Túlbeszélt Holokauszt

Tekintse meg a képeket.

A holokausztról beszélni kell, mint az köztudott, mert a holokauszt nem csak a múlt, de egyenesen a jövő szempontjából fontos téma, már csak a tolerancia kérdésével kapcsolatban is. Hát még, ha az ügy sajnálatos, és egyébként különös módon önjogán is érvényes maradt.

Ennek következtében aztán a világ legnagyobb népirtása hatvan évvel a történtek után sem egyedül a szakmai érdeklődéstől fűtött történészeket mozgatja meg. A genocídium és az ügyesen köré barkácsolt elméletek napjainkig szolgáltatnak szellemi és érzelmi muníciót képzőművészeti alkotásokhoz is, ahogy azt a Műcsarnok Elhallgatott Holokauszt című kiállítása bizonyítja.

Leitatott utókor

A hat évtized munkáiból válogatott, több termet megtöltő anyag azonban nemcsak a téma folyamatos aktualitására mutat rá. A műalkotások láthatóvá tették a holokauszt tényének beépülését is a kollektív emlékezetbe.

A lágerből éppen hazatért Kádár György 1945-ös grafikái még a primer borzalmat vágják a néző arcába, bizonyítva, hogy a hiteles műhöz főleg indulat kell, és csak másodsorban korszerű stílus.

Nem mintha a jellegzetesen huszadik századi műfajok nem tudnának mit kezdeni a zsigeri hatású tényekkel. Erdély Miklós "Isten-isten"-projektjének ready made-jei, a palacknyi fütyülős barackpálinka, és a mellette kiállított 8125 forintról szóló német kárpótlási papír a múlt becsomagolásának szándékát leplezi le keserű gúnnyal. Erdély a borzalom jóvátehetetlenségét figyelmen kívül hagyók groteszk igyekezetét leplezi le: a rokonai elpusztításáért kiutalt összeget a művész a hazánkban népszerű töményre fordítja, kérve a látogatókat, hogy igyanak egy kupicával az egészségére.

Az alkotás olyan lényegbevágóan mutat rá az álszent gesztusra, hogy 1974-ben egy magyar, majd egy német kiállítás is elzárkózott a bemutatásától.

Tekintse meg a képeket.

A holokauszt a trauma feldolgozásának szokásos mechanizmusa szerint lassan eltűnt a tudathorizontról, de ahogy az "Intoleranzia Café 2004" installáció készítői sugallják, hatásai közben beépültek a mindennapokba. A tragédia konkrét gondolatok helyett testetlen fenyegetettség érzésében van velünk. Úgy, mint az első pillanatban hangulatosnak tűnő kis kávézóban, amelynek tárgyai - egy David Lynch-filmhez hasonlóan - megfoghatatlan, nyomasztó jelentést hordoznak: a kávégépeket régi, fekete Mercedes csomagtartójába rejtett gázpalackok működtetik, a sütemények hatágú csillag formájúak, a kivetítőn képsor fut.

Csontvázzal és anélkül

A kiállítás meghökkentő mennyiségű anyagát lehetne még elemezni a megközelítési módok szempontjából is, megemlítve SI-LA-GI filozofikus, Lendvai Ádám ironikus, Wiegmann Alfréd direkt, felzaklató alkotásait. Vagy szó eshetne a Műcsarnok épületét kívülről is átformáló, hatalmas videó installációról, esetleg a kevésbé sikerült munkákról, ha a téma okán nem lenne rosszízű az esztétikai kritika.

Hiszen nyilvánvaló: az Elhallgatott Holokauszt elsősorban nem képzőművészeti kiállítás, lényege az emlékezés, és még inkább a múlttal való szembenézés. Amit a cím mellett a múzeum oszlopaira installált, monumentális Kertész Imre-idézetek is hangsúlyoznak. Emlékeztetve a Nobel-díjas író nézetére, miszerint a holokauszt feldolgozása itthon még nem zárult le, talán el sem kezdődött, a Nagy Magyar Szekrény pedig tele van csontvázakkal, amit a békés jövő érdekében egyszer jó lenne végre kipakolni.

Múltfeldolgozó ipar

Kételyt az amúgy értékes kiállítással kapcsolatban éppen ez a képzőművészeten túlmutató cél ébreszt. Nem úgy tűnik ugyanis, hogy a holokauszt elhallgatott lenne. Egy kis csoport persze tagadja a genocídiumot, egy valamivel nagyobb pedig relativizálja azt. De az elmúlt hetek zászlóégetős, írószövetségből kilépős, március 15-én viccből antiszemitázós, Teleki-szobor állítós eseményei sem arra utalnak, hogy nagyon hallgatnánk az ügyről, és annak vonzatairól.

Tekintse meg a képeket.

Sőt, éppenséggel, mintha túl sok szó esne a holokausztról, miközben megváltoztatandó reflexek nem változnak. Nem csak itthon persze, hanem a Kertész által példaként említett Németországban sem. Emlékezzünk Martin Hohmann kereszténydemokrata képviselő novemberi, antiszemita kijelentéseire, amik nyilvánvalóan csak a jéghegy csúcsát jelentik, vagy az ország nyugati felében is terjedő, szélsőjobbos szimpátiára. Pedig a múlt feldolgozása ott állítólag már megtörtént.

És mivel a kiállítás nem csak a holokausztról, de általában a toleranciáról szól, eszembe jut még az angol bulvárlapok által meglepő könnyedséggel gerjesztett, EU- és Kelet-Európa-ellenes hangulat.

A dramaturgiai szabályok szerint a cikk ezen pontján a probléma megoldásának kellene következnie, de mint ahogy mindenki, és is csak beszélni tudok az ügyről. Kérem, ne rugdossák bakanccsal felebarátaikat.

Elhallgatott Holokauszt - Műcsarnok A magyarországi Holokauszt 60. évfordulóján a Műcsarnok dokumentumokból és képzőművészeti alkotásokból felépülő kiállítása a zsidó holokauszt mellett végbement egyéb társadalmi csoportok (mint például a roma, homoszexuális, csökkent képességűek, illetve vallási, politikai vagy ideológiai okok miatt üldözöttek) ellen elkövetett népirtás témájával foglalkozik. A faji-vallási hovatartozás miatt üldözött népcsoportok sorsközösségén belül ugyanis jelentős számban váltak üldözötté politikai álláspontjuk, nemzetiségük, szexuális beállítottságuk, testi és szellemi fogyatékosságuk vagy egyéb okok miatt megkülönböztetett embertársaink. A kiállítás célja a holokauszt összes áldozata iránt érzett társadalmi felelősségvállalás szellemében olyan dokumentumok és műalkotások összegyűjtése, amelyek képesek ábrázolni és eljuttatni a mai közönséghez a történtekkel való szembesülés szükségességének üzenetét. A kiállítás főkurátora: dr. Fabényi Julia Társkurátorok: Gelencsér Rothman Éva, Junghaus Tímea, Kerényi Szabina, Készman József, Nemes Attila, Sugár János, Wiegmann Alfréd Nyitva: 2004. március 18 - május 30.