Anettka, magáé a sálam, magáé az operám

Riporterként Magyarországon számtalanszor megszólal a belső hang, hogy "ez életem legszürreálisabb eseménye, amin valaha jártam". Ez a mostani minden eddigi szürrealitást felülírt. A napunk hőséről, Anettkáról készült operán jártam a második és egyben utolsó hazai előadáson.

Ha röviden kell megfogalmazni, milyen volt az "Anettka" című opera, csak azt írnám, Tristan Tzara féltékeny lehet, megszületett a tökéletes dada. A Stefánia Palotában a salgótarjáni polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, egy viszonylag nagy zenekar állt fel cimbalmossal. Körben a falon szép magyar zászlók, négyféle, sávos is, ez mind a díszlet.

"Miért ilyen szomorú?
Felkötöm magam.
Miért?
Csak. Maga miért ilyen vidám?
Csak."

Duettezett a ballonkabátos, feldúlt arckifejezésű férfi egy bőrminiruhás, mélyen dekoltált nővel, így kezdődött a legújabb kortárs opera. Anettka szoprán szerepében Marton Kovács Katalin, a másik énekes a kettő közül Domahidy László. Arcátlanul fiatal karmester, Philipp György lendítette pálcáját.

Férfi: "Nem kell már az opera, nem olyan világot élünk."
Anettka: "De kell, kell, kell, kell, én olyan világot élek."

Válaszolt Anettka.

"Földosztás! Földosztás!"

Hallatszott fel hirtelen a semmiből. Meg kell jegyeznem, az akusztika miatt nem igazán lehetett érteni a szöveg nagy részét, amikor viszont igen, azt nem tudtam hova tenni.

"Férfi: Munkásököl, vasököl, kisajátítjuk a kisajátítókat."
"Anettka: Köszönjük néked, Rákosi elvtárs."

"Nyomulva jöttek Kádár apró dögei."

Zengte a férfibasszus, erre már a kórus is rázendített, horrorisztikus drámaiságot idézve elő.

Az ilyenekre mindig felébredtem, és ahogy végignéztem a közönségen, Fábry Sándor épp egy füléből kiszedett zsírdarabra bandzsított, pár nézőnek úgy lekókadt a feje, mintha Rivotrilt szedett volna. De a legtöbben minden erejüket összeszedve figyelték az operát.

"Gengszterváltás!"

"Tankok helyett bankok!"

"A nemzet magánosítását a velőnkben érezzük."

"Az elvtárs nem vész el, csak átalakul."

"Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos."

Mi ez?

A Balázs először nem értette, mi ez az egész, mint ahogy senki sem. Végül, két napja kezdett rájönni, hogy ez egy "didaktikus, gagyerák" sztori. Hogy miről szól, azt legjobban a darab egyik főszereplője, a mindenkori államhatalmat képviselő Pettkó András fogalmazta meg a legjobban. "A darab mindenkinek mást és mást jelent. A mű lényeges eleme, hogy Anettka megy haza, és találkozik egy operaíróval, aki elmeséli neki az élettörténetét. Hogyan élte meg 1945-öt, 1956-ot majd a rendszerváltás időszakát operaénekesként. Hogy őt milyen operák megírására kérték fel. Anettka a darabban történelemszakos tanárnőként jelenik meg, ez utalás arra, hogy ő orosz-történelemszakos tanár."

Pettkó ragaszkodott hozzá, hogy nem az MDF színeiben, hanem szigorúan Pettkó "Nézzék Meg a Honlapomat" Andrásként vállalta a szerepet. "Ha megnézik a honlapomat, meglátják milyen színes emberről van szó, alapszakmám dísznövénykertész."

Hogy miért vállalta el ezt a szerepet? A hatalomvágy, vagy esetleg gyengédebb szálak fűzik Anettkához? "Azért vállaltam ebben az operában szerepet, mert apukám minden hétvégén vitt az operába, és Anettkának nagyon szerettem a választási kampány idején a politikai műsorait. Egy kereskedelmi csatornán teljes mértékben korrekt politikai műsor volt."

Arcmimika

Szerintem Pettkó András volt az, aki a legjobban érthette a darabot. "Arról szól, hogy van értelme élni. Az a fontos, hogy egy kistelepülés lakói összeálltak, és egy új, kortárs operát tudtak létrehozni. Magyarországon egy évben másfél-két opera születik. Az Anettka operával ez ebben az évben a kettes szám felé fog közelíteni."

Pettkónak tizenötször kell bizonyos pár pillanatos prózai szerepét előadnia arcmimikával, satöbbivel. Az a szerepe, hogy a villogó bojtú tollal felszerelt, napszemüveges (talán az arctalanságot akarta megjeleníteni) Rák Kati művésznő által behozott papírokat elolvassa, aláírja, és szigorú arccal üljön. Pettkónak alkata miatt ez utóbbi lehetett a legnehezebb rész, olyan aranyosan tud ülni csak, mint egy mackó. Előképzettséget jelentett számára, hogy a középiskolában a Cédrus Kör tagja volt, illetve vers- és prózamondó versenyeken indult. A darabban egyszer pedig fel kell állnia, amikor jött az ávó, és ütögetnie kellett a mögötte lévő falat, hogy úgy hangozzon, mint amikor az operákban jön az ávó. "Ezt az instrukciót kaptam a rendezőtől."

"Anettkának volt egy olyan műsora, hogy Csengőfrász, ez is bekerült az operába - mondta. - A mű végén az operaíró azért nem lesz öngyilkos, mert Anettkának igaza van, és van értelme megírni az operát" - összegezte Pettkó András. "Anettka, magáé a sálam, Anettka, magáé az operám" - hangzik Bartos Tibor szövege szerint a fináléban. Ha jól emlékszem, az utolsó szó a "fővilágosító".

Nemzetközi siker

Anettka könnyes szemmel fogadta a gratulációkat, és valami földöntúli fény ragyogott a szemeiben, mikor leült velünk beszélgetni. "Ez a mű a halhatatlanságot jelenti számomra. Az opera üzenete egy sor a műből: Nekem búval csinált jövő minek."

"Rendszerváltás vagy Szent László kora, jókedvvel és optimizmussal mindent le lehet küzdeni" - válaszolt az aktuálpolitikai színezetről feltett kérdésemre. "Akkor sem volt egyértelmű semmi, sem emberileg, sem történelmileg, mint ahogy most sem".

Mi lesz az Anettka-opera jövője? "Leginkább nemzetközi sikerre számítunk, nem hazaira" - mondta. "Akik Magyarországon kortárs zenét hallgatnak, körülbelül 1500-2000-en vannak. A Mezzo TV jövőre műsorára tűzi az operát." Hozzátette, Anettkát külföldön is ismerik, például Japánban vagy Oroszországban, hiszen tavaly megtapasztalhatta a világűr feketeségét.

Verebes Istvánnal egyszerre tettük be a kabátunkat a ruhatárba, ő hamarabb kivette, de végigülte a szürreális darabot. Fábry Sándor szintúgy, persze Rezső, a férj volt a leglelkesebb. Kiszel Tünde késve érkezett, későn is távozott, és érdekesnek találta a darabot.

Azt sajnálom csak, hogy a másik épületben aznap este elmaradt a Rendőrségi Biztonsági Szolgálat bálja, biztos az Arató diszkóba is lementek volna vacsora után. Az előadás után Pettkó Andrást úgy kellett visszarángatni, hogy nehogy egy óriási zenekari szirénával kirohanjon az Erzsébet hídra (csak viccelt), majd elfuvarozott minket egy darabon, mert még ment egy szülinapra.