Terézanyu nem én vagyok

Ugye nem gondolja, hogy ön Esterházy Péter?

Esterházy ikon, és egyben intézmény is a kortárs magyar irodalomban. A könyv azért indul Esterházyra utaló mondattal, mert reflektálni szerettem volna arra, hogy körülbelül százezerszer kérdezték meg tőlem, kissé leereszkedő, atyáskodó hangsúllyal – nyilván férfiak, akiknek közük van az irodalomhoz –, hogy jó, rendben, nagy siker a Terézanyu, de ugye mindketten tudjuk, hogy maga nem Esterházy Péter? És hogy ez nem irodalom, amit írok, hanem csak egy könyv nőknek. Akárki akármit mond, egy patriarchális társadalomban egy nőnek állati nehéz elviselni ezt a leereszkedő vállveregetést, amivel persze nemcsak az író nőt, hanem olvasóit is lesajnálják, legyenek bármennyien. Idővel nagyon szerettem volna megérteni, hogy mi ez a hiszti a női irodalom körül, és jól beleástam magam a témába. Először arra figyeltem fel, hogy amit nálunk lektűrnek neveznek, azt az angolszász országokban chicklitnek: a chick tyúkot vagy pipit jelent szó szerint, de inkább a liba szó adja vissza a magyarban valódi jelentését. Vagyis libairodalom. Tévedés ne essék, a chicklit nagyon is gyümölcsöző ága az irodalomnak, és megkockáztatom, jóval nagyobb presztizse is van, mint itthon. Ezzel együtt, a chicklit kifejezés elég megalázó, nem? Már azt sem értem, maga az irodalomkritika hogyan tűr meg egy ilyen kifejezést. Rendben, legyen chicklit, de akkor legyen dicklit is, a férfiirodalom megjelölésére, nem? Szóval idővel rájöttem, hogy itt van egy évszázados ádáz vita arról, mit nevezhetünk magas, kanonizált irodalomnak, és mit nem, és ez utóbbi kategóriába feltűnően gyakran kerülnek női szerzők művei. Elég megemlíteni, Jane Austen, vagy a Bronte nővérek művei körül is elkeseredett viták folytak a múlt század eleji Angliában, hogy egyáltalán említésre érdemesek-e. Ez ma már nyilván nem kérdés velük kapcsolatban, mint ahogyan nem lesz kérdés száz év múlva az sem, hogy például Helen Fielding Bridget Jonesa, amit most elismernek ugyan, de chicklitnek neveznek, igazi klasszikus regény, amely nagyon fontos dolgokat mond el egy kor szereplőiről.

Hét év után jelentkezett az Állítsátok meg Terézanyut folytatásával. A kiadó kereste meg?

Igen, már évek óta kérdezték. Bennem is érlelődött, hogy írok-e könyvet még, vagy nem, és el kellett döntenem. Nekifutottam többször a kéziratnak, próbáltam eldönteni, hogy Kéki Kata történetét folytassam, vagy valami egészen másba kezdjek. Kepets András (Ulpius Ház Kiadó) felkérése adta meg az utolsó lökést, hogy befejezzem, mert évek óta húzódott. Nyomásnak élem meg, hogy sikert várnak tőlem. Mindenki ezzel nyomaszt, hogy lehet-e hasonló példányszámot elérni. Nem tudom. Azt tudom, hogy nagyon sokat dolgoztam rajta, a tudásom legjava benne van.

A Nesze Neked Terézanyu alapvetően folytatja Kéki Kata naplószerű életét, ráadásul sok ponton azonos önnel: regénye sikeres, majdnem celebbé válik, de kilép ebből a világból.

Az Állítsátok meg Terézanyut inkább naplóregény volt, ez meg sokkal fikciósabb, regényszerűbb, mert regényt akartam írni. Maradjunk abban, az lektűr volt, és a Nesze Neked Terézanyut nem gondolom annak, még akkor sem, ha a szórakoztató része fontos. Lektűrszerzőnek csak nőket neveznek, pedig a definícióban nincs benne, hogy ez női irodalom. Magyarországon nagyon sok jó női írónk van Lovas Ildikótól, Szécsi Noémin át Tóth Krisztináig, ott van Erdős Virág, Mészöly Ágnes vagy Gordon Agáta is, és még sokan. A gyerekkoromtól kezdve ösztönösen azokon a könyveken tudtam felszabadulni, amelyek egyszerre tudnak nevettetni és megríkatni. Tudatosan dolgoztam azon, hogy Kéki Kata önironikus alkat legyen, aki mindenre reflektál, és így minden kijelentése idézőjelbe tehető, mert mindig van mögötte egy csavar. Nem elsősorban a saját mondataimat használtam, hanem másokéit, rengeteg történetet hallottam az elmúlt években, nőktől. A nők többsége azt éli meg, még ha nem is beszélnek erről nyíltan, hogy ha nem mennek férjhez, nem szülnek gyereket, vagyis nem állnak be a sorba, annak borzalmas következményei lesznek. A szabad választás például Amerikában sokkal inkább megvan, legalábbis én így tapasztaltam. Kéki Kata nem feminista úttörő, de bizonyos feminista témák megjelennek a regényben a naiv, de önreflexív elbeszélő nézőpontjában.

