'Tulajdonképpen boldog vagyok'

-Kispál és a borz jazzesítve: ez a merész ötlet Kőváry Zsolt álma. Szerintem úgy született meg a fejében, hogy a Kispál és a Borz jubileumi koncertjén '97-ben az addig gitárzenekarnak vélt együttesben feltűnt egy szaxofonos, konkrétan én. A koncerten mindenki ott játszott a Kispálban, aki csak egy pár hónapig is részt vett a zenekarban. Amikor a Kispálék komolyabb sikereket kezdtek elérni Pécsett, még mindenfélével próbálkoztak. Egy multimédiás akciójukhoz szaxofonost kerestek, rám esett a választás. Egy Baranya megyei kísérleti turnén vettem részt, de Pesten is játszottunk, a Fekete Lyukban. Ez még az előtt volt, hogy megkötötték volna velük az első komoly lemezszerződést. Akkor vetettek véget a kísérletezésnek, amikor eldöntötték, hogy csak a Kispál és a borzzal foglalkoznak, csak trióban játszanak, és csak a lemezkészítésre koncentrálnak.

-Akkor mégis, honnan az ihlet?

-Koncert után Zsolt odajött, hogy nem tanítanám-e szaxofonozni. Barátok lettünk. Kiderült, hogy vannak tervei, én is megmutattam, hogy mikkel foglalkozom, milyen mélységekig jutottam a zenében. Egyszer csak előállt azzal az ötlettel, hogy csináljunk két lemezt: egy olyat, amilyet én szeretnék, és egy olyat, amilyet ő szeretne. Így született meg az első lemezem a Lakni Lakni, 1999-ben jelent meg. Amikor azzal készen voltunk, akkor kezdtem el ezt a lassan három éves munkát. Úgy tűnik, hogy a dolognak lesz még folytatása, megvannak az ötleteink...

-Hogy ezt az albumot elkészíthesd, újra meg kellett ismerkedned a Kispál zenéjével.

-Ez olyan feladat volt, mint például a zenetörténésznek kibányászni a kottatárból teljesen ismeretlen műveket, és áttanulmányozni őket. Fél éven keresztül csak Kispált hallgattam. Nem mondom, hogy megviselt, de utána jól esett két hónapig Szvorák Katival turnézni Amerikában, és nem Kispált hallgatni... Aztán tisztább aggyal, és tisztább füllel lehetett foglalkozni az anyaggal.

-Mi alapján válogattátok össze a számokat?

-Zsoltnak volt már egy listája. Az alapján szedte össze a számokat, hogy milyen személyes dolog kötődik hozzájuk, főleg a szövegekre figyelt. Aztán én is előálltam egy listával, de csak 3-4 szám volt rajta mindkét listán. Ilyen szempontból nem voltunk közös nevezőn. Eltelt egy idő, megcsináltam egy-két számot, de aztán muszáj volt szünetet tartani. Újra végighallgattam az anyagot, ez körülbelül száz számot jelent. Új dolgokat fedeztem fel, így született meg a második lista, ami már tíz "közös" számot tartalmazott. Ez már elég volt egy lemezhez.

Arra törekedtünk, hogy a kiválasztott számok szövegtelenítése után is olyan zenei anyag álljon rendelkezésre, amely a szöveg nélkül is jellegzetes, felismerhető. Elkezdtük a munkát, és mire kiderült, hogy mennyi ideig tart egy feldolgozás, rájöttünk, hogy már régen túlléptük a CD-nyi határt. Hogy ne kelljen fölöslegesen dolgozni, el kellett dönteni, hogy dupla album legyen-e. Zsolt mondta, hogy terjedelem nem számít, dolgozzak csak tovább.

-Mennyire szántad önállónak az albumot? Mennyire akartad, hogy a számokból a Kispál köszönjön vissza?

-Nemcsak a Kispál zenéket tanulmányoztam az album előtt, egy csomó feldolgozást hallgattam más előadóktól Bob Dylentől, a Beatlisig, egy csomó olyan feldolgozás, amely egy világot teljesen más világgá alakít. Ezek később etalonként szolgált a munkában. Egy olyan jellegű zenét tartottam jónak, amelyben egyrészt az általam összeválogatott társulat: amatőr, és profi zenészek jól érzik magukat, másrészt kötődik a Kispál és a borz által sugalmazott zenei világokhoz. A népzenéhez, a beates, táncos hangulathoz, az erősen Nirvanás, rockos vonalhoz.

