Pálmafás szigetté változott Budapest

Érthető, hogy Ray Bradbury vagy Philip K. Dick a kora 21. század mániás rendszerességgel feldogozott írói. Amiket évtizedekkel ezelőtt leírtak, a mediatizált kor kiteljesedésével csak egyre találóbb lett. Ez mellesleg azt is jelentheti, hogy víziójuk még találóbb, mint gondolnánk, és a szellemi leépülés olyan állapotait értük el, hogy a 30-40 évvel ezelőttieknél jobb helyzetértékelést ma már nehéz találni.

De az is lehet, hogy a feldolgozásokra gerjedők reakcióideje lassú, és még nem jöttek rá, melyik kortárs íróval kellene kezdeniük.

Bárhogy is van, nem kultúránk sorskérdései miatt látogattam el az Akku nevű helyre, hanem hogy könnyed hangulatban feltérképezzem a hetedik kerület egykori áramátalakító épületében kialakított kulturális központot. Majd hátradőlve átadjam magam a Fahrenheit 451 alterszínházas feldolgozásának.

A feltérképezés gyorsan ment, mert a hatalmas épületből egyelőre két nagyobb termet és egy színháztermet hoztak rendbe. A puritán, tágas, kazettás ablakos, ipari térben ülni olyan volt, mintha az ember egy antiutópisztikus film zárójelenetébe került volna, a lázadók titkos bázisára, ahol egy kávé felhörpintése után megfogja a főszereplőnő kezét, és elhagyja a romlott világot egy pálmafás szigetért.

Ehelyett mi a színházterem kedvéért hagytuk el a zöld tónusú helyiségeket, hogy gyorsan kiderüljön, Géczi Zoltán rendező biztosan nem Ray Bradbury története miatt nyúlt a regényhez. A sztori csak annak állhatott össze, aki amúgy is ismerte a könyvet, vagy látta Truffaut 1966-os filmjét. A fontos jeleneteknek csak a szilánkjai villantak fel, emlékeztetőül, hogy hol tartunk éppen. A hangsúly az alterszínházasan éles érzelmi kitöréseken, hisztérikus párbeszédeken és depressziós monológokon volt. Az érzelmi kilengéseket a Mundruczó filmekben megedzett Tóth Orsi, és Menszátor Héresz Attila meg Lengyel Tamás amúgy korrektül oldották meg, de a riadt néző ennek ellenére is kereste az okát a feldolgozásnak.

A történetet ugyanis nem nagyon aktualizálták, szó esett ugyan valóság show-król, de az egész megmaradt az ismert mederben. A darab inkább mintha apropó lett volna arra, hogy a rendező kipróbálja, hogyan lehet élő zenét, narrációt, hangbejátszásokat, filmvetítést és színészi játékot keverni.

A színpad mellett ugyanis két női ruhába öltözött zenész zongorázott, csellózott, folyamatos zenei aláfestéssel kommentálva a történetet. A háttérben olyan filmekből vett részletek mentek, mint a Hét szamuráj, akiknek semmi közük nem volt a szomorú jövőhöz, de jól néztek ki.

A szereplők hangját pedig keverőasztalon torzították, további effekteket adva multiszenzoriális élményünkhöz. Ha innen nézzük, a darab siker volt. Mindazonáltal a végén olyan felszabadultan törtünk ki a teremből, mintha Budapest az a pálmafás világ lett volna, ahová a főszereplők szoktak a film végén elmenekülni.