Nimfaaktok és biztonsági őrök a budoárban

Bármit el tudtam volna képzelni, amikor beléptem "minden idők legnagyobb külföldi kiállításaként" beharangozott Mesterművekre. Nem lepődöm meg, ha 400 év francia festészetének krémjét aranyozott oszlopoktól és rózsaszín címkártyáktól tobzódó terekben kell megtekintenem, és rezzenéstelen arccal sétálok végig, ha egy menő, kortárs dijázner furnérlemezből és ácskapcsokból összerótt installációin pillantom meg a Louvre-ból, a Picasso múzeumból vagy a Pompidou központból kölcsönzött festményeket. Arra azonban nem számítottam, hogy a Műcsarnok előterében egy falludzsai amerikai helyőrség feszült hangulatát találom.

A bejárat előtti tömegben valaki a pénztárossal kiabált, miért nem szólt, hogy a másik sorba kellene állnia, az előcsarnokban egy néni a ruhatárosnak méltatlankodott, hogy a Louvre-ba olcsóbb a belépőjegy, dollárban. Ezzel az információval egyébként senki nem tudott mit kezdeni, különösen, hogy a belépő nagyjából hét eurós árával valószínűleg verhetetlen Európában. A tény nem vigasztalta azt az angolul beszélő párt sem, amelyik kétségbeesetten tudakolta a kasszánál, hogy biztos nem lehet-e euróért jegyet venni.

Hamarosan azonban fel kellett adnom megfigyelő szerepemet. Sajtójegyem birtokában elindultam a fémdetektoros kapu felé, ahol összezártak körülöttem a biztonsági őrök. Külön papír kell a fotózáshoz, vágtak egymás szavába, és hiába mutogattam távolodó sajtófőnökükre, csak taszigáltak kifelé, mintha Lyndie England fotózkodna a teremben iraki foglyokkal.

A Föld lapos

Pedig nem. Odabenn inkább Baudelaire szelleme lebegett. A vörös félhomályba burkolózó budoárban látogatók és biztonsági őrök keringtek csendesen, a vastag szőnyeg elnyelte a hangokat. A fülledt pompát fokozta az alulról megvilágított, kör alakú bársonykerevet, amely dekadens, ópiumszívó kezelőszemélyzet által irányított atomreaktorhoz tette hasonlatossá a termet.

A sokk miatt csak később vettem észre a sejtelmesen derengő vásznakat. A budoár-atmoszféra kiemelte a festmények arany színeit, a dús kékeket, az omló drapériákat. A Le Nain testvérek, Poussin és Watteau munkái olyan intenzitással sugározták a barokkot, hogy ha arról van szó, azt is elismerem, a Föld nem gömbölyű.

A megvilágítás és az aprólékosan megtervezett terem ünnepélyességét még a riasztók sem törték meg, amik akkor csipogtak fel, ha a látogató túl közel hajolt az apró betűkkel írt, és a félhomályban amúgy is nehezen olvasható táblákhoz.

Időugrás

A barokk a zöld, pezsgőzésre kialakított szalonban folytatódott, a bársonyos kék teremben pedig lassan kezdett kibontakozni a romantika és a klasszicizmus is. Hiába voltak azonban olyan világhírű festmények a falon, mint Volaire A Vezúv kitörése című munkája, amit egyébként többször is megfestett a környékre látogató, tehetős turistáknak, vagy Jacques Louis David és Delacroix vásznai, úgy éreztem magam, mint aki éhgyomorra bezabált francia krémesből. Kezdtek nyomasztóvá válni a dús drapériákba burkolt márkik, az asszonyos karú szentek és a mondvacsinált okokból festett nimfaaktok, így kihasználva a kiállítás előnyeit az élettel szemben, átugrottam a következő ötven évet.

Hagyományos múzeum

Úgy tűnt, a belsőépítészek szerint a festészet veretes korszaka véget ért az impresszionizmus beköszöntével, esetleg igaz a pletyka, hogy a kiállítás csak a legutolsó pillanatban készült el, mindenesetre a belső termek már nélkülözték a színházias pompát. Monet, Degas, Sisley, Renoir úgy lógott a fehér falon, mint egy hagyományos múzeumban szokás.

A válogatás azonban még akkor is feledtette volna a puritán környezetet, ha amúgy nem gondolom, hogy egy kiállításon ez a normális. A Mesterművek ugyanis valóban minden idők legnagyobb külföldi kiállítása Magyarországon: a falakon Cézanne-, Toulouse-Lautrec- és Gauguin-festmények tobzódtak. Picassónak, Braque-nak, Gris-nek vagy Légernek pedig nem a sehol nem jegyzett, szalvétára készített grafikáit állították ki, hanem komolyabb festményeket.

A huszadik századot néhány kevésbé izgalmas mű zárta, a jelenbe mégis inkább az hozott vissza, amikor végül áthaladtam a direkt erre a kiállításra létrehozott múzeumi bolton, amit egy érthetetlen szándék eldobható, kartondoboz bútorokkal rendezett be. A francia stílussal egyáltalán nem rokon, reciklizált dizájn köszönt vissza az interaktivitásnak szentelt szobában is, ahol a nagyon érdeklődők számítógépen utánaolvashatnak, a művelődés ürügyén otthonról elrángatott gyerekek művészeti kirakóssal vészelhetnek át, akiből pedig az élmény hatására a helyszínen tör elő a művész, ugyanitt banánt és szőlőt rajzolhatnak azonnal.

Kérdés persze, minderre hogyan jut idő, mert a biztonsági őröktől, akik később barátságosra váltottak, megtudtam: a várhatóan másfél hét múlva tetőző tömeg miatt kétórás benntartózkodási időt szabtak meg. Ennél többet egyébként sem lehetne koncentrálni, így az a megfelelő taktika, ha kedvenc korszakunkra fókuszálunk, és egy fél órát időzünk még valamelyik, lelkiállapotunkhoz illő színű teremben.