Házkutatás a bohém műgyűjtőknél

Megnézni valaki magángyűjteményét olyan, mint elmenni a lakására, és miközben vendéglátónk almás pitét szeletel, alaposan körülnézni az összes szobában. Mert egy kávézói beszélgetésnél kis tehetséggel bárki tűnhet művelt és kifinomult alaknak, de az otthonában biztosan kiderül, ha valójában csak tucatízlésű kispolgár, esetleg a Telki birtokszomszédja belsőépítészét átcsábító sznob, de az is, ha mondjuk bohém műgyűjtő. Mint Pados Gábor és Pajor Zsolt, akiknek a Nemzeti Galériában bemutatott gyűjteményéből nyilvánvaló, hogy a két tulajdonos valóban magukért a műtárgyakért, nem pedig az általuk teremtett presztízsért rajong. A művészeti családlátogatásból egyértelművé válik, Pados és Pajor akkor is gyűjtene, ha az egésznek nem lenne sem értéke, sem divatja.

Ez egyébként nem feltételezés, hanem tény. Az írószer nagykereskedéssel jelentős pénzt csináló páros ugyanis a nyolcvanas évek legvégén kezdte el gyűjteni a nagyon fiatal, nagyon progresszív és kísérletező művészek alkotásait. Valójában egyébként nem is művészektől, hanem a barátaiktól vásároltak, akik mellesleg művészkedésből próbálták fenntartani magukat. "Baráti kölcsönökből indult a gyűjtemény" - mondta a kezdeti időszakról Pados Gábor.

Pados és Pajor videómunkákon, installációkon, konceptuális műveken, printeken alapuló gyűjtési koncepciója az elmúlt húsz év alatt változatlan maradt, annak ellenére, hogy a hazai műkereskedelem és a galériás rendszer is csak a közelmúltban vette észre, hogy ezek a műfajok léteznek, és hogy a világban mellesleg már ezen a területen, nem pedig az olajfestészetben zajlanak az izgalmas dolgok. Ha valaki néhány éve egy bankos VIP-partin azzal próbált volna csajozni, hogy kortárs műalkotásokat, például installációkat gyűjt, valószínűleg úgy néznek rá, mint aki bevallja, nem a vitorlázás a hobbija, hanem hogy ingyen ételt oszt a hajléktalanoknak.

A péntektől látható Irokéz gyűjteményen tehát érződik a személyesség, ami erény persze, de önmagában még nem lenne izgalmas. Szerencsére az Irokéz alapítói jó érzékkel válogattak, és jókor voltak jó helyen.

A gyűjteményt meghatározó személyes kapcsolataik ugyanis nem alanyi festőkhöz, hanem a progresszív Újlak csoporthoz fűzték őket. Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal, Ravasz András és Szarka Péter izgalmas, kísérletező munkái határozták meg az alapokat. A fókusz pedig később is a pályakezdő művészeken maradt, így a Galériában most is találkozhatunk kevéssé ismert művészek alkotásaival. Az értő válogatást mutatja ugyanakkor, hogy az egykor csak szűk körben ismert nevek közül sokan elismert, a piacon is keresett művészekké váltak. Szűcs Attila ma sztárfestőnek számít, csakúgy mint a pszichedelikus képeiről ismert Braun András, akivel Padosék munkássága kezdeteitől foglalkoznak. Mátrai Erik egyik videóikonja (amelyről mi is írtunk) azóta bekerült a pápai gyűjteménybe. De például az utóbbi időben vált ismertté a Szájjal és Aggyal festők csoportja.

A gyűjtemény építése szerencsés módon esett egybe a rendszerváltással, az azt követő eufóriával, identitáskereséssel, kiábrándulással, az elektronikus zenei kultúra kialakulásával, virágzásával és kimúlásával. Ezek a folyamatok pedig témájában tették erőssé az anyagot. Az Irokéz gyűjteményben megtaláljuk a jeleit a technokulturának, a művészi önreflexiónak, vicces ötleteknek vagy éppen spiritualitásnak. Az utóbbi témában a legizgalmasabbnak Varga Ferenc szobrászt találtuk, aki lenyűgöző technikai tudást igénylő konceptuális művészetet folytat, például kőből faragott kontaktlencsét, hogy azt a szemére helyezve a lehető legközelebb kerüljön művészete anyagához. A reneszánsz szobrászatra jellemző tökéletességben faragta ki a saját szobrát, arra keresve a választ, hogy képes-e felhagyni a művészettel. A szobrot később összetörte, levonva a tanulságot, hogy nem.

Egy másik, szintén a spiritualitással foglalkozó munkájában egy autóparkolóból felszedett kaviccsal a zsebében járt be 2000 kilométert Japánban, hogy a követ aztán az eredeti helyén a földre ejtse vissza.

A gyűjtés eredménye tehát izgalmas, változatos, némileg csapongó, de mégis koherens gyűjtemény lett, ami Százados László kurátori munkájának köszönhetően igényes, szokatlanul könnyed, de mégsem súlytalan, élvezetes kiállítássá állt össze. Ami ráadásul nélkülözi az áttekintő jellegű tárlatok akadémikusságát, hiszen az anyagot nem a szélesebb közönség által nehezen követhető koncepció, hanem érthető és követhető személyes preferenciák, azaz a gyűjtők személyes érdeklődése határozta meg.

Kérdést egyedül ez utóbbi vet fel, az is csak azért, mert az egyéni ízlés formálta gyűjtemény egy állami intézményben jelenik meg. Az állami múzeumoknak pedig jellemzőjük, hogy a náluk bemutatott alkotások mintha pecsétet kapnának arról, hogy értékesek, és részesei a művészeti kánonnak. Miközben az Irokéz jó néhány alkotója gyakran szándékosan tart távolságot az aktuális művészi kérdésektől, a művészeti párbeszédet alakító társadalmi ügyektől. Az sem biztos, hogy a gyűjteményben valódi jelentőségüknek megfelelő súllyal jelennek meg a művészek. Néhányan, például Szarka Péter amúgy jó, de inkább a kilencvenes évek kontextusában értelmezhető munkái túlreprezentáltak, érthető okból, hiszen Padosék vele kezdték el a gyűjtést. A Nemzeti Galériában mindez azonban azt jelenti, az ő munkásságára érdemesebb odafigyelni, mint mondjuk Előd Ágnesére, akitől kevesebb műalkotás látható.

A kérdés megválaszolása már csak azért is fontos, mert a Nemzeti Galéria tervezi, hogy sorozatot indítana magángyűjtemények bemutatásával. Ez pedig a tőkeerős, megnyerő modorú és nyilván remek kapcsolatokkal rendelkező tulajdonosaik lobbirohamát szabadítja majd az eddig a galéria csendjében szakirodalmat lapozgató művészettörténészekre.

Mindez egyelőre azonban inkább a Nemzeti Galéria problémája, a néző a művészeti szörfölés után elégedetten sétál ki az egykori Munkásmozgalmi múzeum vörös márvány termeiből.