Könnyed programmal indítjuk a Múzeumok Éjszakáját, a Petőfi Irodalmi Múzeum zajmentes kertjébe ülünk be hat órakor, könnyed szél és hangverseny-jelleg, fogszabályozós tizenötévesek és a kvázi-szülők. A telt ház várható volt, kérdés, mennyien jöttek Térey János versei miatt és hányan a Kispál és a borz koncertje miatt. A koncert elején rögtön a lehetetlennel próbálkozik Lovasi András a Hang és fény című apokaliptikus dalt köti össze Térey Öröm című versével: vannak versszakok, amiket nagyon eltalál, van, ami egészen rosszul jön ki.
Az előadást Pelsőczy Réka, a Katona József Színház színésznője rendezte, aki Térey-verseket egyféleképpen tudta interpretálni: flegma undorral. És ez még jól is állt a verseknek és Pelsőczynek is. Térey költészete kívánja a zenét, rapzenekart is szervezett korábban, Kispálék meg saját számaikból játszanak a versmondók alá, nem tolják magukat előre.
Dal és vers követi egymást, ezért néha aláfestő zenével, néha Petőfiként kell kiállnia a másik szavalónak, Rába Rolandnak. Kispálék hozzák a kötelezőt, a színészek is ügyesen belemelegednek a harmadik versre, úgyhogy nincs igaza annak a Károlyi kertből beordító kislánynak, aki szerint „szar a zene”.
Fél kilenc körül érkezünk meg a Budavári Labirintus bejáratához, ahol egészen a Dísz térig áll a sor, és a szokottnál kevesebbszer hallani: kurva anyád, a sor végére állj! Megérkezésünkkor már félórás csúszásban van az olajmécses-séta. A hatalmas mésztufa-barlangot kísérőnkkel fedezzük fel, aki részletesen elmagyarázza, miért van a hatalmas kőfej (Szent István), az arctalan szobrok, a világtengely tér-idő oszlopai az Ötödik elemből elhelyezve a barlangban. Igazság szerint semmi különleges nincs az idők alatt összecsatolt ház alatti pincék között, viszont a Budai Vár jelentős részét be lehet járni így, ami nem rossz. Néhány éve két diák kavarodott el, majd a Batthyány téren jöttek fel a felszínre.
A minimalista labirintusból is lehet turistacsalogató látványosságot faragni, ezért hozták létre a bátorság-, szerelem-, gyerek- és személyes labirintusokat. De volt borkóstoló a Mátyás sziklacsarnok fullasztó cefreszagában.
A legjobbról külön kell beszélni: a lány és a fiú eltérő utakon indul el a labirintusban, hogy útjaik találkozzanak, majd közösen andalognak az ókori görög és római szexuális témájú fali díszek között (láttunk hatalmas péniszt, anális és orális közösülést is). Itt pezsgő várja a szerelmeseket, akik akár ötven percet is eltölthetnek itt kettesben. „Ágy nincs, de egy pad van” – mondta kísérőnk.
A bátorságpróbán vaksötétben egy kötelet követve kell közlekedni, szerencsére nem verem véresre a fejem az alacsony mennyezeten. Viszont a korunkat megörökítő szobrászmunkák egészen borzalmasak voltak: sziklába faragott kólás üveg, laptop és ATM automata.
Este kilenc körül kezdődik a Nemzeti Galériában a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzőseinek divatbemutatója. Ekkor még az embertömeg sem éri el az elviselhetetlenség szintjét. A show korrekt, nagyrészt tipikus, csontsovány modellekkel, néhány ötletes dologgal, mint például Illésy Lenke várandós kismamák részére készített őszi-télli kollekciójával. Később Mitsoura, majd Moog, elszaporodnak a fekete szűknadrágosok. Bevetjük magunkat a Galériába, ahol a néni már nem tudja kézben tartani a helyzetet, mintha több sebből vérző hős lenne, próbálja megállítani a matrica nélkül közlekedő tömeget.
Az egyik legizgalmasabb programot a Ludwig Múzeumban van, ahol Sőrés Zsolt és Dj Ahad különféle némafilmeket elektroakusztikus kísérleti zajokkal festenek alá. Egyébként a filmek maguk igazi ritkaságok: Samuel Beckett egyetlen mozgóképes projektje, a Film, az idős Buster Keaton főszereplésével, vagy a dadaista Marcel Duchamp 1926-os hipnotikus 3D spirál-szó tripje, az Anémic Cinema. De van egy macskapár életét bemutató rövidfilm is, majd levetítik Jodorowsky La Cravate című művét zörejzene nélkül.
A Zwack múzeumban iszonyú tömeg és penetráns unicumszag fogad. Kóstoló és százméteres sor a belső udvaron, egy rakat reklámajándék, miközben a Hot Jazz Band játszott.. Állítólag idén csak egyszer kóstolhat mindenki.
Haza felé a Nemzeti Múzeum Dzsingisz Kán-kiállítására is benéztünk: szintén tömeg, és ráadásként egy nagy fehér kupolában rendezett mongol jedidiszkó. A kiállítást többen nézték, a diszkóban viszont rasztahajú csajok táncoltak.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
