Nyugati ufók Kelet-Európában

Magyarország a szalonnázó asszonyok és a hámló vakolat országa, Litvánia nőit elrabolták az ufók, Lengyelországot beborítják a furcsa, rozsdás vasalakzatok, Ciprus megosztott, Málta körül meg ott a tenger.

Kétszeresen is sokkoló a Ludwig múzeum új kiállítása, amelyen tíz menő, nyugati fotóriporter mutatja meg, milyennek látják az "új európai országokat" a menő nyugati fotóriporterek. Nem, a neves Magnum ügynökség fotósai nem tárták fel a régió rejtett titkait, sem pedig azokat a szépségeket, amiket mi, innen közelről nem látunk.

A látogatót közhelyek és félreértések sokkolják. A sorozatok többsége ugyanis nem egyszerűen érdektelen volt, hanem még az sem. A lapos, koncepciótlan, elcsépelt képeken sokszor még a legendás magnumos minőség sem látszott, és ezt nehezen tudtam összeegyeztetni háttérinformációimmal.

Nyitott szem

A Magnumot azért alapította a második világháború után a magyar származású Robert Capa, és Henri Cartier-Bresson, George Rodger meg David Seymour, hogy dokumentálják a romokból felépülő, új világot. A Magnum fotóriportjai azóta a minőség, hitelesség és művészi érzékenység mércéi lettek. Az ügynökség magyar kapcsolatait nemcsak az egyik alapító jelenti, hanem az is, hogy az 56-os forradalom a magnumos Erich Lessing képein keresztül kapott figyelmet a világban.

Ehhez képest a Ludwigban kiállított anyag látványosan nem tudott mit kezdeni a nyugati világon túli valósággal, vagy egyszerűen a huszonegyedik századdal.

Vadkelet

A leggyengébb talán Donovan Wylie észt anyaga volt, aki színes képen szemből érkező embereket fotózott le az utcán, így láthattunk divatos fiatalt, hajléktalant, üzletembert, és ez nyilván együtt azt sugallta, hogy milyen sokszínű, ismeretlen és ismerős is az a távoli világ.

A Máltán fotózó Carl De Keyzert az mentette, hogy ő a munkát nyilván összekötötte a pihenéssel, így nagyméretű, színes képein tengerpart, turisták és műemlékek láthatóak.

A leggyengébbek közt van a magyar sorozat is, ami többségében olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli szociotábor fotósai készítették volna. Krumpliszsák, bicikli a kocsma előtt, munkásember (portré), lepusztult bérház. A színes képek a mai világba szálltak alá, kidobó a sztriptízbár előtt, ilyenek.

Ne értsék félre, nem azt várom, hogy a híres fotósok mutassák be országunkat, hiszen ez nem egy idegenforgalmi prospektus. Az egyéni látásmódot kerestem a képeken, de a fentieken még az érdeklődés nyomait is nehezen lehetett felfedezni.

Ufók Litvániában

Akkor már inkább Martin Parr, akinek Szlovénia az időseket, a tengert és a kolbászt jelenti, viszont képei jól komponáltak, erősek, viccesek. Vagy Mark Power, akinek lengyel sorozata, az egyszerre derengő és csillogó, nagy, színes képek David Lynch-filmek nézése közben jelentkező bizsergést okoznak.

(Magnum-rajongó fotósunk szerint a hatás kulcsa a speciális plexi, aminek hátoldalára vitték fel a fotót.)

A kiállítás legjobb anyagát egyébként Lise Sarfati készített Litávniában. A sötét teremben vetített diasorozat alapján ugyan mindenki azt gondolná, hogy az ország 25 év alatti nőit elrabolták az ufók, majd mindegyiküket egy lepattant kollégiumba pottyantották vissza. A menő divatfotónak tűnő, finom képeken ugyanis semmibe révedő lányok láthatóak hámló vakolatú terekben, miközben egy magnóról bejátszott suttogás fokozza a misztikumot. Azt a misztikumot, ami a magnumosok szerint még mindig belengi Kelet-Európát.

Abba kellene hagyni a sztereotípiák elleni küzdelmet, és inkább építsünk erre az imidzsre idegenforgalmat.