Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Jégkalapács vagy csoportszex

2006.12.13. 09:41
23 ezer igaz ember él a Földön, a többi csak "húsgép", állítja a posztmodern Vlagyimir Szorokin A jég című regénye, amiből Mundruczó Kornél rendezett felkavaró darabot. A Krétakör előadása óta nem tudjuk, darkosak legyünk, vagy röhögjünk az egészen.

Mi lehet zavarba ejtőbb a színházban, mint amikor magas művészeti alapon dugnak a színpadon, a szemünk előtt elsődleges és másodlagos nemi jegyek himbálóznak, a fennmaradó időben pedig a takony folyik össze a nyállal? A jég című darab után már tudom: az előbbinél is felzaklatóbb, amikor képtelenség eldönteni, öncélú hatásvadászat, vagy mégis valami nehezen verbalizálható, több dimenziós vízió kente össze a ruhánkat.

Az egészben persze a bizonytalanság a meghökkentőbb, mert a Krétakör darabjaiban a meztelenkedés, az ordítozás és brutalitás kötelező elem. A teljes bizonytalanság egyébként csak az előadás végén keríti hatalmába a nézőt, addig ugyanis az események hatása alatt áll.

Jéggel mellbe


A kortárs orosz író, Szorokin regényéből készült előadás totális támadást indít a közönség ellen. A nyitójelenet tomboló, részeg családi délutánba lök minket: az apa, Mucsi Zoltán a tőle megszokott természetességgel lamentál, az anya, Csákányi Eszter tántorog, a további családtagok is részegek és taplók. Aztán váratlanul idegenek rabolják el a nagyfiút, és innentől a szocio hirtelen átmegy szürreálba: furcsa kalapáccsal ütik a meztelenre vetkőztetett srác mellét, mondván, hogy a szívét akarják szólásra bírni.

A szív, hogy a zavart fokozza, a pokoli verés közben meg is szólal, legalábbis az egyik támadó a sztetoszkópjával hall valamit. A két kalapácsos idegen örül, mert a fura szó, ami a hitgyülis nyelveken beszélés-nél elhangzottakhoz hasonlít, állítólag a szív saját neve. A zavar innentől azonban csak fokozódik. A meggyötört, meztelen fiú valami vallási csoportban ébred, ahol a fivérek és nővérek a szívük nevén szólítják egymást. A zokogó áldozat azonban eleinte nem vállal közösséget, hanem hazabotorkál a tivornyázó családjához.

Nekünk még az emberrabláson és a könnyű szökésen jár az agyunk, amikor a szomszédos fürdőszobában két fiatal már vad őrjöngésbe kezd. Levetkőznek, a farkukat lengetik, zsidóznak, könyvvel dobálóznak, én meg csak kapkodom a fejem, egyrészt a könyvek miatt, másrészt meg hogy miként kerül a történetbe ez az epizód. Különösen, hogy ekkor alig fél órája megy a darab.

Verd ki, vagy szopd le


Nem derül ki, mert rögtön utána egy ledér nőt rabolnak el a családi körből. Míg a csaj mit sem sejtve erotikus táncot lejt leendő kínzóinak, mi ráébredünk, valójában nem is ugyanazt a családot látjuk. Ez már egy másik közösség, csak ugyanazok a színészek játsszák, ugyanabban a kosztümben, ugyanazon a helyszínen. Ennél tovább azonban nem juthatunk most sem, a kiélt nőt ugyanis szintén megkínozzák, meg is erőszakolják, aztán újra jön ez a furcsa szekta, végül pedig a szökés.

A közönség sokkos állapotban figyeli, ahogy egy harmadik, hasonló történeten is végigfutunk, de aztán feledjük a nyomort. Váratlanul ugyanis csoportszexbe bonyolódik a társaság, és az emancipáció jegyében végül nem csak férfi nemi szervek tűnnek fel a színpadon.

De történjen bármi, nem visz közelebb minket a megoldáshoz. Úgy zuhanunk be a szünetbe, hogy fogalmunk sincs, konkrétan miről szól a darab, csak Mucsi szavai csengenek a fülünkben: "Verd ki neki, vagy szopd le, valahogy csak elmegy".

