Szörnyű álom az impulzustúladagolásról

Szűk folyosókon menekültem, nyomomban egy helyspecifikus kortárs művészeti alkotás kattogott könyörtelen állhatatossággal. Elfúló lélegzettel ugrottam be egy Londonban élő, de amúgy Üzbegisztánból származó svájci videóművész négyszer két méteres plazmaképernyői mögé. Reméltem, hogy a valamikor itt dolgozó gyerekmunkások percepciós problémáival foglalkozó film - azaz egy hámló vakolatú fal előtt vibráló neonlámpa képe - riasztó hatással lesz még üldözőmre, a helyspecifikus alkotásra is. Talán elkerülhetem, hogy a koszos kartondobozokból, madzagokból és egy 50 ezer eurós robotkarból álló munka bevégezze artisztikus küldetését, vagyis hogy a nézővel kialakítandó interaktivitás végett kiszedje, és a koszos kartondobozba helyezze agyvelőmet.

Megpillantottam a kijárat fénylő négyszögét. Szétáradt bennem a megkönnyebbülés, felegyenesedtem, és tettem két lépést. Majd megbénított a váratlanul felharsanó hangorkán.

"Egy, a geoszociális struktúra kontextusába ágyazott hanginstalláció!" - jutott el a tudatomig a felismerés. Elvesztem. Felpattantam, készen arra, hogy szembeszállok akár a macedón származású, Berlinben élő, hermafrodita kurátorral is.

Támadóállásba emeltem vaskos katalógusomat, amikor rádöbbentem: izzadságtól csatakosan, de teljesen egyedül állok a hotelszobámban, az ágyam mellett. És csupán arról van szó, hogy az utóbbi 72 órában átélt kortárs képzőművészeti élményeim összekeveredtek egy nyomasztó álomban.

24 óra az Északi-sarkon

Nem csodálkoztam. Három napja jártam az Észak-Olaszország három városában, Bolzanóban, Trentóban és Roveretóban megrendezett kortárs képzőművészeti biennálét, a Manifestát. Reméltem, hogy a világ legkülönbözőbb részeiről származó 180 művész munkája kirajzolja, hogy mi jelenleg a kortárs képzőművészet, miről gondolkodik ma a világ finom rezdülésekre érzékeny elitje.

Erre jó esélyem is volt, hiszen a Manifesta a legszabadabb és legaktuálisabb képzőművészeti trendek bemutatására szakosodott. Ráadásul mentes a legismertebb, a velencei biennále kötöttségeitől, ahol a kiállítási koncepciók gyakran rendelődnek alá a bemutatkozó országok reprezentációjának.

Három nap Manifesta után viszont csak az vált nyilvánvalóvá, hogy mintha már maguk a képzőművészek sem lennének biztosak benne, hogy mi az a kortárs képzőművészet.

Nem éreztem trendet sem a műfajokban, sem a megoldásokban: egymás mellett voltak videómunkák, hanginstallációk, festmények (igaz, ezekből kevés), szemétből és high-tech eszközökből összerótt munkák, objektek és szobrok.

Nem arról van persze szó, hogy nem voltak jó, vagy legalább érdekes művek. Mert de. Láttam szívbemarkoló videómunkát a pontosan az Északi-sarkon álló, és 24 órán keresztül a Föld forgásirányával ellenkező irányba forgó holland művésztől (Guido van der Werve). És emlékezetes volt tőle az a meditatív darab is, amelyben egy óriási jégtörő üldözte a hómezőn.

Láttam pormacskákból kirakott, finom mintázatú szőnyeget, amit megnéztek és óvatosan körüljártak a látogatók, ahelyett hogy vadul takarítani kezdtek volna, vagy legalábbis szóvá tették volna a helyzetet személyzetnek. A mű így szemléletesen mutatott rá a forma anyagot átlényegítő erejére.

Hosszasan hallgattam a gőzölgő edények fölé feszített dobok, pontosabban az azokra erősített szenzorok finom percegését, miközben a bodorodó párába révedve egy zen szerzetes tudatállapota hullámzott végig rajtam. (Nina Canell)

Érzékeimet felkorbácsolták a dj-ként is működő Professor Bad Trip képregényes, vibrálóan pszichedelikus képei. (A legjobb munkákról olvassa el best of jellegű cikkünket.)

Ezekből, és persze az érdektelen vagy csak egyetlen gegre épülő munkákból azonban nem rajzolódott ki határozott irány, törekvés vagy trend. A képzőművészek mindenféle műfajban és mindenféle technikával dolgoztak, a legkülönbözőbb témában. És bár az ágyam mellett, verejtékben állva semmit sem szerettem volna jobban, mint egy kezelhető képben szintetizálni a látottakat, éreztem, a vállalkozás olyan reménytelen, mintha röviden szeretnék jellemezni valami plázát, ahol egyszerre van Tesco, Louis Vuitton, New Yorker meg bélyegzőkészítő.

Végül mégis papucsba bújunk, és a hotelben kutatjuk a válság okait

Gondolataimból hirtelen rántott vissza, hogy rádöbbentem, még mindig az ágy mellett állok, görcsösen, védekező állásban tartva magam elé a kiállítási katalógust. Nyilvánvaló volt, vagy feloldom ezt a szörnyű álmot valamiféle összegzéssel, vagy a kövezet hidege lassan elindul fölfelé a csupasz lábszáraimon, és végül csúnyán megfázom.

A kényszertől hajtva leszűrtem tehát, hogy a kortárs képzőművészek egy része egyszerűen dokumentumfilmes szeretne lenni, de amíg állást nem kap valamelyik adónál, addig kiállítótermekben mutatja be fél-, egyórás filmjeit, amiket például egy chilei német közösségről (Judy Wertheim) vagy egy barátságos, hollandiai koncentrációs táborról készített.

