Pina Bausch gyepszőnyege

2000.06.02. 19:58
,,Ránézünk a színpadra": a háttér teljes széltében-hosszában irdatlan zöld mező, pompázatos televény fogja fel a tekintetet. Nem elnyúlik ám, szép kényelmesen, ahogy mohával-fűvel benőtt réteknek illik, hanem áll, falként meredezik velünk szemben. Nem rá, róla potyog az esővíz szakadatlanul, lefele. De nem hegy, nem szikla, nem vízesés. Síkmező az, madarak vagy angyalok perspektívájából nézve. Kimondhatatlanul finom, poétikus pára árad szét a nézőtéren: az érintés fuvallata. Szól a szellő, szól a víz: elpirulok, mert megértem: innentől hozzám, értem folyamodnak a színpadról. Rejtelmek zengenek, el vagyok bűvölve.
Szóval, már napok óta az a helyzet, hogy a Pina Bauschról kellene valami húzós-ütős-velőset ide, nem többet egy jó flekknél, de mégis olyat, ami ül (áll), erről a hétvégi káprázatról, ,,Egy előadás", ennyi csak a címe. Istenverte feladat, Nádasnak, Esterházynak való, ők tudják az ilyesmit: olyan szabadnak, szuverénnek és tömörnek lenni a prózában, amilyen Pina Bausch a táncszínpadon. Olyanokat írni róla, hogy ,,ránézünk a szinpadra, azután bele a szívünkbe (vagy más belső részbe) és látjuk, mire is a művészet". Meg hogy Bausch ,,a testek filozófusa", s hogy világa ,,a kis individualizmusok káosza". Hát, én ilyeneket nem tudok írni, legfeljebb költőket olcsón parafrazálni: ez a poézis nekem nem fekszik.

A nők és a férfiak pedig olyanok, mint e mező virágai

És akkor puff neki, jön egy újabb író, Eörsi István, nagyon bírom a bátorságát és modortalanságig szellemes modorát, és a mai És-ben megoldja a problémámat. Fölkúrja az agyát a Bausch-t körülvevő aggálytalan ájultság, de főként, hogy a kritikusok vitathatatlan írói tekintélyek idézgetésével akarják megúszni a kritikát és a sznob lihegés közben elfelejtik észrevenni, hogy Pina Bausch és táncosai bizony hibátlannak, de üresnek - bájolgónak és gondolattalannak - bizonyultak ezen az estén. Eörsi őszintén el van keseredve ezen a művészi kudarcon: Pina Bausch, aki az emberi kapcsolatok nagy ismerője és korábban egy Machbeth-et és Készakállú-t is ,,világot feszegető" deszkáira formált, ezen az esten (amely köztudottan a társulat Magyarországon szerzett impresszióira épült) a magyar lelket, úgymond, a népszínművek színvonalán értette meg.

Eörsinek természetesen igaza van, amikor a kritikusok felületességét kárhoztatja és jó okkal emel szót a költői metaforák szó szerinti értelmezésének bugyutasága ellen. De nincs igaza az előadás érdemi méltatásában, rossz érvei pedig szolgálatára vannak debattőr elmémnek, hogy az egyflekkes formaproblémáját megoldja. Természetesen nem Eörsi ízlésítéletével vitatkozom - szíve joga, hogy negédeskedésnek nézze, amit én, mondjuk, ironikus poézisnek látok. De következik-e ebből, hogy akinek alkalmasint tetszett az előadás, az mindjárt az ,,igénytelen sznobéria" nyájszellemének rabja is?

Eörsi: Vicces kis mutatványok, tárgytalan szenvedélyek a színpadon

Tehát kard ki kard: miért is volna gondolattalan Pina Bausch tökélye? Mert, így Eörsi, ,,emberi viszonylatokban" szegényes; csak évődések, enyelgések, ,,vicces kis mutatványok", ,,következmények nélküli" viszonyok, maximum ,,tárgytalan szenvedélyek" pompáznak a színpadon: ,,se konfliktus, se testvériesülés, de még csak igazi idill se".

Nos, azt gondolom, hogy ez csakugyan így is van. Pina Bausch legújabb munkája nem drámai mű - értsd: nincs nincs íve, kibomlása, ,,konfliktusrendszere" - ; inkább szétterül a szemünk előtt, mint az a mező. A nők és a férfiak pedig olyanok, mint e mező virágai: színesek, szépek, egyediek. Feltűnő a szólók sokasága: variációk egy szál testekre. Nem ,,magányosak" és nem is alkotnak ,,közösséget": egyszerűen csak hasonlítanak egymásra. Egymás mellé rendelődnek: össze is fonódnak, szét is válnak, és ez néha szép és néha nem: néha békés, néha nem. De Bauscht ezúttal nem a jellemek, a sorsok, a függések érdeklik, nem az individualitás mondhatni ,,mélységi" dimenziója foglalkoztatja, inkább a figurák ornamentális gazdagsága. Pedig még típusok is felbukkannak (a féktelen cigánycsávó, a plázacicus, a kültelki vagány, a hisztérikus dáma, a bürokrata, stb.), sőt enigmatikus-mitikus képek is bevillannak (a hét törlőasszony mintha valami Arany-balladából termett volna ide). Mégis van valami falvédő-szerű ebben az elvontságban, ami, látjuk, így következetes.

Aprócska motívumok ismétlődéseire, ellenpontozására, a mozdulatsorok dekoratív differenciáira épít
Az expresszionizmus felől érkező Pina Bausch tehát ezúttal nem a mozdulatokok, gesztusok közvetlen erejére, hanem aprócska motívumok ismétlődéseire, ellenpontozására, a mozdulatsorok dekoratív differenciáira épít. Nem a mozdulatok kifejezéstartalma, hanem a vonalvezetések változatossága érdekli. Mint egy szőnyegen: minden emberi dráma ebbe az ornamentikába - a szólók, kettősök, kartáncok, pantomimes betétek, szkeccsek, a heterogén zenei anyag és a terek, rekvitizetek és motívumok tapétaszerű mintázatába - van finoman belerejtve. És csak ennek felfejtésével lehet kibontani: nincsenek központi konfliktusok, markáns jellemek vagy kibomló cselekmény, amely megtakaríthatja a nézőnek a szőnyegminta efféle kisilabizálásának szellemi munkáját. Mindenesetre hamis nagyvonalúság Eörsi részéről az ellehetetlenülő emberi kapcsolatokkal, a ,,lélektől lélekig" vezető út akadályaival legitimálni egy táncmű ornamentális szerkezetét. Miért is volna egy dekoratív forma egyben ,,gondolattalan" is?

Most, hogy így belelendülök, látom csak, hogy már két flekknél tartok. Pedig épp nekikezdtem volna: sebaj, majd megirom valami kulturális vagy táncszakmai folyóiratba, ahol szigorú rovatvezetők nem nézik annyira a terjedelmet. De hát így működik a hermeneutika: beindul, ha kellően izgató tárgyat talál magának. Rejtelmek, ha zengenek... Pina Bausch