Tanyai levetlen

2001.11.21. 16:34
A sajtótájékoztatók az újságírói munka jórészt kellemetlen velejárói. Szorgalmas elemzéssel ugyan bizonyára tanulságos kutatás lenne végezhető arról, hogyan próbálnak különféle érdekcsoportok nyilvánossághoz jutni, de az egyszerű médiamunkás előbb-utóbb belefásul a pogácsaevésbe, ami egyébként az ilyen események ikonikus velejárója. Kínjában kiválogatja hát magának azokat a meghívókat, amelyek minél nagyobb sületlenségekkel próbálják megetetni a sajtót - legyen élmény a kötelességből. Ha a meghívó tematikája a "politikusok emberközelben" lózung körül forog, az például majdnem biztos mulatsággal kecsegtet. Ha pedig száz képviselő receptjeiből csinálnak exkluzív könyvet, és ennek eladása a tét, akkor ott muszáj körülnézni, ha nem is azért, amiért szeretnék.
A szóban forgó sajtóesemény tehát egy könyvbemutató, olyasféle mégpedig, ahol krómozott állványon, polírozott bográcsban, csillogó gázégő felett képviselők főzőcskéznek, mindenki mindenkihez nagyon kedves, és ugyanakkor mindenki szeretne már végre hozzáférni az asztalhoz, aztán pedig elmenni haza. A könyv címe - a szakácskönyvekre jellemző egyenességgel - Így főz a Tisztelt Ház, és olybá tűnik, mint egy vizsgamunka a Hogyan adjunk el egy igénytelenül szerkesztett receptfüzetet sokezer forintért, keménykötésben? című szcientológus-kurzuson. Az eladást természetesen a parlamenti képviselők kapcsolatba hozása hivatott okozni, mintha forró népi vágy lenne, hogy mindent tudhassunk az utolsó, megyei listáról beszédelgett banditáról is.

A kötet kivitele egyébként elsőrangú, kitűnő fotók kitűnő anyagon, noha megkérdőjelezhető tipográfiával. Tömege meghaladja a másfél kilót, méretei pedig alkalmatlanná teszik arra, hogy a konyhában forgolódjunk vele. Biztonsági okokból azonban jobb, ha nem akarunk főzni belőle - erről később. Egy képviselőre két oldal jut: jobbra látható az ételről készült fotó, a recept maga és egy idézőjelbe tett valami, amit talán alcímnek vagy ajánlónak nevezhetnénk. Itt olyasmiket emelt ki a bakelitszívű szerkesztő, mint "Az almát nagyobb kockákra vágom" vagy "Nekem ez a mindenem". (Jóérzésű, igazi könyvet is forgató olvasónak ettől májgörcse lesz nyomban, de még mindig nem emiatt kell lemondanunk az IFTH receptjeinek felhasználásáról.) A bal oldalon látható az alany arca és egy interjú. Ezekről felesleges bővebben szólni, mert csak annyira foghatók fel újságírói teljesítménynek, mint a vékonypapíros nőmagazinok együtt-vihogunk interjúi: vannak olyan kollegák, akik Oszama bin Ladentől sem tudnának okosabbat kérdezni, mint hogy mi a kedvenc színe és hord-e magas talpú cipőt. (Nem hord.)

Egy haszna mégis van ezeknek a beszélgetéseknek: kibújik a világproletár azokból, akik nem tudják elhallgattatni. Tímár György - persze hogy kisgazda - képviselő így nyilatkozik: "Amikor a hölgy megérkezik, hogy megtekintse a bélyeggyűjteményemet_ néhány perc múlva feltálalom a vegyes vacakot." Így mulat egy magyar macsó az agyhalál peremén. Elgondolkodtató az is: "kedvenc édességem: aki hajlandó vacakolni velem, Tímár nyalóka." Hm.

Ne hallgassuk el a könyvet jegyző Őszi-Tóth Gábriel nevét: az ő fejéből pattant ki az ötlet, és ő valósította meg, illetve ő volt kénytelen celebrálni a sajtómisét is. Olyan ember ő, aki képes egy mondatban három-négy szponzort is felsorolni, nem vetve meg a csöppet erőltetett szövegkörnyezeteket sem. Az interjúk anyagát például egy Tesla diktafonnal rögzítette kiváló minőségben - ami nem igaz, de juszt sem írjuk le az igazi márkát. Két támogatót azonban muszáj megemlíteni: a Herendi Porcelánt azért, mert az ugyanott beszerzett prospektusaik megérnek majd egy másik cikket, az FVM-hez tartozó Agrármarketing Centrumot pedig_ csak úgy.

És hogy miért nincs értelme ennek a könyvnek a konyhában? Szerző - lojális polgárnak álmodva magát - megkísérelte elkészíteni Orbán Viktor kedvencét, az enyhe populizmust sejtető tanyai levetlent. Ez az étel egyébként "öhöm" néven szélesebb körben ismert, de az nem hangzik olyan eredetien, és nem nyikorog benne a polgári gémeskút. Lényeg, hogy a recept használhatatlan. "Felöntjük vízzel" - de hogy mennyivel, azt sose tudjuk meg. Az instrukció kajánul utal is erre a szarvashibára: "ha az elején eltaláltuk a vízmennyiséget, pontosan akkorra lesz puha a krumpli, mire elpárolog a lé." Remek. És ha nem találtuk el?

Kit érdekel, mi a kedvenc étele - mondjuk - Selmeczi Gabriellának? Nemcsak hogy érdektelen és bulvárlapokban is csak az utolsó oldalra számot tartó téma, de egyenesen káros is ezzel foglalkozni. Káros, mert elvonja a figyelmet arról, amire figyelnünk kellene: az önfeledten anekdotázó honatyák és honanyukák politikusi munkásságáról. Még csak annyira sem releváns információ, mint a Clinton-féle zaftos botrányok, hiszen az illető funkci emberi mivoltához, értékrendjéhez sem evezünk közelebb; ráadásul nem szerepel a történetben fúvottszájú gyakornoklány se - már ha azt a nyalókát nem gondoljuk gonoszul tovább. Teljesen érthetetlen a könyv megrémálmodóinak szándéka, leszámítva a "szedjük meg magunkat és ismerkedjünk" motivációt, ami viszont inkább ösztön, mint szellemi munka.

Még érthetetlenebb volt azonban az a kolléga, aki nem átallotta a sajtótájékoztató végén egy tányérra szedni a sztrapacskát és a tenger gyümölcseit. Hogy ez a két értelmetlenség eredményez-e valami kézzelfoghatót, azt még az abszurd matematika sem számolhatja ki; de ha egyszer mindent megesznek, akkor lehet, hogy ez a könyv is eladható. Csak az országból ne engedjék kivinni, mert azon már nem segítene a sárga rózsa és az imázsközpont.