Most lett igazi tér a sivár foghíjból

A 3-as metró vonalának e nyolcvanas évek elején kialakított állomása körül közel negyven évig nem végeztek komoly felújítást, így az idő előrehaladtával a galambok mellé beköltözött a térre a káosz és a poszt-kádári enyészet. Idén azonban a Vörösmarty és a József nádor térhez hasonlóan ez a közterület is újjászületett, és az átalakítás sokkal jobban sikerült, mint a másik két esetben.

A felújítást ezúttal is az V. kerületi önkormányzat végezte, és történetesen pont a választások előtti héten készültek el vele. A cél az volt, hogy a közterület egészére kiterjedő rehabilitációval, a közlekedés átszervezésével, a zöldfelület növelésével egy olyan gyalogosbarát sziget jöjjön létre, amely már nemcsak közlekedési csomópontként, hanem élhető közösségi térként és találkozópontként is szolgál. A másik két lipótvárosi tér átalakításával ellentétben a terület funkciója is részben megváltozott, a beavatkozás tehát nemcsak szépészeti jellegű volt. Az átadás után mi is megnéztük a végeredményt. Elöljáróban csak annyit: az biztos, hogy teljesen új fejezet kezdődött az igencsak kacifántos sorsú terület történetében.

Nem tér, betonteknő

Az Arany János utcai metrómegálló körüli tér sosem az esztétikai minőségével hívta fel magára figyelmet, szürke funkcionalitásával eleve csak annyit vállalt, hogy a rajta áthaladó közepes erősségű utasforgalmat a reggeli csúcsban egyhangúan kilökje a környező hivatali és pénzügyi negyedbe, és az esti csúcsidőszakban még fáradtabban elnyelje. Az egyhangúságot leginkább az okosan kialakított zöldfelületek hiánya okozta. A metró tervezése mellett a tér felszíni rendezéséért is felelős építész, Máriáss László már rögtön az 1981-es átadást követően Az állomások és aluljárók építészete című cikkben mentegetőzött amiatt, hogy miért sikerült ez így. A kis alapterületre hivatkozva afölött sajnálkozott, hogy a gyalogosforgalom vonalain kívülre tervezett park számára szerencsétlen módon csak két kisebb folt maradt a téren. 

Bár a területre nyárfákat, platánt, szivarfát, juharfát, madárbirset, kecskerágót, tűztövist telepítettek, mindebből valóban kellemes parkot létrehozni a rendelkezésre álló két foltban, vagyis a talajtól 50-70 centi magasságú, előregyártott műkőből és bazalt kockakőből épült támfalak közé szorított kiemelt ágyásokban, tájépítészeti bravúr lett volna, és nem is sikerült. A nyolcvanas évek második felében a Budapesti Városszépítő Egyesület felmérést végzett a területen, ennek eredményeként a környezetvédő körökben a „fák atyjaként” számon tartott, később a Levegő munkacsoport tagjaként is tevékenykedő Radó Dezső nemes egyszerűséggel közlekedési csomópontként működő betonteknőnek minősítette a területet, nem éppen felmagasztaló ítéletének végkövetkeztetése pedig ez volt:

nem tekinthető fásított térnek, inkább várostörténeti jelentősége van.

A forgalmas Bajcsy-Zsilinszky út melletti placc értékét valóban mindeddig inkább az adta, hogy rálátást kínált Budapest, és különösen Lipótváros fordulatokban bővelkedő tizenkilencedik és huszadik századi történetének rétegeire. A teret övező házsorokon ránézésre látszik, hogy nem olyan minőségben, nem olyan építészeti hangsúlyokkal épültek, ami a nagyobb köztereket szegélyező épületekre a budapesti belvárosban jellemző.

