Baloldali nindzsák a betonszarkofágban

A prospektus szerint 150 éve nem volt Magyarországon ehhez fogható kulturális beruházás, márpedig ránk a kulturális beruházás szókapcsolat szinte erotikus hatást gyakorol, így igazán felvillanyozva léptünk be a Nemzeti Színház mögött épülő gigantikus betonszarkofágba, a Művészetek Palotájába. (Hiába drukkoltuk rettentően, hogy a kultusztárca névpályázatának zsűrije a a Hungkult vagy a Magyar Tudományok Oltára nevet válassza a beküldöttek közül, végül Rédling Ágnes pécsi PhD-hallgató frappáns ötlete futott be.)

Zokogó redneckek lepték el a ráckevei HÉV vonalát

Tekintse meg képeinket!

Az biztos, hogy mostanában nem épült ennél nagyobb ház az országban: hosszában elférne benne egy tankhajó, olyan magas, mint egy legmagasabb lakótelepi toronyház, a Lágymányosi hídfő felé néző végtelen fal ablaksora láttán pedig sírva fakadna a legkeményebb texasi börtönigazgató is. Persze igazságtalan dolog egy félig kész épület külsejéről véleményt mondani, de a híd felőli front már majdnem úgy néz ki, mint majd újkorában, hiszen már a mészkő burkolatát is megkapta.

Kishitű kolosszus

A Nemzeti Színház felőli főhomlokzat még nyers, a gigantikus betontömegek játékából annyi azonban már most kirajzolódni látszik, hogy a Zoboki, Demeter és Társaik Építésziroda nem mert bevállalni semmiféle rizikót. A világ szórakoztatóbb részén az utóbbi évtizedekben felhúzott múzeumok és kultúrcentrumok a legmerészebb, legújítóbb, legextravagánsabb épületek. Egy ország, vagy egy virágzó város a múzeumán keresztül mutatja meg, hogy milyen lendületesnek és nagyszabásúnak szeretné látni magát. Van egy csomó város, ahová kizárólag a múzeuma miatt utazik évente több millió turista, mint mondjuk Bilbao. A mi Palotánkat nem nevezték ebbe a versenybe. A helyszínen tapasztaltak, illetve az eddig publikált számítógépes látványtervek alapján nem színvonaltalan, de kishitű próbálkozásnak látszik. De legalább jó nagy darab.

Beton és kalauz

Ennek ellenére izgatottan hatoltunk be a félig kész betonszarkofág belsejébe. A Parlament kulturális bizottságának bejárására jöttünk, ám kiderül, hogy a telefonos egyeztetés ellenére az izgága képviselők már órákkal korábban körülnéztek. Rövid szervezés után azonban nagyon segítőkész kalauzt kaptunk, aki körbevezet a félkész betonlabirintusban, ami a plafon alatt futó, ezüstszínű csövekkel, a néhol egy tízemeletes ház magasságába szökő állványokkal és a nyersbeton falakkal titokzatosabb, mint az egyszeri kormánytanácsadó munkaköri leírása.

Ígéretes előtér

Mi látszik már most a leendő épület belsejéből, ami valójában három különböző, de közös alapra emelt, egymásba folyó épület: a Duna felől nézve először a Ludwig Múzeum, középen a Nemzeti Filharmonikusok, aztán a Hagyományok Háza, ami nem a részegen végrehajtott húsvéti locsolkodásnak vagy a katonai beavatási szertartásoknak állít emléket, hanem a Magyar állami Népi Együttes központja lesz, koncertteremmel és könyvtárral?

A komplexum vitán felül legimpozánsabb része a Filharmonikusok és a Hagyományok Háza közös, kétszintes, grandiózus előtere homlokzati üvegfallal, széles lépcsőkkel, hatalmas belmagassággal és valószerűtlenül karcsú betonoszlopokkal. Igazán még nem lehet sejteni, hogyan fog kinézni készen, de határozottan ígéretesnek tűnik.

Demján Sándor, mint erdőmérnök

Egy helyen furcsa, jó tizenöt méter magas, acélcsövekből konstruált, henger formájú vázat vettünk észre, ami olyan, mintha egy oszlop tartószerkezete lenne. Keresztkérdésünkre csodás anekdotát kaptunk ajándékba idegenvezetőnktől. Eszerint a váz egy semmit sem tartó, vaskos ál-oszlop alapja lett volna. Lett volna belőle több tucatnyi. A tervező úgy álmodta meg, hogy ezek a nagy előcsarnokban lettek volna elszórva - némelyik a lépcsőn - egy erdőt szimbolizálva. Egy nap azonban belépett az ajtón Demján Sándor (a Palotát az állammal szimbiózisban építő ismert megabefektető), igencsak elámult, majd azt mondta, hogy ezeket nagyon gyorsan szereljék le innen. És úgy is lett hamar, mi az utolsó példányt láttuk. Erre mondaná a modern építészetért rajongó rasztafári, hogy Big up, Demján Sándor!

