Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
Most, hogy itthon is a mozikba került A futball faktor című film, kiadták mellé az alapjául szolgáló, csaknem tízéves könyvet is, John King azonos című kultuszregényét. Kicsit kényelmetlen 2005-ben a Trainspottinggal példálózni, de egy tíz évet késett fordításnál talán megbocsátható, és az embernek óhatatlanul az jut eszébe a könyvről, pláne, hogy a hátoldalán Irvine Welsh, a Trainspotting szerzőjének méltatását lehet olvasni. (King és Welsh amúgy jóban lehetnek, legalábbis sokszor keresztbeméltatják egymás új könyveit.)
A párhuzam azért is ül, mert A futball faktort akár össze is lehetne csomagolni a Trainspottinggal, egy "Angol munkásosztály" feliratú karácsonyi könyvcsomagba, az "Egészség", a "Szépség", illetve a "Romantikus történetek" ajándékcsomagokhoz hasonlóan. A két könyv között a különbség annyi, hogy Kingnél kábítószerezés helyett verekednek a szereplők, akikben továbbá van annyi büszkeség, hogy nem a munkanélküli-központban próbálnak kamuzni valamit további segélyekért, hanem kamionokat pakolnak. "Azt hiszem, kissé olyanok vagyunk, mint a narkósok. Jól fésült narkósok, akik a bunyóra vannak rákattanva. [...] Nekünk természetes mámor kell. Adrenalinnal cuccolunk" - mondja Tom, a főszereplő, akinek hosszas monologizálásaiból az is kiderül, hogy a futballhuliganizmus bizonyos szempontból ennek éppen a brit melósbüszkeségnek a kicsúcsosodása.
Más szempontból meg nyilván a frusztrációé, de King óvatosan távol tartja magát minden pszichologizálástól, erre csak következtetni lehet abból, hogy Tom hogyan viszonyul a "balos" értelmiséghez, a középosztályhoz ("az ilyen pöcsök mindig pisálás után mosnak kezet, soha nem előtte"), illetve a gazdag nőhöz, akit szinte csak bosszúból fektet le. Érdekes jelenet mindehhez kontrasztnak, amikor a második világháborús veterán a díszegyenruhájában ugyanettől a brit büszkeségtől hajtva elegánsan lebokszol két huligánt, akik zaklatnak egy pakisztáni apát és két gyermét a vonaton.
Kemény mag
1. Csak a hozzánk hasonló bandákra támadunk.
2. Nyugalom a stadionban, semmi feltűnés.
3. A sálakat, drága mezeket csak a hülyék viselik, nem kell, hogy felismerjenek.
4. Kerüld a metrómegállókat, állomásokat.
5. Meccsnapon nem szabad alkoholt inni.
6. Túlerőben nem támadunk.
7. Ne kockáztass, nem éri meg, hogy néhány pofonért bevigyenek.
8. Ha bíróság előtt állsz, valld magad bűnösnek, különben hetekig nem látod a csapatod.
9. Az sem számít, ha nagyon megvernek, az a lényeg, hogy tedd oda magad.
10. A bőrszín nem számít, aki bátran verekszik, az a mi emberünk.
11. Kerüld a késelőket, tolvajokat, perverzeket.
12. Kerüld el a balhét az ismerősökkel, még akkor is, ha a nagy ellenség bandájában vannak.
Tom legfontosabb jellemzője - más szinte nincs is neki -, hogy Chelsea-drukker, tetovált klubcímerrel, akinek szinte minden szabad idejét a meccsekre járás és a haverokkal lógás tölti ki. A Chelsea-drukkerek és a riválisok magánháborúiba a kilencvenes évek elején kapcsolódunk be, amikor már mindenki azt hitte, sikerült visszaszorítani a futballhuliganizmust. Az európai foci már túl volt a brüsszeli Heysel-tragédián és a hillsborough-i katasztrófán, megkezdődött a közönség kicserélése az angol stadionokban, a munkásosztály helyett benyomult a most már kizárólag ülőhelyes, kerítések nélküli lelátókra a középosztály. Egyes fanyalgók szerint éppen a pénzesebb szurkolók megjelenése tette lehetővé, hogy olyan könyvek is megjelenhessenek, és sikeresek legyenek, mint A futball faktor.
