Elemér
-1 °C
10 °C

A kommunizmus volt a filmes tudatmódosítója

2010.06.19. 11:43
Kovásznai György a hatvanas-hetvenes évek öntörvényű zsenije volt, aki rajzfilmeket készített, festett, drámákat írt, lehallgatták, megfigyelték, majd eltűnt, mintha sosem létezett volna. Most két emeleten nyílt kiállítása a Nemzeti Galériában. Hogyan hozhatott létre ilyen életművet a hetvenes években?

Hogyan kerülhetett a hatvanas évek San Franciscójának hippivilágába egy alig ismert magyar rajzfilmes? Jack Nicholson vagy Hunter Thompson bulijaira járt? Csapongó vizuális fantáziája az LSD-utazásokból vagy a transzcendentális meditációból táplálkozott? Egyáltalán, miért jött vissza a szürke, kommunista Magyarországra, hogy elfelejtsék a nevét?

A Habfürdő című, 1979-es rajzfilmet nézve egyértelmű, hogy Kovásznai György csakis valami szabad és napfényes világban gyűjthette az inspirációt. A felnőtteknek szóló animációs filmet szinte szétrobbantja a 70-es évek Közép-Európájára egyáltalán nem jellemző életvidámság, kreativitás és a szürreális asszociációk. Kovásznai György csapongó vizuális világában a történet nemhogy nem oktat, de egészen másodlagos szereppel bír. Egy házasság elől menekülő kirakatrendező, a cicababa menyasszony és a kiéhezett, de tanulásmániás barátnő háromszögének sztoriját a párbeszédek helyett a képek és stílusok folyamatos és meghökkentő áramlása mondja el.

Ha a szereplők flörtölnek, figurájuk megnyúlik, hajladozik, vagy nemi jellegeik burjánoznak túl. A karakterek egymáshoz való viszonyát az erősen karikírozott, jellegzetes pózok jelzik, utalva Kovásznai remek emberismeretére is.

Közben nem lehet eldönteni, hogy a képek burjánzása a történet kibontását szolgálja, vagy a sztori egyszerűen csak apropó, hogy Kovásznai kipróbálhassa, hogyan alakíthatóak át a Sárga tengeralattjárót idéző, popartos jelenetek szürrealista képekké, majd olajfestményekből animált, expresszionista stílusú rajzfilmmé. A figurákat néha mintha Chagall rajzolta volna, de mire azonosítjuk az előképet, már Andy Warhol kéznyomát látjuk.

A történetet interjúbejátszások szakítják meg: filmfelvételek alapján rajzolt arcok mondanak viccesen közhelyes dolgokat, mintha a szerző harminc évre előre akarná parodizálni a Barátok köztöt. Kovásznai ezt az interjús geget a hetvenes-nyolcvanas évek magyar hírműsorához, a Hét című adáshoz dolgozta ki. Terve az volt, hogy az adott téma legjellemzőbb megszólalói animáltan, a jellegzetességeiket kiemelve jelenjenek meg. Zseniális ötlet. Ami persze akkoriban nem ment át a kultúrpolitikai szűrőn. Ahogy fennakadt az egész életmű is.

Nem is járt Kaliforniában

Kovásznai György ugyanis minden látszat ellenére sem bulizott Kaliforniában, nem volt benne a nyugati ellenkultúra sűrűjében. Úgy csinálta meg filmjeinek egész sorát, hogy soha nem tette ki a lábát a vasfüggönyön túlra.

Teljességgel érthetetlen, hogyan tudott mégis ilyen, a mai mércével is formabontó filmeket készíteni. Mint ahogy az előtt is széttárt karokkal állunk, hogy miként alkothatott ez az ember a diktatúra Magyarországán. Nem arról van ugyanis szó, hogy megrajzolta első, sziporkázó, az elvárásokra fittyet hányó rajzfilmjét, amire munkáltatói a Pannónia Filmstúdiónál vállon veregették, hogy fiam, akkor most döntse el, beáll fázisrajzolónak, vagy elmegy szenet rakodni, de saját munkáról többet ne is álmodjon.

Nem. Kovásznai egymás után gyárthatta a filmeket, a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig. Évente-kétévente rukkolt elő egy rövidfilmsorozattal a nyugati világ divatjairól, rajzolt videoklipszerűséget egy korai Presser-számhoz, vagy ütött össze egész estés rajzfilmet. Minden alkotásába munkaórák ezreit fektette, a Pannónia Filmstúdiónál egész stábot irányított. Majd a végeredményt berakták egy dobozba, hogy onnan legfeljebb szerencsés és jó kapcsolatokkal rendelkező néhányak szedhessék elő, egy-egy zártkörű vetítés erejéig.