Előjött, hogy a Lovasi is énekeljen. Nem akartam, hogy elnyomja a dolog feldolgozás jellegét, hiszen nem Kispál számokat akartunk csinálni, de az fontos volt, hogy egészségesen jelen legyen, ne kelljen túljátszania magát, legyen ő Lovasi András. Az is szempont volt, hogy egy zenész legyen rendesen használva, tehát a lehetőségekhez képest fontosnak érezze magát, ne csak egy egyszerű stúdiómunkának gondolja a dolgot.

-A március 15-i lemezbemutató koncerten rengetegen voltak a Trafó színpadán. Az albumot is tömegrendezvénynek hangszerelted?

-Már az elején tisztáztuk Zsolttal, hogy ez egy eklektikus lemez legyen, hogy a számok sokféle színben jelenjenek meg. Meg lehetett volna csinálni az egészet egy jazz kvartettel, vagy egy sextettel, de az más jelleget adott volna az anyagnak. Viszont az album reális koncert előadása mindenképpen ehhez közelít, át kell hangszerelni, mert ennyi embert egyszerűen lehetetlen megmozgatni. A koncertezéshez mindenképpen szükség volna egy áthangszerelt, kisebb csapatra. Eddig azonban még nem kerestek meg minket, a vállalkozás mérete miatt én magam pedig nem szívesen kezdeményezném a koncertszervezést.

Az emberek akikkel előadom ezt az anyagot, két fontosabb csoportba vannak szervezve. Egy négy hangszerből álló fúvósszekció, a többiek, dobok, bőgő, gitár, hammond orgona, gardon, a ritmusszekciót alkotják. Ez a kétféle hangzás az alapja a számoknak, e köré kerestem szólistákat. Gondolván arra, hogy ebből valamikor koncert lehet, kitaláltam egy olyan számot, az Afro-borzot, amelyikbe akit csak lehetett összeeresztettem, egyszerre tizenkilencen zenéltünk a színpadon...

-A koncert sikere mennyire köszönhető a Kispálnak?

-Mindenképpen köszönhető nekik, de nem csak azért, mert Lovasit harangoztuk be műsorvezetőnek. Az egy évvel ezelőtti, Petőfi csarnokbeli koncert is nagy siker volt. Én akkor egy kicsit félve álltam ki a Kispál törzsközönsége elé a magam free-avantgárd megközelítésével, de abszolút elfogadták a zenémet.

Éreztem azt, hogy ilyen szempontból nem kell aggódnom, de abban nem voltam száz százalékig biztos, hogy a Trafót megtöltjük. Érezhető volt a részükről, hogy felvállalták a dolgot, akkor is, ha a buli veszteséges lesz. Remélem, hogy ez esetleg ötleted ad a koncert megismétléséhez.

-Egyszerre hat-hét zenekarban játszol. Nem baj az, hogy nincs saját csapásirányod, hogy összevissza szlalomozol a zenekarok, és zenék között?

-Nekem baj, mert nem tudok rendszeresen gyakorolni. Ha kihagyok mondjuk zeneszerzés miatt egy hetet, akkor az azért érződik. A jelentősebb fellépésekre mindig felkészülök. Mostanában a dudát elhanyagolom a szaxofonok miatt. Ha reggel fölkelek, igyekszem egy kicsit zongorázni, de a zongorát is elhanyagolom a szaxofonok miatt. Ezek a dolgok egymás rovására mennek... Viszont mindegyiket nagyon szeretem csinálni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt az egyedi utat járhatom, visszakapom a befektetett energiákat a sorstól.

Tulajdonképpen boldog vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek. Nem kell egy szimfonikus zenekarban ülnöm, és folyamatosan egy fajta stílust játszanom. Nem kell egy éjszakai bár programjához alkalmazkodnom, mint egy jazz zenésznek. Nem kell egy színházi zenekari árokban csücsülni. Nem kell aggódnom, hogy a dudálásom miatt magyarkodónak tartanak - bár ez nem fontos. Szeretek zenélni, és szeretek játszani a hangszereimen. Egy saját zenekar egy külön pálya, nyilván kemény kihívás lenne. Azt mondhatom, hogy a koncerteken jól érzem magam, mert az emberek is jól érzik magukat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!