Az első Terézanyuval tanult meg regényt írni?

Az elsőt nagyon spontán írtam, nem volt biztos, hogy megjelenik, sőt sokáig csak írtam, hogy valamivel elüssem az időt. A legkevésbé sem volt tudatos. A Nesze Neked Terézanyu meg tudatos volt, készültem rá. Nem voltam tisztában egy csomó dramaturgiai törvényszerűséggel, ezért segített Szántó Erika, a szerkesztőm is. Kemény tanulás volt, rengetegszer írtam át mindent benne.

A Nesze Neked Terézanyu első változata és a megjelent verzió között mennyi változás történt?

Nagyon sok. Az első változatnál még nem volt szerkesztő, tízszer annyi szöveget írtam, mint amennyi végül megjelent, rengeteget húztam. Iszonyú erős a megfelelési kényszer, ebbe nem nehéz belegondolni: írsz egy könyvet csak úgy az írás öröméért, és tessék, ez lesz belőle. Nyilván nem gondoltam, hogy bestsellert írok. Néhány évbe telt, mire feldolgoztam, és eldöntöttem, hogy mit írjak egyáltalán.

A könyve elején írja, hogy választ kell adnia Kéki Katának, hogy szélhámos-e a sikerkönyvével, vagy tényleg tud írni. Ön szélhámos?

Nem mondom meg, mindenki olvassa el, de nem vagyok szélhámos.

A megjelenés után 140 ezres példányszámnál állt meg a Terézanyu, Hámori Gabriella főszereplésével elkészült a film, amit 157 ezren láttak, sőt még a legjobb száz közé is besorolták a Nagy Könyvben. Ön ezzel együtt eltűnt.

Nem tudtam, hogy kinek az életét élem. Helen Fielding érezhette így magát, hogy egyik napról a másikra, mint a mesékben, megváltozik körülötte minden. Képzelje el, hogy 10 évig dolgoztam a Magyar Rádióban, egy láthatatlan, no name újságíró voltam. Két évig próbáltam megtalálni a helyemet, miután elküldtek onnan. Szembesültem azzal, hogy mindegy, hova megyek, borásznak Tokajba, vagy pr-esnek, sehova nem kellek. Mindenhol túlképzett voltam, az önéletrajzomat nem tudták beilleszteni abba a kockába, amit elvártak. Harmincévesen légüres térben találtam magam. Erre meg jött a siker. Nem értettem, hogy egyik nap nem kellek, a másik nap igen, ezen gondolkoztam néhány évet.

A Terézanyu sikere abban rejlett, hogy az olvasókat megfogta ez a személyes beszédmód. Sokak számára felszabadító volt, hogy a nők problémáiról érthetően beszél.

A több száz levelet olvasva, amit olvasók írtak nekem, bármilyen furán is hangzik, olyan volt, mintha ajtót nyitottam volna ki, feltárva részben magamat, részben Kéki Katát. Az olvasók leveleket írtak a problémáikról, az életükről, és olyan tabutémákat hoztak fel, amiket sehol nem tudnak elmondani, megbeszélni. A gyerekvállalástól a férjükig mindenről írtak. Akkor szingliregényként lett definiálva a könyv, pedig utólag látszik igazán, hogy nem ez volt a valódi témája: van egy erős megfelelési kényszer a nőkben, legyél rendes, kedves, bájos, anya, feleség, szerető, legyél mindenben tök jó. Ez a Terézanyu, amit én sem tudtam akkor megfogalmazni, mert ösztönösen jött. Ebben látom a leginkább az erejét. Írják, hogy a könyv elolvasása óta nem terézanyuznak, ami azt jelenti, hogy nem rendelik alá magukat másoknak. Sokan szembesültek az altruizmusukkal, vagy azzal, hogy a nő a második nem, ahogy Beauvoir mondta. Keveset tudunk erről beszélni úgy, hogy ne söpörjék le azzal a témát, hogy feminista vagy.