Az előtérben falfehér arcú emberek bolyonganak, azon rágódva, hogy a velejéig romlott, elanyagiasodott világ és egy tiszta eszme harcáról látunk-e színielőadást. És ha igen, miért tűnnek olyan furának a fivérek és nővérek? Ha viszont a szektás lét kipellengérezése a cél, miért vágyakoznak elrablóik után a kalapáccsal "felébresztett" áldozatok?

További kételyek

A második felvonás megnyugtat minket: nem mi voltunk a hülyék. A világ az. A törpefenyőkből és finom fényekből szőtt, egyszerű és mégis lenyűgöző színpadképben a színészek már nem tombolnak. Ülnek, és elmesélik egy negyedik szereplő megvilágosító erejű történetét.

A főhősnő történetéből kiderül, egy féligazságokkal, áltudományos halandzsával és misztikus köddel operáló szekta áll az emberrablások mögött.

A darab egy Jég termékcsaládot reklámozó tévéshop-parafrázissal ér véget, ami vicces, de felesleges, mert így is értjük: a szektának nincs sok köze a szakralitáshoz, kamu az egész, vagy legfeljebb lelki torzulás.

Mundruczó Kornél rendezése, a naturális jelenetek, a brutalitás, a profán szöveg és a váratlan humor keveréke apokaliptikus látomássá áll össze. Sem a világ, sem a lélek nem jelent kiutat a szereplők számára. A váratlanul berobbanó, semmibe mutató történetszilánkok azt sugallják, az ember annyiban szabad, hogy választhat egyet a nyomorúságos utak közül. Dönthet a céltalan fogyasztás, vagy az összeszedett téboly közt.

A hazafelé botorkáló nézőt akkor éri sokk, amikor megkísérli leszűrni, mi is rázta meg annyira. "Nincs kiút, mint ahogy nincsenek történetek sem. Semmi nem tart sehonnan sehová" - foglalja össze magában, majd rádöbben, hogy ilyesmit már egy tizenhét éves, bőrkabátos, Cure-frizurás kamasz sem mond röhögés nélkül.

A darab tehát csak a provokatív alakítások, a meztelenkedés, a megtört testek primer hatásai miatt forgatta meg annyira az embert? Vagy történt ennél több is a színpadon? Mi mennyiért vállalnánk szerepet egy ilyen előadáson? És nem fáznánk két és fél óráig, meztelenül? Ilyen kérdések kavarognak a nézőben napokkal az élmény után is. Ez már a művészet hatása?

Semmi nem változott

"Mennyi ideig őrzi meg a minőségét egy közéleti-politikai színházi kabarédarab?" - tettem fel a kérdést magamnak, majd elindítottam a Krétakör nemrégiben megjelent Feketeország dvd-jét. A társulat döntését illetően kétségeim voltak, mert bár az egyik legnépszerűbb darabjuk volt a Feketeország, a jelenetek két évvel ezelőtti hírekre épültek, amik miatt minimum szürkés bevonat rakódik a termék felszínére. Ráadásul a színházi közvetítés az a műfaj, aminél csak egy karmesterverseny vagy a tévés szavalók unalmasabbak.

Az előérzetünk ezúttal azonban csalt. Az előadás képernyőn is élvezhető volt, köszönhetően annak a ténynek, hogy a kelet-európai közéleti botrányokban legfeljebb a nevek változnak, a sztorik évek múltán is érvényesek. Miért is ne nevetnénk a hálapénzt, a választást, korrupciót kifigurázó szkeccseken?

Csak néhány jelenet, például az athéni olimpia pisilős botránya tűnt avíttnak. Ha azonban innen nézzük, akkor az anyag művészi szűrésű kordokumentumként is kezelhető. Ezt a felhasználási formát erősítik az extrák közt található rövid dokumentumfilmek, amelyek a jelenetek apropójául szolgáló kérdéseket járják körül, például a családon belüli erőszakot, a papi pedofiliát vagy M. Giorgio Richárd esetét a cukorkával.

A hardcore fanok számára tették fel a lemezre azt az amatőr felvételt, amelyből kiderül, hogy a jelenetek mackónadrágokba öltözve készültek. A társulat néhány hetes vidéki magányában, improvizációs módszerrel rakta össze a darabot.

A feliratozásnak köszönhetően a lemezzel én New York-i barátomnak adok majd bevezetést a magyar politikai és társadalmi életérzésbe. Éppen ezért kár, hogy az extrákhoz nem készült idegen nyelvű felirat.

A társulattól elnézést kérünk a nem a fotós főpróbán készült felvételek közléséért