Narancssárga veszedelem és az örökmozgók

Ami a tévében a meztelen nő, az a kiállításokon a mozgó szobor. Ezt azután szűrtem le, hogy átfúrtam magam a fehérbor- és pogácsaszagú tömegen, és a szabadban újra oxigén jutott az agyamba az olyan szavak helyett, mint hogy kulturális közeg, társadalomkritikus attitűd, meg de jól nézel ki.

A mobilszobrok mágikus erővel vonzzák a látogatókat, függetlenül a kortól, anyagi helyzettől, és attól, hogy bartyizó viszonyban vannak-e a kormányzó pártelittel, derült ki a Budapest két kulturális végpontján szerzett tapasztalatokból.

Pop, tárgyak, satöbbi

A Pop, tárgyak, satöbbi című kiállításán persze még úgy gondoltam, a fiatalos téma miatt néz ki úgy az ACB galéria, mint egy alteros szórakozóhely nyitóbulija. Már a bejáratot is csak cigarettareklám-lánynak álcázva tudtam megközelíteni, majd anélkül szereztem magamnak italt és két marék pogácsát, hogy egyetlen műtárgyba botlottam volna.

Szerencsére a pulóveres fiatalok, kalapos nők és bőrkabátos művészek egyáltalán nem napjaink tárgykultúrájáról beszéltek, és nem hoztak zavarba olyan kérdésekkel, hogy köznapi eszközeink vagy a hulladékok hogyan alakulnak át a jelenkorra reflektáló műalkotássá. Így feltűnés nélkül kivárhattam a pillanatot, amikor rés nyílik a tömegben, és átsurranhatok a falhoz, a műalkotások közelébe.

Rögtön kiderült, hogy nem is csak szemétből készült tárgyakat válogattak be a kurátorok, hanem hagyományos festményeket is. Az egyik falat Verebics Kata reprezentatív biciklinyereg-sorozata borította, amely ugyan nem olyan eredeti, mint a festőnő zsigeri mélységekig zaklatott portréi, viszont legalább nagyobb eséllyel kerül majd egy prosperáló biciklisfutár cég irodafalára.

Az összhatás kedvéért óvatlanul eltávolodtam a festményektől, és a következő pillanatban már furnérlemezre felvitt graffitik közt találtam magam, kezemben újabb pogácsákkal. Kovács Tamás és Pintér Gábor munkái nem döbbentettek meg, mivel a beszélő halakat, és a furcsa, elfolyó körvonalú lényeket már ismertem az utcáról, ahová ezek a figurák álnéven és ingyen kerülnek ki. "Basquiat karrierjére hasonlít" - jegyeztem meg, de a galéria tulajdonosa szerint ez itt tipikus XXI. századi dolog inkább.

De vajon XXI. századi-e az óriási Barbie-csomagolásra emlékeztető, flitteres, tükrös szíves doboz? Erről nem tudtam senkit megkérdezni, mert hiába látszott a doboz ablakában egy támolygó, meztelen, félrészeg fiatalember, a az előtte zakatoló robot állt a figyelem középpontjában. A kis robot a kiégett burkolatú Terminátor és egy kerti törpe keresztezésének tűnt. Mindkettőtől elütő módon azonban a fütyije megnyomásával lehetett aktiválni, amire a robot furcsa ingadozó mozgásba kezdett.

Valószínűleg ekkor pattant el bennem valami. Értelmezési kérdésektől szabadon sodródtam a megfolyó játékautókhoz, gellert kaptam egy consulting bizniszről beszélő társaságon, és a következő mozgó szoborhoz pattantam. A kacatokból épített robot darabos mozdulatokkal mozgatta ecsetjét a kis vásznon, és nem lehetett eldönteni, az esetlegesen formálódó festmény köti le a nézőket, vagy az egész installáció, a festőrobottal együtt. Ami tulajdonképpen mindegy is, gondoltam, miközben a lépcsőházban leraktam a pezsgőspoharat.

Európai értelemben vett mobilszobrok

Az egy négyzetméterre eső szakállak száma a rendszerváltás körüli idők mutatóit idézte a Kogartban. Ha nincsenek a csilingelő, zakatoló, kattogó szobrok, azt gondolom, hogy zsíros bizottsági helyeket és tuti közbeszerzési megbízásokat kisorsoló koalíciós tombolára kerültem. Magyar Bálint és Schiffer János közt nyomakodtam be a terembe, a zongora mellett Bródy János szorongott Tolcsvayval, a ház tulajdonosa, Kovács Gábor pedig Demszky kezét rázogatta.

És bár később kiderült, a narancssárga árnyék rávetül mindenre, az azért nyilvánvalóvá vált, hogy az érdeklődés középpontjában mégiscsak a művek állnak. A mobilszobor ugyanis olyan, mint a játékvasút vagy a legó, az emberek kortól függetlenül rajonganak érte.

Miután a művész, Haraszty István csókokat váltott Demszky Gáborral, Rajk Lászlóval, Magyar Bálinttal és Jovánovics Györggyel, a közönség eloszlott az örökmozgókra emlékeztető szerkezetek közt.

A lelkesedés nem meglepő, Haraszty munkái ugyanis a szemünk előtt varázsolják a rideg fizikai törvényeket bájos mechanikus lényekké. A csapok, ingák, pörgettyűk és mágnesek rendszeréből önálló karakterek bontakoznak ki saját életritmussal, mentalitással, érzékenységgel.

Egyes ilyen lények kimérten hintáznak, dugattyúik komótosan pumpálnak, miközben mondjuk egy inga meg vad ütemben felezi a ritmust a szerkezet rézszínű belsejében. Vagy éppen hogy őrülten pörög az egész, mint majom kezében a banánhéj, csak a krómgolyók lassú keringése oldja a feszültséget.

Lassanként olyan meditatív állapotba kerültem, mintha lávalámpákkal teli teremben sétálnék, és nem zsizsegne több reformra is elegendő baloldali körülöttem. Pedig Haraszty munkái elsőre nem illeszkedtek a reformszellemiséghez, hiszen az öncélú technika győzelmét hirdették a funkció felett.

"Klasszikus munkáit a rendszerkritika inspirálta. Mi az, ami a rendszerváltás után motiválja?" - csempésztem az orromra egy vastagkeretes szemüveget a művészhez fordulva. A maga korában viharos reakciókat kiváltó stemplizőgép mellett álltunk, ami értelmetlen és vicces pecséttel látta el a hetvenes évek ellenzéki műbarátainak cetlijeit.

"Van most is elég inspirációm" - mondta Haraszty, és egy rugókra függesztett palackra mutatott. Értetlenül néztem rá, mire a művész hangját lehalkítva elmagyarázta. "Azért van rugókon, hogy ne törjön össze. Hogy ne szabaduljon ki belőle, ami itt a nyakán már kicsorgott. A narancssárga".

"Ennek a háttérben álló sakkbábunak az árnyéka is narancssárga" - vezetett el egy másik munkájához. Az országot kettéosztó hálónál pedig arra kellett figyelnem, hogy milyen színű a tartókötél. Megpörgettem egy örökmozgóra emlékeztető szerkezetet.