A képzőművészek másik, jelentős csoportja egy régió vagy a világ problémáit szeretné megoldani, olyan módszerekkel, mint például hogy sajtófotókat fénymásol szövetdarabokra, vagy átluggatott térkép mögé helyez helyes kis műanyagbékákat.

A harmadik csoport pedig egyszerűen azt akarja kitalálni, mit is jelent az, hogy ő képzőművész, és nem pedig egy kellemes klímájú indonéz sziget lakója vagy négyszer ennyit kereső kreatív igazgató egy menő reklámcégnél.

A kortárs képzőművész tehát hasznos akar lenni, mormogtam magam elé az összegzést, és végre belebújtam egy meleg papucsba. Talán azért kerültek fókuszba a gyakorlati kérdések az elvont problémák helyett, mert válságban van a kortárs képzőművészet?

"Válságban van a kortárs képzőművészet?" - kérdeztem a szállodában lakó magyar konceptuális művésztől. Riadtan nézett rám, majd be akarta csapni az ajtót, de még időben a résbe ékeltem puha és meleg papucsomat. "Szerintem a kortárs képzművészet a létrejötte, a hetvenes évek óta válságban van. De pont ettől működik" - mondta, és egy testcsellel kilökött az ajtóból. Nem elégedtem meg a ködös válasszal.

A festőből lett szobrász már kevésbé volt meglepve, inkább álmosnak tűnt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e a puha szőrpapucson kívül mást is felvenni, majd barátságosan annyit mondott, hogy szerinte a Manifesta koncepciója került válságba, mert nem működik már az összeurópai "oldjuk meg együtt a társadalom problémáit" mentalitás.

Kölcsöntörölközőbe burkolózva róttam tovább a hotel emeleteit. Az ifjú kurátornő zavartan a földet nézve elhadarta, hogy a kiállítási koncepciók vannak válságban, mivel az új trend szerint a kurátorok nem határoznak meg követhető irányvonalakat. A videóművész gyűrött arcomat látva csak annyit mondott: igen, válságban van, majd csordultig töltötte a kávéját az üveg alján lötyögő olasz likőrrel.

Tétován botorkáltam a szobám felé, amikor kinyílt a lift, és kitódult belőle a reggel nyolcas képzőművészeti koktélpartira igyekvő, jól öltözött tömeg. Egyszeriben megvilágosodtam. Szám széles mosolyra húzódott volna, ha nem ragasztja össze az ismeretlen olasz likőrféleség.

A művészek remekül festenek, és minden megoldódik

Egy évtizeddel ezelőtt a képzőművészek, kurátorok és szakújságírók még fekete göncökben, gyolcspulóverekben és kikönyökölt zakókban tevékenykedtek, jelezve, hogy életüket a matérián túli eszme mozgatja. Most azonban tobzódtak a finom ingek, kosztümök, rafináltan válogatott összeállítások. Elhelyezkedtem egy lila műszőrmével borított hamutartó mögött, és néhány órával később már tudtam, milyen irányzatokban összpontosul jelenleg a kortárs képzőművészetet mozgató kreatív potenciál.

Art playboy: A percepciós problémákkal foglalkozó videóművész törtfehér nadrágot hord, ami lehet hosszú vagy akár rövid, de mindenképpen egyenes szabású. Ehhez színes teniszpólót választ, lábára vietnami papucsot húz.

Könnyed darkos: A kultúrák találkozásának esélyét latolgató művész, amennyiben nő, az egyre népszerűbb hülyegyerek look mellett dönt. Kis, fekete rövidnadrágjához fekete pólót visel sportcipővel, de térdzoknival. Az összeállítás nők esetében csakis a rövid hülyegyerek-frizurával teljes. Férfiak szűk farmert, betűrt fehér inget és hegyes orrú cipőt hordanak.

Jazz kid és punk girl: A káosz és rend kérdéseit feszegető intermédiaművész-nő játékosan punkos összeállításban jelenik meg a műtárgyak közt. Fekete miniszoknyájához térdig érő necczoknit és boszorkánycipőt választ. Az összeállítást barna kardigán egészíti ki. Az intermédiás fiúk szűk sötét inghez élére vasalt szövetnadrágot és Beatles-cipőt húznak. Elmaradhatatlan kellék a kis kalap.

Kurátor: A kurátoroknál a szezon divatja a sötétkék öltöny világoskék inggel, de lezseren, nyakkendő nélkül. A kurátor az összeállításhoz elegáns bőrcipőt választ. A nő kurátorok színes szövetnadrágot és testhezálló sötét teniszpólót viselnek.

Természetes: A ready made-del foglalkozó alkotó öltözéke a természetes anyagokon alapul: világos nadrágját színben harmonizáló pulóverrel hordja. Megengedett a sötét cipő, legyen az szövet vagy bőr. A nőknél ebben az esetben a cowgirl look a szokásos: térd fölé érő, bő, áttetsző szoknyáját hasonló színű, ujjatlan póló és öv egészíti ki. Kötelező a puha velúrcsizmácska.

Műgyűjtő: A gyűjteménnyel rendelkező látogató csakis világos tónusú nadrágban érkezhet, amelyet rózsaszín, felhajtott ujjú ing, vagy könnyű, rózsaszín pulóver egészít ki. A műgyűjtőnők rövid, fekete pántos ruhában érdeklődnek az árakról. Mindkét nemnél fontos a vastag keretes szemüveg.

Bezáródott a liftajtó, felegyenesedtem, és magabiztosan elindultam a szobámba felöltözni. Tudtam, hogy a művészet örök.