King huligánjai azonban bosszút állnak a rendszeren (legalábbis megpróbálnak), dacolnak az egyre kifizethetetlenebb jegyárakkal, kicselezik a kamerákat, és a stadionon kívül, a meccs előtt vagy után keresik a balhét. A futball gyakorlatilag nem játszik szerepet a könyvben: egyetlen játékost - a legendás Peter Osgoodot - nevez meg, de őt is csak egy induló kapcsán, a meccsek történéseit elhallgatja, az eredmények lényegtelenek. "Az ostoba balfaszok, akik amiatt nyavalyognak, hogy a szurkolók egymást gyepálják, kurvára nincsenek képben. Minket csak a másik csapat kemény magja érdekel, bennünket más nem hoz tűzbe." A huligánok azt vallják, hogy ők képviselik igazán a klubot, játékosok és edzők mehetnek, ők maradnak. Odateszik magukat, mert "ők a Chelsea".
A "normális" szurkolók, a "műsorfüzetes, méregdrága mezben feszítő köcsögök" nem számítanak. Az igazi ellenség a rendőrség és a kamerák mellett a média, amit nem érdekel semmi más, csak a címlapsztori, amiért hajlandó bármilyen kis verekedést felnagyítani, a huligánokat csak csürhének állítja be, és nem hajlandó körülnézni a stadionok környékén, ahol a valódi csaták zajlanak. King ezügyben egyértelműen fogalmaz későbbi cikkeiben is: "Az igazság az, hogy az úgynevezett futballhuliganizmust jelentősen eltúlozzák. Kisebb incidenseket elkapnak, és nagy sztorikat csinálnak belőlük. A külföldre kiránduló részeg angol szurkolókról szóló mesék jól jönnek a gőzt kieregető politikusoknak és a jobb-, valamint a baloldalon egyaránt felbukkanó publicistáknak, hogy az előítéleteiket igazolhassák."
Huligánromantika
King esetében nem arról van szó, hogy a futballhuliganizmust választotta társadalmi kritikája hátteréül, ő maga is vastagon benne volt a dologban, így a könyv érdekes keveréke a huligánsztoriknak (és tegyük hozzá: -romantikának) és a szépirodalomnak, ami egyébként a nyelvezetén is érződik, mintha egy irodalomszakost évekre londoni kocsmákba zártak volna, hogy igazán primkón tudjon írni. A magyar fordítás is rendben van, Kovács Levente nem esik bele a szokásos hibába, hogy soha nem hallott laza dumákkal, valami kitalált szlenggel bosszantsa az olvasót.
Ha már fordítás: rejtély, hogy lett a Football Factory-ből ("Futballgyár) A futball faktor, nyilván a Magyarországon tevékenykedő titokzatos címváltoztató maffia terjesztette ki területét a filmekről a könyvekre is, de a címlapon éktelenkedő "Ez korunk rémálma, hát élvezd!" feliratra nincs magyarázat. Az egy dolog, hogy mondjuk nem ez korunk rémálma, egyből tudnánk mondani legalább húsz olyan dolgot, ami nagyobb rémálom, mint hogy különböző csapatoknak szurkoló suttyók egymást agyalják a meccs előtt/után. Vagy ötvenet. Az meg egy másik, hogy a könyvben senki sem élvez nagyjából semmit, kivéve talán a bunyók alatti adrenalinfröccsöt. A borítófotó is formabontó, az eredeti kiadáson egy csapat futballhuligán látható, de mondjuk nem rossz ez a fejen taposó Martens sem.
