Mediawave - filmfesztivál, ami nem csak az

Délelőtt 11-kor érünk Győrbe, este 11-re már túlestünk majd' húsz filmen, és ez még jó is nekünk. A dolog titka, hogy a Mediawave szervezői szeretik a rövidfilmeket, és hogy ez a szinte csak fesztiválokon létező műfaj hálás terep a nézők számára is. Mert ha valamelyik darab bűnrossz, az se tart sokáig.

Az eddigi kedvenc, a belga Renaud Callebaud Kvíz című darabja viszont nem az. A gegszerű, csattanóra kihegyezett kisfilmben két ismeretlen öregasszony kezd műveltségi vetélkedőbe egy orvosi váróban, melynek során eljutnak a mobiltelefon-csengőhangokkal való vívástól az akcionista performanszig. A rendező reklámfilmes előéletéből adódóan ügyesen használja történetmesélésre a vágástechnikát, apró gesztusokkal is érzékletesen rajzolja meg a karaktereket, és mindez belefér öt percbe, ráadásul még valóban humoros is.

A reklámfilmes lendület másik alternatívája, hogy akár nagyfilmnyi sztorit is el lehet mesélni pár percben, és hogy van, amit érdemesebb is így. A francia Szerelem első látásra kilencven percben lehetne egy nagy szerelem és nagy csalódás szentimentális története, négy percbe sürítve viszont vicces grimasz ugyanerről.

A román Marilena a 7P-ből rendezőjének ugyanez nem sikerül: a nyomasztó lakótelepi sorsok, a bandázó kölykök első találkozása a szerelemmel és szexualitással jó alapanyag volna, és vannak is jó pillanatai, mint például az imponálásként elkötött trolibusz ötlete, vagy a széthulló család ábrázolása. Mivel sokat markol, mégis keveset fog: a túlzsúfolt ötletek - például a kölykök akciófilm-paródiába illő tervezgetése a trolrablásról, vagy az öngyilkos prosti képessége, hogy erotikus kisülései egész lakónegyedeket borítanak sötétségbe - miatt a részek egésze kiegyensúlyozatlan, a drámai vég is inkább csak drámázó. Hát igen: nem jó élmény balkáni proli-lakótelepen kamasznak lenni. De ezt enélkül is sejthettük.

Nyomorból persze ennél lejjebb is van még: a családon belüli erőszak a témája az olasz Tojástartó, és Nyitrai Márton Apu című filmjének is. Míg az utóbbi - a Kontrollból és a Krétakör színházból ismert Nagy Zsolttal a főszerepben - nem kínál megoldást, csak egy "szokásos" drámát mutat be szokatlan szemszögből, addig az olasz film kislányának rendhagyó megoldásán akár mosolyogni is lehet - csak aztán beugrik, hogy "jó, de innen hogyan tovább?"

Valódi vizuális felüdülést tud hozni a kísérleti filmek szekciója: itt láthatunk szépen fényképezett, könnyed etűdöt esernyővel táncoló balerináról (Délutáni promenád), vagy a századeleji némafilmek stílusában forgatott szürreális lázálmot (Sub Sectio) - és akinek elég, ha valami vizuálisan megfogja, az szeretni fogja ezeket is. A történeteket inkább hangulatok helyettesítik: a cseh Piac fázistechnikás animációval nyüzsgő zöldségei nem igazán eredeti ötlet, a háttérzajokból és a piaci kofák beszélgetéséből összeálló hangkulissza segítségével mégis színes-szagos élmény egy piac napjáról a reggeli kipakolástól a délutáni szeméthalmok eltakarításáig.

Persze van, akinek üzenete is akad: a tudományos-ismeretterjesztő tévécsatornák hatásvadász tényfeltáró kamufilmjeit karakírozza Jonathan Hodgson az Erdei morajok című filmjében, felütve némi Blair Witch projektes rejtélyeskedéssel. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a first person shooter-játékokból ismert kamerázással, zaklatott belső monológokkal és animált álom-jelenetekkel körített tényfeltárás eredményeként csak az derül ki, hogy nem derült ki semmi, majd valakik elássák az operatőrt.

Ami viszont rossz, az képes nagyon rossz lenni. Nem igazán érthető például, mi szükség van 2007-ben unalmas és igénytelen képi megoldásokkal filmre rögzíteni egy Bartók-darabokkal kísért, kortárstánc-elemekkel feltupírozott néptáncprodukciót. Jó, az megvan, hogy a Bújócska című táncdarab az örök témáról, az évődős-csábítós szerelmi játékokról akar szólni, de a sötét háttér előtt, sötét, sujtásos kosztümökben bokázgató táncosok filmre rögzítéséből még nem lesz film. A barna és fekete színvilág a sivár megvilágítással pedig olyan lehangoló, hogy ehhez képest a NOX megamagyarkodó showjai már-már valódi értéknek tűnnek.

Mivel azonban a fesztivál helyszínei Győrben a belvárosra korlátozódnak, vizuális kimerültség esetén harminc másodpercen belül a Széchenyi téren lehetünk, ahol a szokásos kirakodóvásár és az ezzel járó kaja- és italfelhozatal mellett interaktív, mozgó szobrok, hangszerbemutató, térmozi, és népzenei programok várják azokat, akik erre gerjednek. A langalló-kürtőskalács vonal mellett szerencsére alternatívák is megjelentek: meleg üdvözletünket küldjük a kobuci nevű, pirított ciabattakenyérre halmozott fokhagymás tejföl, darált-pirított kolbász, uborka és paradicsom elegyét, valamint a csokis-meggyes rétest feltaláló gasztrogerilláknak. Aztán jöhet az esti koncertfelhozatal: állítólag a fél budapesti dzsesszkonzi itt volt Charles Gayle New York-i tenorszaxofonos szombat esti koncertjén, és az se rossz, amikor a magyar és nemzetközi krém egyesíti erőit egy John Coltrane-emlékkoncert jegyében, vagy punkok nyomulnak köcsögdudával.

Coltrane emlékére Grencsó, Dresch, Szandai mellett külföldi vendégművészek - Jan Kus szlovák, valamint Chris Potter és Rob Brown amerikai szaxofonosok - is beleadtak a közösbe, ami talán kicsit több is volt a kelleténél, mert amikor befutottunk, a produkció nem mutatta az egység jelét, és annyira volt izgalmas, mint a háttérzene egy manhattani luxusétteremben. Amikor azonban a vendégművészek kötelező szólóvirgái után hirtelen visszatér egy Coltrane-refrén, az egész összeáll: arról szól, milyen, amikor a sok egyéni stílusú tolmácsolás ellenére is közös az alapnyelv.

A punkok köcsögdudával pedig a Yava nevű formációt takarja, de erről sajnos nem tudunk beszámolni, mert félórával a meghirdetett kezdés után még semmi életjel nem volt a helyszínen, ami arra utalt volna, hogy itt nemsokára népzenére lehetne pogózni. A Mediawave diszkrét bájához azonban a kiszámíthatatlanság is hozzátartozik.