Az elmúlt hónapok kulturális cirkuszai közül talán a legtöbb indulatot zenészek kavarták: a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) finanszírozása körüli botrány és a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) hirtelenjött gáláns kormánytámogatása a magyar komolyzenét ismét reflektorfénybe állította. Komoly szakmai és veszélyes politikai harc színtere lett a pódium. Összeállításunkban felidézzük a nehéz helyzetbe jutott Fesztiválzenekar megalakulásának és aranykorának éveit, bemutatjuk a kezdettől megbúvó és gyakorta feltörő konfliktusokat, amelyek a nagypolitikával karöltve mára a szakadék felé sodorták a jobb sorsra érdemes csapatot. De beszámolunk arról is, hogy soha nem látott nagyságú tőkeinjekcióval a hatalom hogyan hozza helyzetbe a korábban lesajnált egykori Állami Hangversenyzenekart, és mi ennek az ára. Zenéről, emberekről, és persze pénzről lesz szó, miértekkel, hogyanokkal, és lehetséges válaszokkal.
Nyitány
|
| A Fesztiválzenekar megalakításának ötlete Fischer Iván fejéből pattant ki
|
A Fesztiválzenekar megalakításának ötlete a 80-as évek elején Fischer Iván fejéből pattant ki. Egy szimfonikus magánzenekar alapítása akkoriban igencsak elképesztő, bár - másfelől - nagyon is jól indokolható gondolatnak számított kis hazánkban. Az ötletet gyors tettek követték: az ország legjobb muzsikusait levélben értesítették arról, hogy az addigra már világpolgár karmester Fischer és az egykori csodagyerek zongoraművész, Kocsis Zoltán nagyszabású új együttest szervez és világszínvonalú munkára kéri fel őket. Erre nehéz lett volna nemet mondani, nem is nagyon mondtak. Így 1983-ban már az első fellépést is maguk mögött tudhatták. A tavaszi fesztiválon kívül sok lehetőség persze nem kínálkozott a szereplésre, így a továbbiakról Fischeréknek kellett gondoskodni. Végül évente háromszor lépett a közönség elé a Fesztiválzenekar.
De a kevés fellépést is nehéz volt megszervezni. Elsősorban az egyeztetéssel akadtak problémák, hiszen mind máshol voltak állásban. A 80-as években ráadásul a kulturális kormányzat nyomása is gondot okozott: nehezen emésztették meg ugyanis, hogy Magyarországon csak úgy magánzenekar alakulhatott. A BFZ zenészeire így állandó veszély leselkedett, joggal félthették egzisztenciájukat: nem lepett volna meg senkit, ha némelyikük egyik napról a másikra az utcán találta volna magát. Bár az alkalmi társulatnál lényegesen jobb pénzt kaptak, mint anyazenekaraikban, az évi három fellépésből nem tudtak volna megélni. A politikai nyomásnál csak a szakma féltékenysége és a sikerre ítélt csapat iránti állandó gyanakvás volt erősebb. "Az Esti Hírlap a Fesztiválzenekart már az előtt kiváltságos elitcsapatnak titulálta, hogy a karmester először emelte volna a magasba pálcáját" - emlékszik vissza a zenekar egyik korábbi tagja.
|
| A Budapesti Fesztiválzenekar
|
Ám a szakmai élmény sok mindenért kárpótolt. Fischer Iván ugyanis a színvonal emelése érdekében hajmeresztő ötletekkel állt elő. Például "földrajzilag" fölcserélte a hegedűszólamokat, vagyis az első hegedűst hátra ültette és fordítva: ezáltal egészen megváltozott a hangzás. Az eredmény magáért beszélt. Vagy a teljes zenekarral előadatott egy kvartettet, amit - ugyebár - nem egy 65 tagú együttesre szoktak írni, s ami ezért példátlanul feszült odafigyelést igényelt a szólamoktól. Fischer megtanította a zenekari tagokat egymásra figyelni - mindezt pedig ma már talán felfoghatatlan, nyomasztó politikai légkörben.
folyt.köv.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
