Petri György halálára

Nemcsak olyan szemérmes-poétikus módon, mint szép bagatelljében már 1985-ből: ,,57 kiló lepkeszárny / sok összeragadt pillanatom. / Vonszolódok a beváltóhely felé." Hanem úgy is, mint utolsó nyilvános interjúiban, ahol olyan brutális nyíltsággal beszélt a dologról, hogy az már fájt. Holott az olvasó azt szereti inkább, ha írója kíméletes - hozzá. Petri nemcsak önmagát nem kímélte.

Volt ebben a nyilvános haldoklásban valami kegyetlen, lenyűgöző és szép következetesség: hogy a dolgokat be kell vallani és ki-ki felelős a saját vallomásaiért. ,,Miért kell folyton szeretni benneteket?" - ilyeneket mert kérdezni. ,,Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze, / mint üres cigarettásdobozt" - az ilyen sorhoz bátorság kell. Brezsnyev (,,a ferdeajkú vén trotty") halálakor, még 1983-ban vetette papírra: ,,mindenesetre: halott. / Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit." Ehhez értett, a nyers, nem köntörfalazó beszédhez - a csupasz fogideg intonációjához.

Brutális költészet volt ez, de nem ösztönös, nem naiv. Petri, a nagyvárosi értelmiségi pontosan tudta, hogy a költészet bizony választott köntörfalazás, a lírai én megkonstruált valami, közönséges beszédmódja kifinomult nyelvjáték. De a lírának ettől még nem kell önjelölt prófétasággá vagy nyálas esztétizálássá kurvulnia. Nemcsak filosz volt, de politikus és moralista is.

A nekrológ nem életrajzírói vagy irodalomtörténeti műfaj és nem helye a poétikai okoskodásnak sem. Így hát ne itt és ne most soroljuk elő Petri György politikai, morális és szellemi helytállásának bizonyítékait, ne itt és ne most méltassuk művének helyét, szerepét, súlyát az ezredvégi Magyarországon. Adott elég muníciót e területek majdani művelőinek, már életében is a legjobb hazai erők fogtak szellemi elsajátításához.

A nekrológ inkább költői műfaj, búcsúzzunk hát tőle stílusosan. Hevesen vitatott filozófus mestere halálakor, 1971-ben írt Gyász--- című versét másolom ide, arra kérve az olvasót, olvassa mutatis mutandis, megváltoztatva a megváltoztatandókat.

Az asztalomon semmi.
Csak a professzor úr
Fényképe (az, amelyiken két
Végsősoron közt mosolyogni tetszik).
Meg egy (állítólag párizsi)
Utcából kiszaggatott utcakő,
Az ugyancsak majdnem
Utolsó évekből.

Asztalok cserélődnek.
Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan
Asztalok
Lábai közül.
Keresünk szabad asztalt.
Mint ezt, amin most írunk.
Kitesszük a Professzor úr fényképét
Erre az asztalra.
És nézzük. Hogy mit néz?