Bombasztikus szanálás

A mai Bajcsy Zsilinszky út – Arany János utca – Bank utca – Vadász utca által közrefogott teresedés eleve nem szerves városfejlődés eredménye, de még csak nem is tervezőasztal felett született mérnöki gondolatok alakították térré. A helyén eredetileg egy teljes háztömb állt, és nem is akármilyen épületek álltak rajta:

• egy 1811-ben épült egyemeletes klasszicista ház, amelyet a reformkori Pest egyik ismert építésze, id. Zitterbarth Mátyás tervezett;
• egy 1870-es években épült háromemeletes eklektikus bér- és átjáróház, amelyet 1912-ben az ideköltöző Magyar Kereskedelem és Bank Rt., a későbbi Angol–Magyar Bank megtoldott két szinttel;
• és egy kifejezetten az Angol-Magyar Bank által 1912-ben építtetett négyemeletes szecessziós bérház, amelynek díszes homlokzatán két nagyon különös szobor is helyet kapott.

Ma már rekonstruálhatatlan, hogy az épületszobrok megszületését a megrendelői ambíció vagy éppen a megrendelők teljes közönye segítette-e. Ugyanis a bank vezetői vagy elképesztő nagyvonalúsággal teljes szabadságot adtak a pénzügyi világ szereplőit cseppet sem a legjobb színben feltüntető szobrok alkotójának, vagy egyszerűen a pénzügyi kimutatások böngészése mellett nem jutott idő és figyelem a szobrok terveinek elmélyült tanulmányozására. Bárhogy is történt, Ligeti Miklós az Ókori kereskedelem allegóriáját két rabszolga és egy rabszolga-kereskedő szerepeltetésével oldotta meg, a Reneszánsz kereskedelem című épületszobor pedig egy velencei kalmárt ábrázolt, akinek arcvonásaiból sütött a városligeti Anonymus-szobrot is jegyző Ligeti kereskedőkről vallott nem éppen pozitív véleménye. A gyakorlatilag korabeli Exim Bankként működő pénzintézet a két világháború közötti időszakban hatalmasra nőtt, nemcsak a forgalmát, hanem a székháza méretét tekintve is, több épületet összevontak, és szép lassan elfoglalták majdnem az egész tömböt.

Majd jött a második világháború, és a bombázások kegyetlen tereprendezést végeztek a területen. Budapest ostroma alatt a Szent István-bazilikához közel eső épületek közül ezt az egyetlen tömböt érte olyan erős sorozat, hogy a város háború utáni helyreállítása során az összes épületet menthetetlennek minősítették. 1946-ra el is tűntek, a romokat a talajszintig elbontották.

A később Podmaniczkyról elnevezett tér voltaképpen ebben a pillanatban született. Egy 1963-as légi felvételen jól látható, hogy a területet parkosították, a Bajcsy-Zsilinszky úthoz közel eső oldalán szökőkutat is emeltek, a környék lakói által kialakított természetes gyalogutak, csapások mentén ösvényeket alakítottak ki. Mintha a budapestiek mentális térképén még sokáig álltak volna a lebombázott épületek, mert az üres térség nem szervesült túlságosan a környék szövetébe, a nyolcvanas évekig nevet sem kapott. Visszatekintve úgy tűnik, mintha maga a hiány lett volna a terület leglényegesebb jellemzője, a foghíj egyfajta háborús mementó lehetett.

Páncélterem a föld alatt

Egyébként az sem volt teljesen magától értetődő, hogy az észak-déli metró Deák tér és a mai Nyugati tér közé kerülő állomását erre a helyre telepítik. Ám mivel az első tervek jóval grandiózusabbak voltak, mint amit az aktuális ötéves terv megengedett volna, a hetvenes években indult tervezési folyamat során az olyan ötleteket, mint a Bajcsy-Zsilinszky úti aluljáróhoz kapcsolódó vagy a kétkijáratos állomásról szóló elképzelések a fantazmagória kategóriájába sorolták és elvetették. Azon kívül, hogy teljesen üres volt, volt még egy nagy előnye ennek háborúszabta területnek: közel esett egy korábban kialakított alagúthoz, ami a kettes és a hármas metrót kötötte össze az Arany János utca alatt. Ráadásul jó végállomási helyszínnek tűnt a meghosszabbításra váró a 72-es és a 73-as trolibuszok számára is. Így végül az évtizedek óta funkció nélkül árválkodó térséget választották az építkezés helyszínéül, a metróállomás föld alatti barlangteste és az azt a felszínen lezáró pénztárcsarnok e nevesincs területre került.