Az előcsarnok nehezen értelmezhető eleme egy lankás, enyhén lépcsőzetes betonlejtő. Idegenvezetőnk szerint ide a tervező belső udvart álmodott, de időközben kiderült, hogy azt valamilyen okból mégsem lehet, erre berakták a betonlejtőt, de még nem találták ki, mi is legyen vele. A budapesti beltéri gördeszkázók nevében is izgatottan várjuk, mi lesz a döntés.

Ludwig van térélmény

Klikk a képre!

Túránkat a leendő Ludwig Múzeumban folytattuk. A nagy belmagasságú kiállítótér így nyers állapotában változatosnak tűnik, lesznek természetes fénynek kitett és attól elzárt termek is bőven. Még térelményünk is volt, a második és harmadik emelet között ugyanis egy szakaszon nincs födém. Megcsodáltuk a legnagyobb teherliftet, amit életünkben láttunk - nagyobb, mint Kósáné Kovács Magda félelme a vatikáni összeesküvéstől, még néhai Rapcsák polgártmester lovasszobrát is fel lehetne vinni vele a harmadikra - aztán elámultunk a tervező praktikusan kegyetlen koncepcióján, miszerint a muzeológusok irodáit mind a híd felőli börtönfrontra száműzte. Ez a fertály a jövőben kiváló helyszín lesz a Brazilra hajazó új magyar sci-fik forgatásához, a kis betonkalickák ugyanis Budapest legforgalmasabb, 8 sávos útjára néznek, közvetlen közelről. Az épületüzemeltető cég irodái budavári panorámát kaptak, ami igazságos döntés, hiszen ha a festménynyálazókon múlna, nyilván azonnal összeomlana a fűtési rendszer.

Rugós koncertterem

A Művészetek Palotájának nagy szögletes lepényéből kiálló két dobozforma nagyobbika a Filhamónia hangversenyterme, túránk következő állomása. Megtudtuk, hogy a koncertterem valóban egy külön betondoboz, ami rugókon áll. Reményeimre rácáfolva nem klasszikus spirálrugókon, hanem kevésbé látványos, fémdobozba szerelt gumi-parafa tuskókon. Csak így lehetett ugyanis megoldani a tökéletes hangszigetelést, ami a tíz méterre eső, pokoli zajos közlekedési csomópont miatt alapfeltétel volt. A terem igazi különlegességnek ígérkezik, mivel az akusztikát számítógép vezérelte betonajtó-szerűségek mozgatásával változtatni lehet majd.

A szarkofágban terjedő pletykák szerint három magyar és egy spanyol orgonaépítő cég versengett a leendő hangszer megépítéséért, de a magyarok annyira fúrták egymást, hogy a megrendelő hiába adott volna szívesen megrendelést egy hazai konzorciumnak, végül a külföldi versenyző nyert. A hivatalos prospektus szerint viszont egy magyar-német páros épít. Vakolatlan betonkörnyezetben nem tudunk tényeket ütköztetni, ezért inkább kiosontunk a hátsó front nyomasztó irodafolyosójára, majd behatoltunk a Hagyományok Házába, ahol egy az előzőnél sokkal kisebb színháztermet találtunk.

Kill the Pope, Kósáné, kill, kill!

A jövő magyar Mátrixának nagyjelenete lehet, amint a pannon Neo a zsinórpadláson megküzd a Tóth András államtitkár alárendeltségébe tartozó Smith ügynökkel, majd érkezik a testhezálló latexruhába öltözött Kósáné Kovács Magda és lekaratézza a pápát. A zsinórpadlás ugyanis szédítően magas, a legfelső szintről pedig kiváló rálátás nyílik a díszletek felfüggesztését szolgáló, fel-le mozgatható fémrudak rendszerére, amelyeket azért találtak ki, hogy gravitációval dacoló szuperhősök ugráljanak rajtuk.

A komplex élménytől megszédülve hagyjuk el a Művészetek Palotáját. Az épület a jellegzetes magyar időzítési problémától szenved: így félkész állapotban megkapó, erős gótikus-Quake-es hangulattal megspékelt, futurista betonszarkofág, de félő, hogy a befejezéshez közeledve szokás szerint ellaposodik a dolog.

Idegenvezetőnk búcsúzkodás közben felmutat a tetőre és megkérdezi, hogy szerintem milyen anyaggal burkolták be az egyik kisebb, lentről éppen hogy látható dobozformát.

Szurokkal - felelem az igazságnak megfelelően.
Muhaha. Tényleg úgy néz ki. Pedig igazából a világ legdrágább gránitkövével - mondja sisakos barátunk, mi pedig taxiba ugrunk.

Ebből azért még bármi is lehet, bár egy új Guggenheim Múzeum sajnos biztosan nem.