfélkapcsolati menedzserekkel - csinos kartonlapra nyomtatva fogadnak minket. Melyik sub-szenvicset? - szegezi mellünknek zsíros mutatóujját a képzeletbeli jenki szakács, mi pedig Grétsy Lászlóhoz imádkozva próbáljuk gyorsan kimondani azt, hogy pulykamelles-sonkás-bacon meltes extra baconnel és Délnyugat szósszal. A melyik kenyeret? kérdés már könnyebben értelmezhető, de a parmezános-oregánós annyira jól hangzik, hogy a tesztszakma íratlan szabályait sáros bakanccsal taposva mind a heten ezt rendeljük, pártában hagyva a mézes-zabos, búza és fehér verziókat, sőt azt is elfelejtjük megkérdezni, hogy az utóbbi kettő között mi a különbség.

Csapatunk vendégjátékos-szakértője Sanel, mert ő Amerikában nem hogy látott Subway-t, de dolgozott is ilyenben, így most ő fogja összehasonlítani a magyar változatot az eredetivel.

Aprócska kínzókamra

Tekintse meg képeinket!

Az első hazai Subway kicsi kajálda: tíz négyfős asztal sem fér el a két helyiségben. Sorban állás közben egyre erősebb bennünk a gyanú, hogy a vevőket itt az étel elvitelére és nem a helyben fogyasztásra próbálják rávezetni. Gyanúnkat leginkább a brutális, stroboszkóp rendszerű megvilágítás táplálja, ami percek alatt lüktető, zselés plazmává alakítja az agyállományt. A leleményes tervező úgy érte el kevés pénzből a riasztó hatást, hogy a nagylapátos ventilátort közvetlenül az erős spotlámpák alá szerelte a plafonon. Sanel meg is erősíti, hogy a dolog Amerikában is elvitelre van kihegyezve, bár stroboszkópot ott a genfi konvenció miatt nem mernek bevetni. A helyben maradás elleni érv, hogy az ételek sokrétegű csomagolása miatt az asztalunk öt perc után úgy nézett ki, mint egy szemétkupac Bombay valamelyik külvárosában.

Aki emlékszik arra, milyen érzés volt, amikor a kilencvenes évek elejének valamelyik acidpartyján feljött a nap, az ember pedig a hirtelen rátörő éhség hullámaival küszködve próbálta összeszedni kicsiny, színes molekulákká szétugrott testét, az pontos képet alkothat arról, tesztelőink milyen állapotban araszoltak a pult felé.

Tréfás magyar

Két kultúra összecsap - Sanel kalandjai a Subway kötelékében Gondolkoztam egy ideig, mi lenne közlésre érdemes abból a néhány sztoriból, ami megesett velem, amíg a Subway étteremlánc volt a kenyéradóm. Így visszagondolva már kevéssé tűnik izgalmasnak a crackfuggő anyuka mindennapi szétesése a női mosdóban (amit minden esetben kisért az akkor aktuális "Who Let The Dogs Out" c. aktuális sláger üvöltetése az erre teljesen alkamatlan berendezésen), szemben az 50-60 év közötti spanyol kolleganő megmozdulásaival, aki rendszeresen invitált a hűtőház környékére a családi jointadagok megosztása végett. A leginkább emlékezetes viszont mégis az maradt, ami miatt végül majdhogynem megbélyegzett rasszistaként voltam kénytelen távozni az étteremből, miután egy zacskó - ártatlanul a pulton felejtett - hazai negró cukrot próbáltam rátukmálni néhány kedvesnek tűnő, kreol bőrű fiatalra. Naiv hozzáállásomat kihasználva rohantak fekete apjukhoz, aki egy percen belül már a manageremmel üvöltözött, azonnal kirúgásomat követelve. Miután tisztáztuk, hogy mégsem mexikói vagyok, hanem egy sötét európai, némileg enyhült a helyzet, így megúsztam annyival, hogy aznap már nem szolgálhattam ki, a raktárban kellett dolgoznom. A hűtőház közelsége viszont megbizható esélyekkel kecsegtetett.