Egy metróépítésről szóló korabeli kiadvány arról is beszámolt, hogy különös dolgok is történtek az építkezés során. Ha már banképületet temetett itt maga alá a történelem, természetesen rá kellett találni annak a titkos széfjére is.

A mélyállomásba levezető lejtakna építését szokatlan körülmény nehezítette meg.

A főútvonal alatt húzódó kábelrendszer kiváltását megoldották a szakemberek, de a föld alatt az egykori banképület különleges falazatú páncéltermének ütköztek. Sokféle építési módszer kombinációjával végül is elkészült a lejtakna anélkül, hogy a környező épületek, közművek, kábelek, megsérültek volna."

Azonban ezután már semmi sem gátolhatta a szakembereket abban, hogy a nemzetközi szakirodalomban akkor újszerűnek számító, „Budapest” típusú öt alagutas metróállomást és az ahhoz kapcsolódó felszíni területet is megépítsék.

Teret a Kockás bárónak!

A Podmaniczky bárói család nevét 1951-ig viselte a főváros egyik jelentős útja, ami a Nyugati pályaudvar oldala mellett vezet a Városliget felé. Egy korabeli fotó tanúsága szerint 1965-ben legalább három ember, egy darus kocsi és egy akkurátusan ácsolt állványzat kellett ahhoz, hogy az akkor már rég Rudas László névre cserélt egykori Podmaniczky utca egyik épületéről eltávolítsák a Podmaniczky-emléktáblát is.

Bár a fővárosnak saját magánvagyonából területet adományozó Podmaniczky család nevét a szocializmusban ideiglenesen sikerült eltüntetni a főváros térképéről, a nyolcvanas évek egyik első civil mozgalmának, a Budapesti Városszépítő Egyesületnek az elnöke, Ráday Mihály elérte, hogy az arisztokrata név ismét felkerüljön egy budapesti köztér névtáblájára.

Bár Ráday visszaemlékezése szerint 1981-ben egyik televíziós műsorából még kicenzúrázták az egykori Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnökeként Budapest fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett báró Podmaniczky Frigyes nevét, két évvel később már beérett a Podmaniczky-rajongó Ráday lobbizása, és 1983. június 22-én elfogadták azt a határozatot, amely szerint az Arany János utcai metróállomás addig név nélküli terét a báróról nevezik el. Rádayék emléktáblát is elhelyeztek a téren, 1986-ra pedig elkészült Kő Pál Podmaniczky-szobra is, amit azonban évekig nem láthattak a városlakók. A fáma szerint a művész egy jóindulatú tanácsra hallgatva eleve eltávolította az alkotásról azt a Podmaniczkynek (vagy inkább a testvérének) tulajdonítható megjegyzést, amely szerint

Minden csak átmenet,

ám a felirat kidobása sem volt elég ahhoz, hogy ne parkoltassák évekig a szobrot arra hivatkozva, hogy a köztéren való bemutatása nem időszerű. Végül a rendszerváltozás előtti utolsó tanácselnök adta ki az engedély arra, hogy kikerülhessen a térre az alkotás, amire azonban újabb éveket kellett várni. Végül 1991-ben avatták a kockás báró szobrát a téren.

Az anekdoták szerint a különös öltözködési stílusáról, extravagáns kockás anyagú öltönyeiről ismert Podmaniczky alig hagyta el élete során a fővárost, olyannyira, hogy nyaralni is Budapesten szeretett legszívesebben. Örök agglegényként egész életét Budapest felvirágoztatásának szentelte. Podmaniczky különös figurájáért már Krúdy Gyula is odavolt, Budapest vőlegénye című szövegében így írt róla:

„Megépítette a Sugár útból az Andrássy utat; megcsinálta és vezette a Magyar kir. Operaházat azon a helyen, ahol az ő férfikorában még sással benőtt mocsarat látott. Felépítette az új Budapestet, amelynek széppé, naggyá, gyönyörűvé való fejlesztését akkor is legnagyobbrészt a szerényen háttérben maradó Podmaniczky Frigyes bárónak köszönhetjük, ha a főváros nem is róla, hanem telkeket adományozó László rokonáról nevezi el a mai Podmaniczky utcát.”