További furcsaság, hogy Kovásznai ezek hatására sem lett alkoholista, aki bűzös kocsmákban arról hadovál, hogy mi mindent tudna csinálni, ha hagynák. A napi rajzfilmkészítés mellett rengeteget festett. Továbbá drámákat, verseket és pamfleteket írt, amelyeket szintén csak az a pár ellenzéki ismerhetett meg, akiknek titkos gyűléseken, lakásokban felolvasta. Meg persze a barátnak álcázott besúgóknak köszönhetően a titkosszolgálat, derült ki Iványi-Bitter Brigitta művészettörténész kutatásaiból.

További bonyodalmak a titkos gyerekkel és a humorista fiával

A művészettörténész színrelépése azonban csak az utolsó mozzanata a kalandos Kovásznai-sztorinak. A sok száz festményt és rajzot tartalmazó életmű tulajdonjogán az alkotó 1983-as halála után ugyanis összeveszett a feleség és Kovásznai lánya, akinek létezéséről az asszony csak később szerzett tudomást. Nem azért, mert nem vette volna észre, hogy állapotos, hanem mert a lánynak, mint kiderült, egy másik nő volt az anyja. A vita miatt a művek évtizedekig egy garázsban vártak, ahonnan a megállapodás után egy műgyűjtőhöz, a neves humorista fiához, Komlós Jánoshoz kerültek.

A megállapodás részletei nem ismertek, de az sejthető, hogy Komlós hatalmas összeget fektetett az életmű befuttatásába. Létrehozta a Kovásznai Kutatóműhelyt, amelynek a budai Várban berendezett központjában egy stáb három éven keresztül végezte a hagyaték feldolgozását.

A feltáró munka egyik csúcspontjaként Komlósék bevitték az anyagot a Nemzeti Galéria Ludwig Múzeumtól megörökölt épületébe, és galériás még azt is vállalta, hogy a termeket renováltatja. Hogy a befektetés megérte-e, az egyelőre bizonytalan. A hatalmas kiállítás képei jók, és tükrözik azt a látásmódot, amitől a filmjei akkorát ütnek. Látható, hogy Kovásznainak a kisujjában volt a popart, a szürrealizmus, az expresszionizmus vagy éppen a gyerekrajzos stílus. Zseniálisan mímelte Kokoschkát, és ha az kellett, akkor Cezanne-t.

De festészete éppen a bravúr miatt felejthető. Kovásznai zsenialitása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egyik képe átalakul a másikba. Ezt hívjuk animációnak. Festményei önmagukban csak olyanok, mint egy remek film kimerevített képkockái, amiket önálló fotókként próbálnak értékesíteni. Ami a filmjeiben játékosság, az a kiállításon inkább csak utánérzésnek tűnik. Látunk persze remek munkákat, de érezhető, hogy Kovásznai nem ebben a sportágban volt a legerősebb.

A baráti áruló

Festményeinek, rajzainak, írásainak feldolgozása azonban nem volt időpocsékolás. A hároméves munka eredményeként megjelent ugyanis egy olyan album, amit körbe kellene küldeni minden könyvkiadónak és művészettörténésznek azzal, hogy ha embereknek, és nem könyvespolcoknak dolgoznak, akkor így kell.

A Gerhes Gábor képzőművész-grafikus által tervezett vaskos, de mégis barátságos albumban látható a művész összes jelentős munkája. Nemcsak a festmények, hanem négy DVD-n minden animációja is, a rövidfilmektől az egész estésekig. A szerző szerencsére érezte, hogy egy ilyen összetett életmű esetén nem elég, ha megmarad művészettörténésznek. Interjúkkal és történeti jellegű kutatással feltárta azt a kort, amiben úgy alkothatott szabadon az ember, hogy közben kevesebben tudtak róla, mintha elment volna kalauznak. Iványi-Bitter munkája során véletlenül olyan dokumentumokra bukkant, amik átértékelték a kor képzőművészeti életének legendáit is: a Történeti Levéltárban kutatva kiderült, hogy az alternatív gondolkodók egyik illegális szalonját vezető dr. Végh, sok underground figura bálványa és mentora nem saját maga, hanem a belügyminisztérium számára rögzítette a találkozókat.

Úgy tűnik, éppen a könyvből kirajzolódó dupla fenekű, szürreális kor volt az a tudatmódosító, aminek hatására Kovásznai megálmodhatta ezt az egyáltalán nem a kommunista Kelet-Európába illő életművet.