A Subway tulajdonosai merész húzással arra alapozzák üzleti stratégiájukat, hogy Magyarországon a rendszerváltás után 15 évvel még mindig bejönnek az úgynevezett "amerikás" dolgok, a szó "New Brunswickből hazalátogató nagynéni, aki egy év alatt elfelejtett magyarul" értelmében. Így két kedves, nagyon erős akcentussal beszélő férfi szolgál ki a pult mögött és a kasszánál, a szendvicsek fotóit pedig olyan misztikus feliratok díszítik, mint a Csak plusz 400 Ft-ért már. Moon szerint ez azt jelenti, hogy 400 forint ráfizetésével 15 helyett 30 centis szendvicset kaphatunk. Én kassákista versre gyanakszom.

A hangulat ezzel együtt tagadhatatlanul nem magyaros, amit Szabó kolléga ilyen szép szavakkal fogalmazott meg: "A Subwayban az az érzés támad fel az emberben, amit utoljára a nyolcvanas évek végén érzett, amikor belépett a Régiposta utcai McDonald'sba. "Ez itt Amerika baszod" - sóhajtunk fel, és hirtelen legyőzhetetlen vágyat érzünk arra, hogy kólát igyunk, majonézben tocsogó amerikai szendvicskölteményeket faljunk, baseballmeccset nézzünk, Cadillacet vezessünk a hatvanhatos úton, és út menti jelzőtáblákra lövöldözzünk legálisan vásárolt nagy tűzerejű automata fegyverekkel."

Finom szendvicsek

A szendvicsek viszont finomak, sőt nagyon finomak, hogy erősebb jelzőket ne használjunk. Drágának drágák, de ez a lánc Amerikában sem olcsó: egy 15 centis, félbaguette-formátumú szendvics típustól és extráktól függően 700-1100 forint, a dupla ekkora talán plusz négyszáz. Minden alkotórész frissnek néz ki, a parmezános-oregánós kenyér fenséges, a szószok hódítóak. A nevük nemkülönben, a hülyeszósznév-konteszt nyertese a Délnyugati, ami egyszerre csípős és ezerízű. Na jó, ez az ömlengés a többségi vélemény ugyan, de vannak árnyalatok. Etele a lelkes frakció tagjaként vallott egy vidéki fiatalember érzéseiről a pulykamelles-sonkás-rostonmarhás kombó árnyékában:

Egy suttyó vallomása

"Mindig remek érzés, mikor a szürreálisan deformált magyarvalóságba betüremkedik a férges nyugat valamelyik élvezhető kocsonyás nyúlványa. Vidéki suttyó lévén fogalmam sem volt, hogy mi az a Subway, de el kell mondanom, hogy nagyon kellemes meglepetést szerzett a franchise-univerzum frissen dokkolt zászlóshajója.

Drágán ettem finom szendvicset, igazából ennyi az egész. Azt úgyse hiszi el senki - még ha igaz lenne is -, hogy az orrunk előtt készülő kajákban nincs műanyag, viszont nagyon esztétikus és interaktív folyamat, bármelyik munkafázisba bele lehet szólni, azt a szív alakú paradicsomkarikát szeretném, ma fialt a macskám.

Sonkás-pulykás-rostonmarhás tizenöt centiset ettem édes-hagymás szósszal. Az egyetlen negatívum, hogy a thaicsirkézőben is tapasztalt túlfolyás miatt ragacsos lesz az ember keze, ha nem figyel, de Kekivel megfejtettük, hogy ezt ki lehet védeni egy 30 centis szenyával, abba ugyanis arányosan kevesebb öntet kerül, ami a fizika törvényeit messzemenően betartva sokkal jobban eloszlik."

Egy vegetáriánus lány vallomása

Klikk a képre!