Innen szép nyerni

Kő Pál szobrának avatása volt az utolsó érdemi beavatkozás a Podmaniczky téren a 2019-es felújításig, az azt követő több, mint két és fél évtizedben maximum egy-egy virágos vagy szendvicses bódé vándorolt ide-oda a placcon.

A teljes lepusztultság egyrészt nagy feladatot adhat egy felújítás tervezőinek, ugyanakkor az is igaz, hogy a „már nincs mit veszíteni” logikája fel is szabadíthatja a tervezőket. A kezében egy újabb kicsi szobrot tartó szobron, vagyis a furcsa bajszú Podmaniczky bronzba öntött alakján kívül az egész téren mindössze egy olyan védendő érték volt, amelynek a sorsáról gondoskodni kellett, ez pedig a régóta eltömődött csobogó kút, amely még a metróállomás megnyitásakor készült.

E két alkotáson túl még egy adottság határozta meg, hogy a tervezés során meddig szaladhat az építészek kezében a ceruza (illetve inkább a számítógép egere). Ez pedig nem más, mint a metrómegálló szerkezete, hiszen a Podmaniczky tér elsődlegesen nem fás parknak készült, hanem a föld mélyébe vájt gigantikus építmény, a metró különböző funkciókat is ellátó talajszinti rétege. Így nemcsak a gyalogos forgalom korábban kialakult ösvényei, hanem például a szellőzés miatt is a Máriáss László által korábban felpanaszolt két kicsi zöld folt területe olyan korlátozást jelent, amivel a mostani felújítás során is számolni kellett.

A legelső és talán legfontosabb élmény a helyszínen járva, hogy megszűnt a káosz. Egyszerű vonalakból építkező, szép geometriájú, tiszta szerkezetű, könnyen áttekinthető tér született olyan apró megoldásokkal, amelyeknek köszönhetően idővel találkozási ponttá is válthat a terület, miközben városi rendeltetésének, vagyis a metrókijárati gyalogosforgalom zavartalan áramoltatásának is megfelel a tér.

Legalább ennyire fontos változás, hogy megszűnt a betonteknő-feeling is, ami több megváltozott elem együttes hatásának köszönhető:

• kipaterolták a korábban a tér hátsó fala, vagyis a Vadász utcai házsor előtt kanyarodó szervizútra telepített troli-végállomást;
• ezzel párhuzamosan megnőtt a gyalogosok számára átadott terület, és megszűnt a szigetszerűsége, mivel legalább az egyik oldalon a házakig tart;
• és eltűntek a fejünk fölül a trolivezetékek, aminek köszönhetően felfelé is megnyílt és sokkal tágasabb hatású lett a tér;
• a megrepedezett betonfelületet felszedték, helyette a téglány alaprajzú terület szélén lévő, kiülős helyek kialakítására is alkalmas sávok szürke gránit burkolatot kaptak, míg a tér központi magja meleg színű porfír borítást;
• a szomorú giga-virágágyások foltjait áttervezték, elbontották az elfáradt kockakő támfalakat, és elköszöntek az ágyásokban burjánzó bukszusdzsungeltől.

Az a szép zöld gyep!

A tér zöldfelülete jelentősen nőtt, persze ezt elsősorban még nem a térre ültetett új fák miatt érezzük így, hiszen azok még elég csenevészek, hanem az Arany János utcai oldalra szerkesztett, finoman emelkedő zöld pázsitsáv miatt, amely a metró szellőzőjét, az eredetileg a talajszint alá süllyesztett nyilvános WC-t és a metrómunkások öltözőjét, tartózkodó helyiségeit takarja. Az eddigi szürkeség helyett most tényleg vidáman kiabál ez a szép zöld gyep, ráadásul egy furcsa érzékcsalódással is megtréfál bennünket. Pont annyira emelkedik ki ugyanis a felszínből, hogy az Arany János vagy a Bank utca – Vadász utca sarka felől a térre lépve kitakarja szemmagasságban a Bajcsyt, és egy „tájépítészeti tromp l'oeil-jel” olyan nézetet alakít ki, mintha a tér negyedik falát a szemközt lévő házsor adná. Nem utolsó szempont, hogy ez a megemelt felület és a metrócsarnok együttesen egyfajta hangfogóként is funkcionál, elképesztő zaj- és csendszint különbséget lehet érzékelni a forgalmas Bajcsy-Zsilinszky út és a tér között.

