A digitális fotó megöli a fényképészt

Ön, aki tulajdonosa egy kicsi, de remek digitális fényképezőnek, és évi párezer fotóval járul hozzá a globális képtermeléshez, nyilván érthetetlennek tartja, hogy miért vannak manapság fotókiállítások. De még ha nem is fényképez ilyen intenzíven, azért Ön is kap napi tíz vicces/felháborító/gyönyörű képet emailen, amelyeket persze továbbküld az információs láncban hátrébb álló lúzereknek. Viszont eszébe nem jutna ezeket a fotókat kinyomtatva a falra akasztani, majd komor arccal sétálgatni előttük. Ha Ön költői hangulatba kerülne, úgy gondolná, az olyan lenne, mint tisztást vágni az erdőbe, majd ott kiállítani egy fát.

Jelenleg a fotóművészeket is hasonló gondolatok kínozzák, legalábbis ez derült ki a fotóhónapi maratonunkon. Az idei fotóhónapra egyszerre nyomta rá a bélyegét 1956 és a fotóművészek szövetségének ötvenedik születésnapja, de megígérjük, mi egyikkel sem foglalkozunk. Csak az érdekel, létezhet-e fotóművészet akkor, amikor millió kép készül naponta , és csak felfogás kérdése, hogy egy részüket felszegezzük-e a kiállítótermek falára.

Nők, divat, sztárok

Száz éve persze még más volt a helyzet, akkor az a fotográfus számított punknak, amelyik leszerelte a lábakat a gépéről, majd a szerkezetet kicipelte a szabadba. A Világhírű magyar fotográfusok című kiállítás első felében látható kondásgyerekek, cigányzenészek, kisvárosi ficsúrok fotói önmagukban inkább csak néprajzilag érdekesek. Ha azonban számításba vesszük, hogy az 1910-es években az emberek jellemzően műteremben kerültek képre, gipsz oszlopfőnek támaszkodva, forradalmi ötlet volt, hogy valaki - például André Kertész - latrinán szaró katonákat fényképez

A sokkoló szóviccel (M)értéknek nevezett kiállítás egyébként azt ígéri, hogy időrendben bemutatja a világban neves, magyar fotósok munkáit. És bár tényleg belecsapunk a lecsóba, érthetetlen marad, miért lett világhírű André Kertész. A gyanútlan látogató a kiállított szociofotókból arra következtethet, hogy Kertész a kisváros és falu érzékeny dokumentátora volt, és nem arra, hogy a Fotográfiai múzeumnak történetesen ebből a korszakából volt anyaga.

A gyanútlan látogatók legtöbbje azonban nem veszi észre Kertész eltűnését, mert a húszas évektől rögtön megjelennek Moholy-Nagy modernista fotográfiái. A Bauhaus-mester munkáit könnyű azonosítani, mert őt nem ragadják el az érzelmek: a mértani tisztaságú formák, ívek és rácsminták közt csak motívumok a kicsi emberek. Moholy-Nagy egyébként olyan tudatosan és egyéni látásmóddal fotózott, hogy képeivel valószínűleg ma is robbantana, legfeljebb egy reklámügynökségnél valósítaná meg magát.

A (M)érték mégsem Moholy-Nagy vagy a jól ismert háborús fotóival megjelenő Capa miatt emlékezetes, hanem mert rehabilitáltak egy elfeledett fotográfust. A nagy magyar fotósok közt legtöbbször ugyanis nem említik Munkácsi Mártont, talán azért nem, mert szenvedés, létkérdések, szocionyomor helyett nőkkel, divattal és sztárokkal foglalkozott. Itt azonban egyértelmű, miért lett Munkácsi a harmincas-negyvenes évek amerikai sztárfotósa. Csak zseni képes ilyen érzékenységgel és szenvedéllyel ábrázolni a habkönnyű témákat. Munkácsit nézve az ember elhiszi, hogy az élet csak korzózás, csajozás és sport. És ki ne akarná elhinni?

Ernst Múzeum, Budapest Nagymező u. 8.

Túlképzett igazolványkép-fotós

A világhírű fotósok közül persze egy sem nálunk lett sztár, egyrészt mert zsidók voltak, és a 30-as években elmenekültek Magyarországról, másrészt még ha maradtak volna, akkor sem lett volna értő közönségük a sikerhez. Pécsi József például lefutotta a kötelező köröket, ahogy a Mai Manó kiállításán is látható, Münchenben tanult fotózást, készített festményszerű, piktorialista képeket, később elhagyta a műtermet, és erős, modernista képeket csinált kikötőkben, tengerpartokon, hajókon.

Kompozíciós készségét letisztult reklámfotókon villantotta meg, fegyelmezett felvételeket csinált kávéscsészékről, kekszekről, halakról és fényképezőgépekről. Hogy aztán Magyarországon ragadva végül igazolványképek készítésével töltse napjait egy Tolbuchin körúti egységben.

Mai Manó Ház, Budapest, Nagymező u. 20.

Best of

A magyar fotográfia azért mégsem a Pécsi-féle drámák mentén alakult, reménykedtem a Kiválasztott fényképek című kiállításra igyekezve. Az ismertető azzal kecsegtetett, hogy az elmúlt ötven év "legjelentősebb fotográfiáit" láthatom, úgyhogy felvillanyozó kulturális kalandra készültem. Hogy aztán azzal az érzéssel távozzak, a klasszikus fotogárfia halott, a digitális képalkotás új megjelenési formákkal és stílusokkal törli ki az életből a hagyományos kattintgatást.