Moon alapvetően elégedettnek látszott, ami nem is csoda, ha az ember egy zöldséges ízletes nevű terméket szorongat. "Még a boldogult emlékű New York Bagelben kaptam rá a mézes mustárra, ezért különösen érzékenyen érintett, hogy véletlenül majonézt adtak helyette a szendvicsembe. A kaja máskülönben finom, bár húsevőknek lett kitalálva: sajtból például csak egyféle van, és a saláták sem tűntek különösebben izgalmasnak."

Keki kritikus hangot ütött meg, de ehhez tudni kell, hogy betegesen irtózik a zöldségféléktől. A Subway jellegét pedig mégiscsak a sült húsok adják meg. "A kétfajta uborka (kígyó + csemege) eleve értelmetlen, militáns növényista kombó. A csípőspaprika nagy hazugság: egyáltalán nem csíp, csak a töltőtömeget növeli, illetve egyes kisebb szeleteivel betévedt uborkadarab ijesztő látszatát kelti. A szósz nagyon kevés, egyáltalán nem érezni az ízét. Mi a "fehér" és "búza-" kenyerek között a különbség?"

A bombát Sanel robbantja a végén azzal, hogy Amerikában a rendőrök ingyen ehetnek a Subway-ekben, elvitelre pedig fele árat fizetik. Megközelítem a pénztáros fiút, aki a kérdésen mosolyog, de többször is megerősíti, hogy igen, ebben a boltban is ingyér szendvicsezhetnek a rendőrök. "Holnap visszajövök csendőregyenruhában, szuronyos puskával és kakastollal" - fantáziál a steaktől feltüzelt Szabó kolléga, aztán távozunk.

Ja, és a leghaladóbb szolgáltatást ki nem felejtsük: ha gépi üdítőt rendelünk, a poharat szabadon újra lehet tölteni a gépnél, akárhányszor.

Elfogyott kenyér, megtagadott refill Nem csak mi teszteltük a Subwayt, hanem olvasóink is. Így derült ki, hogy a City Grill hazájában még a legendás amerikai logisztika is képes akadozni, kedden ugyanis zárás előtt két órával egyszerűen elfogyott a kenyér. Életmódtanácsunk: este ne egyen szendvicset, az úgyis antiszociális tevékenység az állon folyó édes-hagymás kulimász miatt. Tegnap este 7 körül arra jártam, még mindig a bejáratnál volt a sor vége és bár négyen álltak a pult mögött, rémisztően lassan haladtunk befelé. Már csak egy ember állt előttem és majdnem ráláttam a választékra, amikor a képen látható úr széttárta kezeit és közölte, hogy nincs több kenyér! Először többen azt hittük, hogy viccel, vagy hogy most várnunk kell, mert hátra kell szaladnia a raktárba, pedig valóban elfogyott. Kérdésemre, hogy mikor lesz újra, szinte magától értetődően ennyit mondott: holnap! Bocs, mondtam, és átmentem egy közeli gyrososhoz. Üdv: K. A. illetve: Hello Mi is elmentünk tesztelni. 7-kor már nem volt kenyér... 9-ig vannak nyitva papiron. Na de ki akar salátát enni? És ami talán még ennél is durvább: egy olvasónktól állítása szerint kerek perec megtagadták az amerikai gyorsétkeztető szektor nagy vívmányát, a refillt, vagyis azt, hogy egy üdítő áráért akárhányszor újra tankolhasson. Zavarodottan állunk, mert mi egyértelműen rákérdeztünk, hogy lehet-e és ízes yess volt a válasz, majd nyomtuk is a gombot rendesen. Kérjük, írják meg nekünk, hogy Önök mit tapasztaltak, illetve azt is, ha feltűnően sok egyenruhás tolong a helyiségben. Ja, és a leghaladóbb szolgáltatást ki nem felejtsük: ha gépi üdítőt rendelünk, a poharat szabadon újra lehet tölteni a gépnél, akárhányszor". Biztos? Csak mert én is tegnap voltam, direkt rákérdeztem, hogy van-e refill és a kasszás fiú határozott "no"-val válaszolt.