A korábban katonai kémlelőbódék formájára kialakított szellőzők is átalakultak, az elmúlt években trendivé vált, rozsdaszínű fedelet kaptak, absztrakt köztéri szobroknak is beillenének. Kő Pál restaurált Podmaniczky-szobra a Bajcsy-Zsilinszky útról átkerült a tér dél-nyugati sarkára, az Arany János utca torkolatából vizsgálgathatja a felújítás minőségét és a pesti nyüzsgést.

Bár egyes források szerint 1908-ban ezen a területen működött az Adj Isten! nevű kerékpáregyesület, sem ez a kis történeti kuriózum, sem pedig a kortárs bringások tiltakozása nem volt elég, hogy a Bajcsy-Zsilinszky úton a tér vonalában ne szüntessék meg a kerékpárutat. Szabályszerűen tehát az észak-déli bringaút ezen rövid szakaszán vagy leszáll az ember a biciklijéről, vagy kihajt az autósforgalomba - egyik sem kerékpárosbarát opció.

Egyébként azt, hogy a téren ne csak átrohanjanak, hanem meg is álljanak az emberek, jópofa utcabútorok kihelyezésével oldották meg, a támlás padok mellett a mobiltelefonos kígyós játékhoz hasonlóan tekeredő ülőalkalmatosságokat is kihelyeztek a térre. Kint jártunkkor az egyik ilyen kígyópad elég helyet biztosított ahhoz, hogy egy közel harmincfős iskolai csoport letelepedjen, amíg a tanáruk előzetesen magyarázta, mit kell majd nézniük a közelben lévő, Lechner Ödön és Baumgarten Sándor tervezte Postatakarékpénztáron.

Tájidegen elem

A tér tehát sokkal rendezettebb lett, de azért nem minden problémát sikerült megoldani. Meglepődhet, aki az Arany János utca – Bajcsy Zsilinszky út sarkához közeledve azt hiszi, hogy az üvegkorlát mögött elrejtett lépcsőn lemenve egy felújított, tiszta nyilvános WC-t fog találni. Legyen gyanútlan turista vagy metróval közlekedő városlakó, fehér csempék helyett egy vörös drapériával és egy Push felirattal fogja szemben találni magát, amikor leér a lépcsőn. A bejárati ajtó mellett pedig egy nem éppen baráti összegekkel dolgozó itallap díszeleg, vagyis térfelújítás ide vagy oda, ottjártunkkor sztriptízbár nyomaira bukkantunk az egykori nyilvános WC helyén. A lépcső és a tér új burkolata egyébként látványosan elválik, vizuális üzenet lehet ez a járókelőknek, hogy a bérleménynek és az önkormányzati felújításnak nincs köze egymáshoz. A teret felújító önkormányzat tényleg nem illetékes az ügyben, így ez az apró malőr a sok pozitívum mellett inkább csak tájidegen elem.

Nem véletlen, hogy a József nádor térrel vagy a Vörösmarty térrel ellentétben ezt a felújítást szinte egyöntetű dicséret övezi. A térnek sokáig nehezen nevezhető közterület immár fásítottabb terecske jelleget kapott, és bár a környék zöldterület-igényét nem fogja egymagában kielégíteni, az biztos, hogy a korábbi önmagához képest sokkal zöldebb Podmaniczky tér kifejezetten jót tesz az arra haladók pszichéjének, arról nem is beszélve, hogy most vált méltóvá a névadójához, aki a maga idején szintén jól működő, kortárs válaszokban gondolkodott a várossal kapcsolatban.

(Borítókép: Bődey János / Index)