Fehér fekák
"Gyanítom, bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint a fekák. Csak fehérben. Fehér fekák. Fehér mocskok. Fehér szarzsákok. Egy szűk kisebbséget képviselünk. Kevesen vagyunk, ám hűségesek és elszántak. A foci nyújt számunkra valamit. A gyűlölet és a félelem tesz minket olyan különlegessé. Gyökereink a tömegekbe nyúlnak, ezért a hatalmon lévő balfaszok soha nem értik meg, hogyan működünk" - elmélkedik Tom, de King nem különösebben tesz erőfeszítéseket, hogy mondjuk az olvasó megértse az egésznek a motivációját, kitermelte a dolgot az angol társadalom, és kész. Mely angol társadalom még véletlenül sem a Good Morning London teázó, keménykalapos társadalma, hanem a cockney vagy az észak-angliai tuskó, aki addig vedeli a sört, amíg van pénze, utána meg az utcán üvöltözik.
A heteroszexuális, munkásosztálybeli férfi tetoválásokkal és egy sörrel a kezében könnyű célpontja a médiának, véli King, és kedvenc figuráját következetesen meg akarja védeni. Azonban ő is sztereotípiákkal dolgozik, és nem tudni, hogy a világ fehérekre, pakikra, gazdagokra, szegényekre való felosztása, ami annyira jellemzi a figuráit, mennyire sajátja neki magának is. De legalább őszinte, a kilencvenes évek közepén tomboló politikai korrektség meg sem érinti a szöveget. Sajátos a könyv szerkezete: a sztorihoz csak lazán kapcsolódó melléktörténetek szakítják meg a meccsbeszámolók sorát, egy srác (valószínűleg maga King) spanyolországi élményei 1982-ből, egy idős, kivándorolt budapesti zsidó halála és temetése, az ember azt várja, hogy a végén összefutnak a szálak, de nem futnak, sőt semmi nem megy sehova.
A futball faktorban a szurkolás öncél, nem metafora, mint a másik, Magyarországra már korábban eljutott híres futballfikcióban, a Focilázban. Hornby köldöknézegetésének, pszichologizáló fejtegetéseinek nyoma sincs a dühödt, magát elfuserált párkapcsolatok helyett alkalmi szexben kiélő Tom figurájában. Düh van, balhék, indiai kaja (mert az a legjobb), gyors, részeg dugások és tizenegykor bezáró kocsmák. Ennyi.
A Futball Faktor című film azzal kezdődik, hogy a főhőst agyba-főbe verik, de aztán megnyugtat, ez csak három hét múlva lesz. A film a Chelsea Fejvadászok kemény magjának három hetét követi nyomon, egészen az "év meccséig", a Millwall elleni kupaösszecsapásig. Nick Love rendező autentikusan térképezi fel és tárja elénk a mára már világjelenséggé nőtt futballvandalizmus jelenségét. Reményei szerint mindeközben az is kiderül, hogy mi ennek a sajátos kultúrával rendelkező rétegnek a mozgatórugója.
Nos, ez nem igazán sikerül, hiszen nem derül ki, miért lett a film három, egymástól független generációja a kemény mag tagja. Valamennyiük élete sivár és unalmas, önmaguk identitását kereső, ám unalmukban céltalanul bolyongó életüket csak a hétvégi, hol könnyebb, hol súlyosabb drogokkal átitatott meccsek előtti-utáni verekedések teszik színesebbé. Tommy Johnsonn életében is az alkalmi szex, a drogok és a vizezett sör mellett a szombati verekedés jelenti a hét csúcspontját. Igaz, nem is tesz többet azért, hogy ez másképp legyen. A balhékból többnyire ő jön ki jobban, mígnem elkezdi gyötörni egy rémálom, ami a film végére valósággá válik.
A filmből kiderül, hogy a balhét keresők csoportokban, szervezetten, minden helyszint jól ismerve, kifejezetten a verekedésért járják Angliát. A Liverpool elleni meccsre utazva az út nem áll másból, mint különböző szerek magukhoz vételéből. Stadionon belüli jelenet nincs is a filmben. A kilencvenes évek elején forgatott olasz film, a Kemény mag egy egészen más kultúrájú közeget mutat be: az akkori tizenévesek maximum irigykedtek az olasz stadionok hangulatára, míg A futball faktort nézve, az az ember érzése, hogy a szurkolók csak verekedni járnak a stadion környékére.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
