Zwack Unicum vaskereszttel

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum összehozta a kozmopolita reklámzabálókat és a vaskeresztre gerjedő háborúfüggőket. És bejött nekünk is, mert őszintén tudtunk nevetni az olyan kínrímeken, mint az „Oxidolnak párja nincs, ragyog tőle a kilincs”.

A megnyitóra viszont csak nyugdíjasok jöttek el. Elvétve láttunk azért fiatalokat is, például az őszülő szinkronszínészt, Láng Balázst, aki a meglepetés ragtime-koncert szünetében vicces hangsúlyozással olvasta fel a régi reklámszövegeket.

A kiállítás egy naftalin- és lőporszagú korszakba visz el bennünket, amikor a német rohamsisak, meg az angyalos magyar címer még simán megfért a Gottschlig rum és a Zwack Unicum plakátjai mellett. A rendezők igyekeztek kronológiai sorrendet felépíteni. A tárlat elejére kerültek a háborús röplapok és más propagandatermékek, például az, amire kilőtt ágyúgolyót rajzoltak „Üdvözlet az ellenségnek!” felirattal. Az óriásplakátokon az osztrák-magyar hadsereg együtt vedeli a Részvény sört a németekkel, de a legviccesebbek a borvirágos orrú operettkatonák, akik vattával kenegetik egymás hátát és közben azt éneklik:

„Golyótüzön, sturmon, ha végre túlesünk
Brázay sósborszesz üditi fel testünk.
Egy üveg Brázay 1000 pengőt ér itt
A fiúk hazulról mindig csak ezt kérik."

Azért a lövészárkokban dúló tetűinvázióra figyelmeztető hirdetés se semmi: „Már mindenki küldött hozzátartozójának a harctérre óvszerül a kiütéses tifusz ellen Szanitéc tetüport, csak Ön nem!” Egy másik plakáton ez a felirat olvasható: „A magyar bakák győzni fognak, mert mindegyik visz magával KOTÁNYI PAPRIKÁT, amivel a legjobb szerb paprika sem konkurálhat!” Még egy díszmagyarban feszítő fickót is rajzoltak mellé, aki pont úgy hordja a 100 százalék magyar paprikafüzért, mint a mexikói banditák a töltényövet a Zapata-westernekben.

A hazafias háborús hangulatot a Vilmos császár és Ferenc József arcképével díszített giccsáradat fokozza. A két uralkodó szerelmespárként néz vissza a vitrinek mögé zsúfolt kávéscsészékrékről, tejescsuprokról, cukortartókról és piperedobozokról, amik nem hiányozhattak egyetlen magyar család háztartásából sem.

A kiállítóterem katonaindulóktól visszhangzik. A szervezők felépítettek egy "császári és királyi hadimozit" is, ahol archív háborús felvételek peregnek, és aláfestő zeneként a leglightosabb hazafiaskodó dalok harsognak, ezek Erdély zúgó folyói helyett inkább a kanos katonákról szólnak:

A tábori mozi az a pont, ahol megváltozik a kiállítás hangulata. Az esőben-sárban vidáman masírozó bakák képei közé már beékelődnek a lerombolt városok, a sebesültek és a halottak fotói is. A vitrinben sorakozó vas és bronz Érdemkeresztekkel éles kontrasztban áll a mellette lévő bogrács, ami tele van a fémhiánnyal küzdő hadiiparnak felajánlott rézmozsarakkal meg gyertyatartókkal.

Itt már nőket ölelgető katonák helyett félszemű, féllábú veteránok vannak a hirdetéseken („Amputált Ön? Akar Ön elegáns, a célnak megfelelő műlábat vagy műkezet?”) és egyre több az olyan morbid reklámfelirat, mint a „Mozgatható emberi müszemek!" A háborús hiánygazdaság a hátországi hirdetéseket sem kímélte: míg 1914 előtt mindenhol kapható volt a „Venus ételzsír” és a „Maggi leves-ízesítő, ami javítja az étkek ízét”, a háború alatt élesztőért is a kimondhatatlan nevű Magyar Királyi Dohány, Szivar, Postai Értékjegyek, Lőpor és Marhasó Árudába kellett küldeni a gyereket, a "Fűszer és lőszer" feliratú polchoz.

A terem végében gázálarcos katona kíván rózsacsokorral boldog pünkösdi ünnepeket, a32-es murithirdető plakáton pedig az áll, hogy a Nemzeti Parkban meghirdetett buli bevétele a háborús özvegyekhez és árvákhoz jut el. A kicsit giccsesre sikerült műfenyő mellé pedig ez az üzenet került: „Rokkant katonák műhelyeiben készülnek a legmegfelelőbb karácsonyi ajándékok, gyermekjátékok és dísztárgyak.”