A radikális véleménynek persze persze több köze van a válogatási koncepcióhoz. A kiállítás olyan hatást kelt, mintha a magyar fotográfia semmit sem változott volna az utóbbi évtizedekben. A kurátorok szerint a legjobb magyar fotók feltétlenül gyári munkásokat, mozdonyokat, elkeseredett embereket ábrázolnak, de ha nem, akkor is van rajtuk hámló vakolat, magány és melankólia.

A kiállítás ráadásul nem is ötven, hanem nyolcvan év munkáiból válogat, úgyhogy a hatás globális. A képek persze jók, kellemes fél órát tölthetünk el a Budapest Galériában, csak arra nem szabad gondolnunk, miért pont ezek a fotók kerültek a falra, és miért éppen ilyen sorrendben.

Budapest Kiállítóterem, Budapest, Szabadsajtó út 5.

David Lynch színei

Az elővigyázatos látogatók a klasszikus fotók után nem vetik bele magukat rögtön a fiatal művészfotósok karjaiba. Egyeseknél ugyanis sokkos tüneteket vált ki, hogy a képeken nem lel hátrányos helyzetű embereket, és a finom kompozíció nyomai is hiányoznak.

Kudász Gábor Arion anyagában tobzódnak a digitális kor jegyei. Az élénk színekkel operáló képek hagyományos kamerával készültek ugyan, de az anyagon nyomot hagyott a gondolat, hogy a Photoshop-érában a tökéletes kompozíció megvalósítása már nem kunszt. Bármit oda lehet rakni, vagy ki lehet satírozni a felvételről, a művésznek esszenciálisabbat kell mutatnia.

A fiatal alkotó képei első nézésre akár véletlen felvételeknek is tűnhetnek. Nem látni jellegzetes gesztusokat, meghökkentő jeleneteket, elgondolkoztató szituációkat. A képek inkább üresek, keresetlenek, hidegek. Az emberek aprók, vagy hiányoznak, a természet és az ember alkotta tárgyak értelmezhető ritmus nélkül töltik ki a teret. Kudász természetfotói nem azt a világot ábrázolják, ahol szívesen rohangásznánk kéz a kézben egy szőke lánnyal.

És bár a művész tavaly sajtófotós díjat is kapott, a képek nem egyszerűen dokumentálják a város parkjait. A rideg, antropomorfizációtól mentes univerzumot ugyanis szétfeszítik a szürreális színek, egy David Lynch-filmben érezhetjük magunkat, a fák az üvegre tapadva figyelnek minket.

Lumen Galéria, Budapest, Király utca 46.

Légvárak

Éppen ellenkező célra használja a fejlett technológiát Vancsó Zoltán, és csapást mér érzékeny, fekete-fehér szubjektív riportfotóira szoktatott rajongótáborára. Az Égiriadó című kiállítás képein sem talányos szituációk, sem melankolikus jelenetek nincsenek. A repülőgépablakból készített felvételeken felhőket láthatunk a digitália mesterséges színeiben.

A fotográfus a digitális technikára váltva maga alatt hagyta a földet és az embereket, de nem szakított az emóciókkal. A Nyitott műhely kiállítása tehát ideális társas programokra, mert a felhőformációk és az égi fényjátékok tárgyalhatók olyan kategóriákban, mint szép, meditatív; a gombafelhők hasonlatossága miatt meg közelebb húzódhatunk partnerünkhöz, mondván, hogy baljóslatú.

Vancsó fényképezőgépét a kristályvilág domesztikálására használja, viszont ő is szakít a kompozíció elsődlegességével. Az intellektuálisnál direktebb megközelítést követel a nézőtől.

Nyitott Műhely, Budapest, Ráth György utca 4.

A kattintgatás vége

A digitális technika azonban a kortárs képzőművészet és a fotográfia határán tombol igazán. A Vízivárosi galéria kiállításának címe Megrendezett képek, de ugyanennyire passzolna a Fotózás vége is, például. Gyenis Tibor két fotográfiája ugyanis mintha éppen a hagyományos műfajból űzne gúnyt. A fotók elsőre nyaraláson véletlenül elkattintott felvételeknek tűnnek, valami strandon készülhettek, de emberek pont nincsenek rajta. Az érdektelen fotó közepén azonban két hatalmas, flitteres ufóhal lebeg, szürreális mezőbe tolva a banális szituációt.

Gerhes Gábor sem keres fényképezőgépével különleges helyzeteket. Nem bemutatni akarja ugyanis a világot, hanem kreál egyet magának, meg persze nekünk. Falambériás sorozata a tőle megszokott, ironikus stílusban helyez szimbolikus elemeket a kép valóságos, fotóalapú terébe. Gerhes alkotásai így olyanok, mintha Dali, egy kocafotós és egy faáru-kereskedő közös munkájának eredményei lennének.

És bár ez információink szerint egyáltalán nincs így, mert Dali például halott, az azért világos, hogy ebben a műfajban a fotós mellékszereplő lett. A művész inkább olyan, mint egy egyetlen kockából álló film rendezője, operatőre és vágója egy személyben. Mert fotózni most már tényleg mindenki tud, és ha elég kitartóak vagyunk, minden ezredik felvételünk úgynevezett művészi lesz. A többi 999-et meg töröljük a memóriakártyáról.

Vízivárosi Galéria, Budapest, Kapás u. 55.