Cézanne Bécsben

2000.04.23. 15:11
Őszintén szólva rühellem a múzeumokat meg a kiállításokat. Mindig fáj a hátam az ácsorgástól, nem lehet leülni, aztán az a rengeteg kép is zavar a falakon (az ember érzi, hogy illene hozzájuk méltónak látszani), nem beszélve a japán turistacsoportokról és a hivatásos idegenvezetőkről, akik sokszor tényleg intelligensen magyaráznak, de a műfaj maga, hát, kínos.
A héten is Bécsben voltam, shoppingolni kicsit, meg még a végleges bezárás előtt megnézni a nagy Cézanne-kiállítást. Nemcsak kultúrsznobizmusból, amelynek kompenzatorikus örömei annál édesebbek, minél drágább a belépő, nagyobb a tülekedés és minél jobban fáj a hátunk, hanem mert ez volna a hivatásom is: a művészettörténet (meg beszélni róla, mint egy idegenvetőnek). A kiállítás reprezentatív, százhúsz fontos mű a világ minden tájáról, témája - befejezettség és befejezetlenség Cézanne-nál - tudományos szempontból is izgalmas, a felhajtás impozáns - én mégis nyűglődtem, bizony.

Délután Nápolyban, 1872-75

Szakmabéliként talán bizonyos súllyal érvelhetnék amellett, hogy hatóságilag kellene korlátozni az egy kiállításon bemutatható képek és az egyszerre beengedhető nézők számát. Például a Bank Austria Kulturforum-ának kiállításán maximum húsz képet volna szabad bemutatni és egyszerre csak tíz nézőt beengedni, hogy legalább egy képnyi távolság válassza el őket egymástól. Továbbá a műveket egy méterrel alacsonyabbra kellene akasztani és mindegyik elé kényelmes fotelt állítani, de a legjobb az volna, ha kézbe is vehetnénk a vásznakat és akvarelleket.

Vonásról vonásra kellene végigtapogatni mindet, egyenként: fokonként lépkedve az ecset nyomain, oda és vissza, meg lóugrásban a foltok közt, vagy színenként, árnyalatonként szemezgetve, aztán megint egyben nézve rá, a részekre és az egészre, hol a tárgyat vizionálva, hol a technikát kajtatva és vice versa. Cézanne nem egy pörgős cucc, az ilyesmi órákig is eltarthat. Akkor talán kiderülne, hogy mit is bírt piszmogni ez a festő sokszor hónapokon át olyan képeken, amelyek japán turistavállak fölül nézve lazán odakentnek látszanak. Hogy miért nem unta meg a sok ütődött almát, csúnya nőt, jellegtelen hegytetőt, a provence-i táj összes közhelyét. Riadtan tapasztalnánk, hogy mit kellene csinálnia az embernek, amikor fest.

Egy modern Olympia, 1869-70

Százhúsz Cézanne egyszerűen halálos dózis festői intenzitásból, amit a kiállításlátogatók jó ösztöne figyelmetlen és felületes ránézéssel, műtörténeti locsogással és a kultikus tiszteletadás egyéb sietős formáival hárít el. Bajban is lennénk, ha nem térhetnénk ki előle: lehet, hogy mindannyiunknak jobb ez így, két shopping közt elintézni egy katalógussal és egy profi guide-dal?