Nagy Ervin a trasht ötvözi a majomkodással

2009.07.21. 17:36 Módosítva: 2009.07.21. 18:12
Nagy Ervin levetkőzte komoly arcát, hogy Elvis Presley-ként és beszívott kolibriként nevettessen. A Thália Színházban keddtől látható Vári Éva és Nagy Ervin nyári vígjátéka a szemét, de szerető anyáról és a szemét, de szerető fiúról Csókol anyád! címmel.

Az elvárások tisztázása a legfontosabb, mert jófajta nyáresti komédiára kell készülni, de mondjuk Nagy Ervin szórakoztató énje meglepett, Elvis Presley-vé változik, táncol, énekel, majd annyira beszív, hogy kolibriként westernt táncol Yumában. Vagy valami ilyesmi Sam Bobrick és Julie Stein színdarabja, amit könnyed nyári komédiaként Znamenák István rendezett meg. Közönségszórakoztatás, esztrádműsor és harsányan nevető közönség nyomja el a drámai végkifejletet, vagy csak napközben kikészültem a napon.

A fiú menekül az anyja elől, aki ráerőlteti magát az életére, a fia csaját elkergeti, ilyen anyát mindenki ismer. A fiú szökne, de kötődik az anyjához, mindketten magukat keresik, de csak egymást találják. A darab mintha folyamatosan elengedné magát, hogy egyre kevésbé érdekelje, hogy miről szól és merre tart, csak a poénok lesznek fontosak. A kezdeti levelezést egyre őrültebb dolgok váltják fel: az anya Tibetbe költözik, a fiú az északi-sarkra menekül, az anyának kibeszélőshow-ja lesz, majd alkoholistává válik, miközben összejön egy 82 éves transzvesztitával.

A díszlet egy félbe vágott ház és egy levél keveréke, az egyik oldalon az anya él New Yorkban, a másikon a fiú Kaliforniában. A levél egyszerre látszik a reakcióikkal a színen, mert a darabban a két fél végig csak levelekben kommunikál, mindenki mondja a sajátját, de a két térfél között van átjárás.

Csak statisztikai alapon lehetett megközelíteni a Csókol anyád! című komédiát, így strigulázni kezdtem a poénokat, majd rendszerezni a nevetési-index alapján. A hetven százaléka működött a poénoknak, a két táncos jeleneten nevettem, de szokszor feleslegesnek tartottam a szarozós poénokat.

Nagyon zavaró volt, hogy nem éreztem a rendezői jelzéseket, hogy akkor ez most egy minőségi Gálvölgyi-show, vagy pedig azt is kifigurázó, a teljes értelmetlenségig pörgetett vígjáték. A kettő között ugyanis van különbség, és bevallom én utóbbi felé húzok, mert Nagy Ervin két táncjelenete annyira hihetetlen volt, és annyira ötvözte a trasht az önreflexív majomkodással, hogy másra nem tudtam gondolni. Persze a meleg is megcsaphatott, benne van.

Nekem az Életképekből is ismert Vári Éva nagyon modoros volt, pedig a karakterei között volt különbség, és volt amelyik működött, de a tibeti megvilágosodott anya arany csizmával együtt is kevés, míg alkoholista celebműsorvezetőként szórakoztató volt.

A darab végét meg kicsit drámaira veszik: ül az öltönyös, pszichiáterré vált fiú Dorisszal a színpad elején, jegyzeteli mit mond a nő, és mintha nem is az anyja lenne. Csak utólag visszafejtve válik egyre erősebbé, hogy ez az értelmetlen, vicces őrült trip csak egy a gyereke (vagy annak hiánya) miatt kikészült asszony története, de itt már sikongatva, fütyülve ünnepelt a közönség, leszarták a lehetséges drámai jelentésrétegeket.