Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
"1968 körül valóban szabadosabbak voltak a fiatalok, mint manapság?" - léptem oda Komár Lászlóhoz, aki egy kisebb társasággal a kor énekesnőinek fotóit mustrálta. A rongylábkirály úgy nézett rám, mintha angolórára jöttem volna, úgyhogy konkrétabban fogalmaztam. "Akkoriban könnyebben vették a szexet?"
"Nem is tudom. Hogy jön ez ide?"
"Ez a kiállítás arról szól, hogy a hatvanas évek végén a szexualitás a lázadás szinte egyetlen formája volt itthon" - összegeztem magabiztosan Schmidt Mária megnyitóbeszédét. Hogy aztán rögtön elbizonytalanodjak.
"A szexualitás? Nem is vettem észre" - nézett körül Komár, elárulva, hogy kihagyta a Terror Háza igazgatónőjének beszédét, pedig abban részletesen szó esett arról, hogy Kádár idejében mindenki félt: Kádár a néptől, a nép meg Kádártól, de a magánszférába már nem tolakodott be az állam, így ott azt tehetett a munkásosztály, amit csak akart. A munkásosztály pedig dugni akart.
A magyar Elvis Presley tekintetét követve körbepillantottam a teremben, és hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hiába kapta ugyanis a kiállítás a Szabadság a paplan alatt - Szex és forradalom címet. Alaposabb szemlélő számára rögtön kiderült, hogy a bemutatott tárgyak egyike sem szól a szexről, és utalni is csak annyira utaltak arra, amennyire bármi, ha az ember nagyon akarja.
Komár László mindenesetre megkönyörült rajtam, és ahelyett hogy tovább sétált volna, mint Elvis a hawaii naplementében, elmondta: a hatvanas években még minden más volt, mert "a fiúk fiúk voltak, a lányok meg lányok". "Miért ma mik a fiúk?" - bizonytalanodtam el, remélve, hogy a Mondd kis kócos, hol van a mamád előadója rendet tesz a zűrzavarban. "Hát, az biztos, hogy ma a fiúk nem fiúk - szögezte le. - Ma a diszkóban a lányok a lányokkal, a fiúk a fiúkkal táncolnak. Régen ilyen nem volt. A katonaság miatt lehetett így" - villantotta fel a rock and roll rendpárti oldalát, hozzátéve: "Diktatúra ide vagy oda, akkoriban fegyelmezettebb volt az egész."
Elbizonytalanodva fordultam a kiállításra meghívott Benkő László felé, aki éppen 1968 lényegét foglalta össze egy hosszasan kifejtett történetben. A sztori röviden: 1968-ban az Omega Prágában játszott egy bizonyos Radim Hladik koncertje után. Az Omega 2005-ben aztán újra fellépett Prágában, ahol a koncert előtt megjelent Radim Hladik, átölelte Benkőt, és sírt, mire Benkő is sírni kezdett, és összefonódva zokogtak negyed órán át.
Zavartan hümmögtem egy ideig, majd egy közelben álló úrhoz fordultam, akiről kiderült, hogy a hatvanas években producerként dolgozott a zenészszakmában. Hóbor István szerint akkoriban valóban szabadabbá vált a szex, de számára meghatározóbb emlék, hogy 1967-ben kitalálta a vörösboros kólát. A műszaki egyetemisták generációi számára meghatározó ital ötlete foci utáni fröccsözés közben született. A vörösbor rossz volt, akkoriban lett viszont legális a kóla, amelynek borba öntése mondén ötletnek tűnhetett Hóbor számára. Az elegyet a társaság izgalmasnak találta, és ha feltesszük, hogy legalább tizenegy ember ült az asztal körül, plusz talán a csere, akkor érthető, hogyan vált néhány évtized alatt országszerte ismert koktéllá a vadász/cibere/vbk.
Azt azonban továbbra sem értettem, miről szól az egyetlen teremből álló kiállítás. Végigsétálva a sűrűn és egyébként jó érzékkel berendezett szobában azt könnyedén leszűrhettem, hogy a hatvanas évek Magyarországán is dúlt a modernizmus, vagy annak egy sajátos, kelet-európai változata. Érezhető volt, hogy a kiállítás rendezői lubickoltak az izgalmas tárgyi világban. Énekesnők és a Füles címlaplányainak fotóit, jellegzetes alakú órákat, lámpákat, hordozható lemezjátszót, vázákat és idézeteket oszlattak el a falakon. Ez utóbbiból derült ki, hogy a kiállítás címe egy Csurka István-drámát idéz.
Ne gondoljuk azonban, hogy a kiállítás a magyarság erkölcsi romlása és a légidézőjelek közt emlegetett liberálisok közé barkácsolna ideológiát. Szó sincs a múlt vagy a szexualitás jobbos-szélsőjobbos interpretációjáról. Sőt, egyáltalán semmilyen interpretációról nincs szó. A néző akkor sem zavarodna össze, ha a plakáton 60-as évek retró, vagy mondjuk Kellék- és díszlet-kiárusítás cím szerepelne.
Az összeválogatott tárgyak és videók ugyanis nem mennek a közhelyeknél mélyebbre 1968 értelmezésében. Nem mutatják meg, milyen különbségekkel zajlottak a rockzenében, diáklázadásokban és szabad szerelemben csúcsosodó folyamatok a világban és a szocialista blokkban. Nem villantják fel, hogy ugyanazok a jelszavak mennyire mást jelentettek keleten és nyugaton. És még azt a jellegzetesen magyar, bizonyos fokig máig ható tényt is figyelmen kívül hagyják, hogy a rendszerváltásban központi szerepet játszó demokratikus ellenzék kezdetben inkább volt szaporodási, mint ideológiai közösség.
A Terror Háza kiállítását így valószínűleg valamelyik munkatárs retromániája, vagy a múzeumok közt kényszerré váló közönségvadászat reflexe indította. Pedig a kor értelmezése különösen érdekes lett volna azután, hogy a Terror Házát támogató jobboldal szellemi vezére a nyáron, szembehelyezkedve a közvélekedéssel arra jutott, hogy 1968 szabadságvágya, újító ereje és tekintélyellenessége nem hogy megtermékenyítő volt, hanem károsan hatott a világ alakulására.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
