Két módszer a téli szürkület túlélésére

Onnantól, hogy a nappal a két szürkület közé eső ködös órákat jelenti, természetes reakció hatékony túlélési stratégiákon gondolkodni. Ez a reggeli hódarában gyalogolva olyan döntésekben ölt testet, mint hogy az mp3-lejátszónkon Shaggytől a Boombasticot indítsuk-e el, öncélúan életigenlő zenével ellensúlyozva sajnálatos földrajzi és időjárási helyzetünket. Vagy éppen fordítva, Roots Manuva gettóbújával menjünk a latyakban lökdösődés hangulata alá, azt az érzetet keltve, hogy nekünk nem is annyira rossz, hiszen lehetnénk crackes négerek Dél-Londonban.

De vajon milyen választ adnak a valóság kezelésére a képzőművészek, mormogtuk félhangosan egy buszmegállóban, majd magunk mögött hagyva a furcsálló tekinteteket elcaplattunk két kiállításra.

Boombastic

A lehangoló pocsolya is nézhet ki úgy, mint egy különc izlandi milliárdos kertje. A kapunk elé borított építkezési törmeléket szemlélhetjük izgalmas sivatagi tájként. A cipőnket körülölelő latyakba pedig beleláthatjuk a nyaralásról ismert osztrigatelepet, állt elő a valóság megváltoztatásának receptjével Gyenis Tibor és Illés Barna. A Dorottya galéria fotómunkái szerint két lépésben juthatunk át unalomig ismert buszmegállóinkból egzotikus vidékekre.

Először el kell vonatkoztatni a ténytől, miszerint a buszmegállót csak buszmegállóként, a tócsát csak tócsaként szemlélhetjük. Ha ez megvan, akkor a léptékváltás képességét kell gyakorolnunk. Amíg nem jön a busz, hasaljunk le, és arcunkat a nedves aszfalthoz közelítve képzeljük el, hogy egy antarktiszi kősivatagot nézünk repülőgépről.

A két művész a fenti gyakorlat végeredményeit apróbb beavatkozásokkal rögzítette. A léptékváltott tájba olyan apró maketteket - korlátot, medencét, napernyőt - illesztettek, amelyek erősítették az illúziót: valóban afrikai vízesést, osztrigafarmot és tágas barlangot látunk a fényképeken.

Az alkotópáros ötlete remek, de nem új. Kortársuk, Szabó Dezső szintén makettekkel és léptékváltással előállított mesterséges tájak, események áldokumentarista fotográfiájával foglalkozik. Igaz, Szabó Dezső figyelme az utóbbi időben a magashegyi hegymászás vagy mélytengeri tengeralattjárózás témájáról a drámai hírfotók felé fordult. Képein felrobbant autók, feldúlt utcák szerepelnek, amelyek sokkoló hatását csak az csökkenti, ha a néző tudja, a tragédiák egy félméteres placcon játszódtak le.

Sőt, hasonló jellegű fotókat készített már e sorok szerzője is, igaz, az alkotásért nem koherens művészi koncepció felelt, hanem a spanyolországi meleg, és az autóban talált C-3PO-figura.

Gyenis Tibor és Illés Barna azonban maguk is úgy gondolják, a környezet átalakítása nem a szűk művészeti elit kiváltsága. Így a kiállítás ideje alatt fotóstúrákat indítanak, hogy az utazni vágyó lakosok maguk hozhassák létre a malibui tengerpartot és a Niagara vízesést Budapest lepukkant szegleteiben.

Awfully deep

A monokróm napok kezelésének másik módja, ha a valóság átfestése helyett erősen a környezetünkre koncentrálunk. Így ugyanis kiderül, hogy a dolgok mégsem annyira szimplák, mint gondoltuk.

A koncentráció tárgyaként választhatunk a környezetünkből bármit. Janáky István, a buheraépítészet szerelmese például a falusi ravatalozókra fókuszálva készített több száz 9x13-as méretű színes képet. A módszer lényegét hangsúlyozva az N&N galéria falain körbefutó felvételekhez, a készítés helyét leszámítva semmilyen megjegyzést nem fűzött. A valóságdzsánkikat csak a bevezető szöveg irányíthatja kicsit, amely szerint a falusi ravatalozó műfaja a második világháború utánig nem létezett. A halottaktól a templomban vagy a háznál vettek búcsút. 1945-től viszont törvény írta elő a ravatalozóállítást, mire a falusi kőművesek, építészek és önjelölt tervezők maguk láttak neki a nem létező hagyomány megteremtésének.

A felülről irányított halottkultusz megnyilvánulásai a Janáky-féle metódus nélkül észrevétlenek maradtak, pedig a mozgalom meglehetősen bizarr épületeket eredményezett. A gondos gyűjtőmunkának, azaz a figyelemnek köszönhetően a ravatalozódömping kirajzolja, mit gondolnak a halálról az ország különböző vidékein.

A buszmegállóra emlékeztető bakonybéli épület például azzal bíztat, hogy a halál csak egy állomás, ahonnan az ember újabb helyekre juthat. A délegyháziak is hisznek a halál utáni létben, igaz, ők az elhunytat egy mezőgazdasági helyiségbe rakják el, mint télire a krumplit.

A balatonudvariak pedig egyenesen úgy vélik, az ember a halála után egy kis ÁFÉSZ-boltra emlékeztető dimenzióba kerül, ahol nyilván nincs dőzsölés, de aki megérdemli, hozzájuthat a maga féldecijéhez vagy gumicukrához.

A székelykapus, kopjafás motívumokkal dolgozó Kemence lakosait még ennyire sem húzta le a kelet-európai melankólia. Ők tudják, hogy a lélek a szittya ősök közé száll, és onnan legfeljebb népszavazni tér vissza.

Örkényben ezzel szemben úgy gondolnak a végső nyugvásra, mint amikor az ember örökbérletet kap Disneylandbe, ahonnan soha többet nem is jön elő.

Ezzel az idealizmussal persze nem tudnak mit kezdeni az ország más részein. Egy Ete nevű faluban a halál valami olyasmi, mint beköltözni egy lerobbant, szomorkás kockaházba. A vácszentlászlóiak pedig bástyaszerű erődítménybe cipelik halottjaikat, jelezve, az árnyékvilág bevehetetlen marad az élők számára.

A halállal való ismerkedésben talán mégis Vigándpetend jutott a legmesszebb. Az ottaniak egy kávédarálót nézve ébredtek rá, hogy valahol mindnyájan olyanok vagyunk, mint a kávészemek, amiket végül úgyis beszórnak a halál nagy kávédarálójába.

Mielőtt azonban végképp elhatalmasodna önön a kávészemérzés, felhívjuk a figyelmét, hogy a ravatalozók helyett környezetének kevésbé végletes elemein is gyakorolhatja a módszert.