Ebben a felszabadításban mégsem lett egyfajta vezető, mint mondjuk Oprah Winfrey Amerikában, aki médiaszemélyiségként populárisan viszi a nők ügyét.

Ezt csak ennyi évvel később látom, hogy volt egy zászló, amit vinni kellett volna. Tudjuk, hogy az milyen veszélyes, a show-biznisz része meg nekem nem megy. Nagyon vékony a mezsgye a celeb és a közszereplő között, és nekem egyik státus sem jó.

A Nesze Neked Terézanyunál mennyire volt fontos, hogy íróként dolga van a női tematikával, illetve azzal, hogy sokan megosztották önnel a problémáikat?

A küldetéstudatomra kérdez rá? Kőkemény volt, azt éreztem, hogy mindenkinek segítenem kell, és közben jöttek a levelek sorra, hogy beszélni akarnak velem az életükről. Azt éreztem, itt az alkalom, hogy segítsek. Végül elmentem egyetemre, hogy profi segítővé képezzem magam, sok női csoportom volt, a lányom születéséig ezzel foglalkoztam. A Terézanyu mintha önsegítő könyvvé vált volna.

Profi Terézanyu lett?

A Károli Gáspár Református Egyetem szupervízió tanszékén tanultam, Magyarországon ez még nem egy ismert szakma. A szupervízor olyan segítő, aki gyerek-, szociális vagy anyaotthonban azokon segít, akik ezeken a területeken dolgoznak, hogy fel tudják dolgozni a történéseket. Fontos, hogy ne megmenteni akarjuk a másikat, mert az nem hatékony, hanem segíteni neki eljutni olyan helyzetbe, ahol dönteni tud. Nem tudok ezer embernek segíteni, de erős bennem a segíteni akarás.

Az önnek írt levelekből miért nem írt riportkönyvet, ha már ennyi sztorit küldtek? Korábban a drogtémában írt ilyet, tehát a tapasztalata meg lett volna.

Már nem vagyok újságíró. 140 ezer eladott példány után azt éreztem, Kéki Katával kell mennem, hogy elbeszéljem a fontos történeteket. Döntés volt, hogy fikciót írjak.

Miért tűnt el az Állítsátok meg Terézanyut filmváltozatából hirtelen, pedig forgatókönyvíróként kezdte. Más hangsúlyai vannak a filmadaptációnak. Mi volt vele a baja?

Litkai Gergelyhez hasonlóan én is azt hittem, a szerzői jogok jelentenek valamit. De a film úgy alakult, hogy én már nem tudtam hinni benne. Örülök, hogy elkészült. Nyilván örülni fogok, ha bekopog egy rendező a Terézanyu folytatásának tervével. A legnagyobb csalódás az volt, hogy a könyvnek nem az a mondanivalója, mint a filmnek. De kedves vígjáték lett. Nincsen benne egy csomó téma, amivel a könyv foglalkozik. Nehéz időszak volt az nekem.

Jobb lett volna, ha nő rendezi?

Biztos.

A Terézanyuból brand lehetett volna, de nem futtatták ki. Könyv, film és rádióműsor lett a vége.

Tudatos volt, hogy nem lesz brand, és inkább könyvben folytatom, pedig sokféle megkeresést kaptam. Engem mindenki terézanyuzott, teljesen azonosítottak vele, pedig én nem tudom vállalni úgy Kéki Katát, ahogy Flaubert Bovarynét. A valóság nem annyira érdekes, ahogy a szerkesztőm is szokta mondani, mert az adott szituáción és karakteren mindig dolgozni kell. Sokat kirakósoztam vele. A Nesze Neked Terézanyuban minden reflexióra van egy reflexió, gyakorlatilag az önirónia a mondanivaló. Az alapdefiníció szerint az irónia azért működik, mert a személyiség kettéválik, és az egyik a másikra reflektál, ami az identitásteremtés legfőbb eszköze. A női könyveknek ez az egyik legfontosabb eszközük, mert a nők elsősorban önmagukra akarnak reflektálni. Egy nő mindig reflektál magára, és a nekünk szóló könyvek nagy része is erre épít.

Tudna olyan regényt írni, amelynek nem Kéki Kata a főszereplője?

Már elkezdtem. Azt gondolom, fogok másmilyen könyvet írni.