Náci és náci között nincs különbség

A Budapesti Őszi Fesztivál előbb egy áriákkal és monológokkal teli előadást hozott a Millenárisra, majd a Nobel-díjas író, Elfride Jelinek remek darabját a Tháliába. Előbbiből megtudtuk, mit jelentett nácinak lenni a mindennapokban, utóbbiból viszont a magyar történelem egyik legkegyetlenebb és legfeldolgozatlanabb történetét ismerhettük meg, a rohonci zsidómészárlást.

Két monológra és Schubert-dalokra épül a flamand Muziektheater Transparant Ruhe című előadása, amely önként nácivá vált hollandokkal készített interjúk alapján készült. Először egy SS-kórházban dolgozó nő életét ismerjük meg, aki Himmlert gyógyította, és így Hitlerrel is találkozhatott, ami óriási élmény volt. A másik szereplő, a farmer hitből, lelkesedésből lett az SS katonája.

"Ha bocsánatot kérünk, azzal normává emeljük azt, ami történt, és ezt nem tehetjük meg" - mondja a bűnbánó náci, majd kifejti, hogy Eichmann és közte semmi különbség nincs, legfeljebb annyi, hogy Eichmann nem úszhatta meg, ő meg igen, hiszen a gépezet kis alkotórészei nem látszódnak. A felelősségben nincs különbség, "ők ugyanolyan bűnösök, mint én", vagyis a nácizmus nem néhány ördögi alak tette volt, hanem az átlagemberé.

Ezzel ellentéteset állít a Münchner Kammerspiele Elfride Jelinek Rechnitz című drámájában, amelyben 200 magyar zsidót gyilkolnak le Rohoncon, 1945. március 24-én, a Batthyány Margit grófnőnél (Thyssen-Bornemisza) rendezett Dekameron-szerű mulatságon. A brutális karneváli hangulathoz és az elképesztő mészárláshoz képest visszafogottan, öt monologizáló színésszel mondják el a történéseket, váltogatva a külső és belső nézőpontokat. Vagyis egyszerre gyilkoló, perverz nácik és szemtanúk a hírvivők, akik beszámolnak az eseményekről. A sokkoló darab humoros a maga módján, nem lehet más, különben úgy járnánk, mint a Schindler listájánál vagy a Sorstalanság filmváltozatánál, eluralkodnának az érzelmek és a giccs.

Az irónia ez esetben még jobban zavarba hozza a nézőt, hiszen szóakoztató a birodalmisas-logós pizzás doboz, de mégis ezzel vezetik fel az őrült éjszakát, amelynek a végén elföldelik a tetemeket. Az emberség vége, a brutalitás nérói ünneplése zajlott a kastélyban, ahonnan a grófnő könnyedén elmenekült Svájcba, és soha semmiért nem kellett felelnie 1989-ben bekövetkezett halálig.

Az öt színész (hírnök) nem egy látványos dráma irányába viszi a történetet, hanem a szövegekre építve, az elbeszélői nézőpontokat hangsúlyozva ismerjük meg az este lehetséges történetét. Jelzésértékű kellékek és egy sokféleképpen használható, izgalmas díszlet, amit magukkal hoztak. A katarzis nem a teatralitásban, hanem a szövegben jelenik meg

A kedves olvasó most a fejéhez kap, hogy már megint viccet csináltak valamiből, amiből nem kellett volna. Pedig nem. A történelem lényege a sok nézőpont és az egymásnak ellentmondó elbeszélések ütköztetése, a közös emlékezet, ami mindannyiunk életét meghatározza, akár tudunk róla, akár nem. A kultúra az egyetlen eszköz a saját identitásunkat meghatározó történelmi elbeszélések feldolgozásához, és ilyenkor meglepő, hogy itthon nem készülnek ilyen alkotások. Nem elrejteni, hanem szembenézni kell, és hiába holland és német alkotócsportok jöttek a BÖF-re, sokat löknek saját vak emlékezésünkön.